Az oroszok az amerikaiak előtt kerülték meg a Földet, Gagarin azonban mindvégig robotpilótával repült. Az amerikaiak első űrrepülésén Shepard már egy időre kézi vezérléssel irányította űrhajóját. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Shepard egy pillanatig sem volt rossz véleménnyel Jurij Gagarin szenzációs földkörüli repüléséről, amit abban a masszív, Fecskének nevezett Vosztokban hajtott végre. Gagarin magasabbra és gyorsabban repült nála, ráadásul az egész Földet megkerülte. Az oroszok azonban nagyon óvatos duhajok voltak, így Gagarin csupán egy álmélkodó utas lehetett a fedélzeten. A Fecske egész küldetése során robotpilótával repült. Gagarin csak részt vett egy űrrepülésen, de nem irányította azt. Nem mintha a Vosztokot nem lehetett volna átkapcsolni kézi vezérlésre, ha az automatika bedobta volna a törülközőt: az oroszok nem akarták megkockáztatni a kézi vezérlést, nehogy esetleg kudarcot valljon.
Shepard repülésével megnőtt a bizalom a Mercury fedélzeti kormányrendszereiben. Shepard szemében a Freedom Seven útja bebizonyította, hogy jó kis űrhajó, ő pedig az első pilóta lett, aki egy űreszközzel manőverezhetett. Pokolian jó érzés volt. Mosolyogva jelentette Deke-nek ezt: „Forgás rendben.”

Deke esetében a válasz már majdnem felért egy székfoglaló beszéddel: „Forgás rendben” – erősítette meg konzolja mellől. „Innen jónak tűnt.” Alan Shepard vett egy mély levegőt. Na, most – mondta magának. Itt a lehetőség, hogy a küldetés egy részében te vezesd az űrhajót. Hajrá, srác. Jól nézd meg a földet.

Kis ablakai még mindig a világűr sötétje felé néztek. Így aztán fejét a periszkóphoz szorította, hogy lenézzen a földre, majd szinte azonnal korholni kezdte magát. Amikor még az indítóálláson várakozott, és a periszkópon nézelődött kifelé, egyszer csak belebámult a Napba. Azonnal betette a szűrőket, hogy némileg csökkentse a vakítást. Ezután azonban elfelejtette eltávolítani a szűrőket, és most a kék fényben tündöklő Föld és görbe horizontja helyett a szürke különböző árnyalataiban látta a bolygót.

A szűrőállító gombja felé nyúlt, de közben a bal csuklóján lévő vérnyomásmérő véletlenül nekiütközött a küldetésmegszakító karnak. Igen hamar abbahagyta a nyúlkálást. Bár a mentőrakéta már levált, és a kar érintése valószínűleg nem okozott volna semmilyen kalamajkát, ez azért mégiscsak egy tesztrepülés volt: inkább nem akart semmi ilyesmivel kísérletezni.
Újra belenézett a periszkópba. Így, szürkén is lélegzetelállító látványban volt része. A Nap fénye elég erősen tükröződött az alant lévő bolygón ahhoz, hogy támpontot adjon, milyen is lehet a látvány szűrők nélkül.
„A periszkópban” – rádiózta. Majd nagyon izgatottan folytatta: „Micsoda gyönyörű látvány!”
„Rendben.”
„Floridát felhőtakaró borítja a keleti part 3-4 tizedén, egészen Hatterasig.”
Szivacsként szívta magába a látványt, és csodálattal nézett le az istenek trónjával egy magasságban lévő üléséből a világra. Nézte a bolygó görbületét, amint alábukik az Egyesült Államok délkeleti részén. Fort Lauderdale-től délre felhők takarták el a floridai partokat, majd egy napfényes szakasz következett, ami kiszínezte az Okeechobee-tó partjának buja zöldjét, és Florida Keys gerincoszlopszerű görbületét. Kicsit arrébb nézett, hogy lássa Florida serpenyőnyelét, és szemével nyugati irányba követte, ahol Pensacola még tisztán látszott. A horizont peremén csak egy szívfájdítóan röpke pillantást vethetett Mobile-ra, ami fölött, a szabad szem számára észrevehetetlen New Orleans terült el.
Aztán északi irányba nézett, Georgia-n és a két Karolinán át. Egészen a Hatteras-fok partvidékéig ellátott, sőt, még azon is túl. Lenézett a szűk kis űrhajó alá, ahol az Andros-szigetet és Biminit tanulmányozta, majd a Bahamák újabb szigetei bukkantak elő a szórványos felhőzet alól. „Mit nem adnék” – mondta – „ha ezt a felhőtakarót eltüntethetném, és láthatnám a gyönyörű vízet meg azokat a korallzátonyokat a szigetek körül.”

Ekkor érte el küldetése legmagasabb pontját, a 186 kilométeres magasságot. Vissza a küldetési tervhez. A Freedom Seven a fizika áthághatatlan szabályainak engedelmeskedve, most már lefelé ívelt, hogy aztán Shepard egyenesen a Haditengerészet rá várakozó mentőcsapatainak közelébe érkezzen a Grand Bahama Island partjaihoz, a Cape-től mintegy 500 kilométerrel délkeletre. A kezelőszervekkel megfelelő szögbe igazította az űrhajót a három fékezőrakéta kipróbálásához. Erre nem feltétlen volt szükség ezen a szuborbitális, „feldobják-leesik”-típusú küldetésen, viszont a jövőbeni földkörüli keringések miatt ellenőrizni kellett működésüket, hiszen akkor már kritikus szerepet játszanak abban, hogy a Mercury-űrhajókat lelassítsák a földkörüli keringéshez szükséges sebességről, és megkezdhessék hazaútjukat a Földre.
 
Deke a küldetés minden pillanatában vele volt, és a Küldetésirányításból megkezdte a visszaszámolást. „Öt, négy, három, kettő, egy, a fékezőrakéták gyújtásához megfelelő szögben vagy” - erősítette meg Deke.
A fékezőrakéták élesítve. „Felvettem a fékezési pozíciót” – jelentette Shepard. „Minden rendben.”
„Rendben.”
„Könnyen irányítható” – érkeztek az űrből a további szavak.
„Rendben, értem. Minden simán megy.”
„Első” – harsogta Alan. Az első fékezőrakéta begyújtott, és ülésébe passzírozta. „Nagyon simán megy” – tette hozzá.
„Rendben, rendben.”
„Második.” Újabb robbanás, és egy újabb láthatatlan kéz taszította hátra.
„Harmadik. Mindhárom fékezőrakéta begyújtott.”
„Pontosan a terv szerint” – felelte Deke elégedetten.
A súlytalan csodaország gyorsan szétfoszló pára módjára, egy szempillantás előtt odalett. A gravitáció visszatért, és a G-erők is intenzíven emelkedtek, miután a Freedom Seven becsapódott a légkörbe. Alan kézi vezérlésre kapcsolt át, hogy a fokozódó terhelés mellett a lehető legtovább irányíthassa az űrhajót. Addig használta a kezelőszerveket, amíg a kis segédhajtóművek többé már nem tudtak elegendő erőt kifejteni a nagy G-erők ellenében. Akkor átkapcsolt automata üzemmódba a lefelé vezető út hátralevő részében."