Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGJurij Gagarin bőbeszédű ember volt, Hemingway "Az öreg halász és a tenger" című regénye volt a kedvence. Hemingway is meghatódott, mikor ezt megtudta. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

Épp egy sörsátorban voltam Kölnben, amikor a szovjetek felbocsátották a Szputnyik-1-et az űrbe. Oktoberfest volt, ilyenkor pedig szerettem Németországban sörözni. Így aztán most is itt voltunk: egy rakás agglegény, aki próbált kicsit lazítani. A németek a Szputnyik makettjét a sörsátor tetejére erősítették, mi pedig alatta söröztünk, miközben jellegzetes „bip, bip, bip” hangját hallottuk. Emlékszem, hogy az emberek kérdőn néztek ránk, és szinte hallani lehetett, mire gondolnak: „Mi a baj veletek, amerikaiak? Az orosz Szputnyik már odafenn van.” A Szputnyikot nagyszerű dolognak tartották.

„Hmm, vajon nekünk miért nincs egy ilyen szputnyikunk?” – tettük fel a kérdést magunknak, miközben némiképp zavarban voltunk, és szégyent éreztünk. Az odafenn keringő műhold „bip, bip, bip” hangját három hétig lehetett venni, amíg a rádiója le nem merült, és nagyon komoly pszichológiai hatása volt. A Szovjetunió műszaki fejlettségi színvonaláról alkotott kép felértékelődött bennünk. Akkoriban leginkább katonai szempontból gondoltam a Szputnyikra. Olyan volt, mintha a szovjetek kifejlesztettek volna egy új ágyút, amivel távolabbra lehetett lőni. Azzal, hogy egy műholdat az Egyesült Államok előtt felbocsátottak, meggyőzően demonstrálták technológiájuk fejlett voltát. A történtek rávilágítottak arra is, hogy nagyon erős ellenféllel van dolgunk a Vasfüggöny túloldalán, és úgy tűnt, hogy a mieinknél jobb fegyverekkel rendelkeznek.
Mivel a műhold fedélzetén nem volt legénység, az űrkutatás szempontjából nem tartottam nagyon jelentősnek. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy a 83 kilós fényes, Föld körül keringő gömb az űr meghódításának nyitányát jelentette az oroszok számára. Akkoriban úgy értékeltük a dolgot, hogy egyszeri szovjet akcióról van szó, amit nem követ újabb kísérlet. Ki sejthette akkoriban, hogy az oroszok vagy az amerikaiak valaha embert juttatnak a világűrbe? Amikor egy hónap múlva a szovjetek felbocsátották a Szputnyik-2-t egy kutyával a fedélzetén, még mindig nem volt nyilvánvaló, hogy mit is akarnak valójában.

A Stars and Stripes című katonai újságot olvasva nem sokat tudtam arról, hogy egy amerikai műhold felbocsátására tett kísérleteink nem alakulnak túl jól. De az újságból nem derült ki, milyen félelmet okozott odahaza, az Egyesült Államokban az a tény, hogy az oroszok előttünk jutottak ki a világűrbe. Amikor 1957. december 6-án a Haditengerészet Vanguard rakétáját megpróbálták felbocsátani, az alig pár méterre a földtől felrobbant – az eseményt az országos lapok olyan szalagcímekkel kommentálták, mint „Kudarcnyik!” és „Kaputnyik!”.

Fogalmunk sem volt, hogy a történtek mekkora megdöbbenést okoztak az USA-ban. Nem sok kapcsolatunk volt az otthoni barátainkkal, ahogy a családunkkal sem, mivel a távolsági kommunikáció akkoriban még nem volt valami fényes.
De ha tudtam volna is arról, hogy a kudarcok milyen hatást váltottak ki az emberekben, a műholdak és rakéták újszerű világa nagyon távol állt tőlem. Ezek a világűrhöz tartoztak, én pedig jóval inkább a repülőgépek, bombázógépek és a nukleáris fegyverek univerzumában mozogtam. Sokkal érdekesebb volt számomra, hogy az oroszoknak például hány MiG-je van a Vasfüggöny túloldalán. Nem volt egyértelmű, hogy lesz-e valaha működőképes rakétánk. A katonai egyensúly szempontjából persze tudtam, hogy ez lényeges kérdés, de elképzelésem sem volt arról, hogy mindez elvezet majd a Hidegháború legelkeseredettebb csatáihoz – ahogy azt sem sejtettem, hogy rövidesen ezen az új hadszíntér frontvonalán harcolok majd.

Alekszej Leonov

Kremencsugba visszatérve a következő két évben átalakított MiG-15-ösökkel repültem, amik éjjel és nappal egyaránt képesek voltak felszállni egy földcsíkról, majd képesek voltak ugyanide landolni is: ezek kockázatos manőverek. A második évem vége felé egy súlyos szerkezeti probléma miatt kis híján meghaltam.
Sűrű felhők között, rossz látási viszonyok között repültem, amikor a gép hidraulikus rendszerének egyik csöve eltörött. Később kiderült, hogy a csőből olaj szivárgott a villanymotorok egyikére, ez okozta, hogy a navigációs berendezések mellett a rádióval is gondok voltak. Figyelmeztető fények azt jelezték, hogy tűz ütött ki a gépen, és megszólalt a vészjelző. Ilyen helyzetben a katapultálás jelenti az egyedüli megoldást. Ez azonban képtelenség volt, mivel túl alacsonyan repültem. Mindössze annyit tehettem, hogy elzártam a hajtómű üzemanyag-utánpótlását, és kényszerleszállásba kezdtem.
Végül kiderült, hogy a gépen nem ütött ki tűz, hamis riasztás volt. De azzal, hogy helyt álltam egy vészhelyzetben egy titokzatos moszkvai csoport látókörébe kerültem, akik röviddel ezután érkeztek a bázisunkra. Megkérdezték, hogy akarnék-e berepülő pilóta iskolába menni.

A csapatot vezető ezredes elmondta, hogy ez teljesen új katonai repülők tesztelését is jelenti: rakétarepülőket, amik hatalmas sebességgel repülnek. Ha igent mondok – folytatta az ezredes – Moszkvába kell menni egy alapos orvosi vizsgálatra. Ha megfelel, mondta, nagyon nehéz, de egyben nagyon érdekes életem is lesz.
Huszonöt éves voltam. A legmodernebb sugárhajtású katonai gépekkel repültem. Jól alakultak a dolgok, élveztem az életet. Így visszakérdeztem.
„Van egy lány, aki nagyon tetszik nekem” – kezdtem. (Tényleg volt egy hölgy, akit feleségül akartam venni, noha ő még nem tudott erről.) „Őszintén feleljen. Ha igent mondok az ajánlatára, az kizárja a családalapítást?”
Az ezredes arcára széles mosoly ült ki. „Ha rendes asszony, akkor semmi gond nem lesz. Még a házasságot is engedélyezem.”
Néhány nap múlva kaptam egy meghívót, hogy jelenjek meg egy moszkvai katonai kórházban. 1959. október 4-ét írtunk. A háromezer, előzetesen meginterjúztatott pilóta közül kiválasztott negyven jelölt egyike voltam. Kivétel nélkül mindannyian a legmodernebb gépeket, MiG-15-ösöket és MiG-17-eseket repültünk, éjjel-nappal, minden időjárási körülmények között. Nem határozták meg a minimális repült óraszámot, noha akkorra nekem nagyjából 350 órám jött össze. Mindannyiunk IQ-ja magas volt, és kivétel nélkül harminc évnél fiatalabbak voltunk. Az egy hónapig tartó tüzetes orvosi vizsgálatokat követően nyolc embert választanak ki közülünk.

Az első nap egyenruhánkat kórházi pizsamára cseréltük. Aztán egy kórterembe vezettek, ahol egy másik pilóta ült a sarokban, és épp egy könyvet olvasott. Igen meleg volt aznap, és derékra volt vetkőzve. Amikor felemelte a fejét a könyvből, egy nagyon jóképű orosz arc nézett rám: hatalmas, csillogó kék szemeket és egy nagy mosolyt láttam magam előtt. Alaposabban megnéztem magamnak, és észrevettem, hogy szája sarkai felfelé kanyarodnak, azt a benyomást keltve, mintha egyfolytában mosolyogna.
„Jurij Gagarin főhadnagy vagyok” – mondta. „Az ország északi részén van a bázisom. Míg-15-ösökkel repülök.”
„Az én bázisom az ország déli részén van. Én is MíG-15-ösöket repülök” – feleltem.
Jurij Gagarinról kiderült, hogy nagyon bőbeszédű. Azaz érzésem volt, hogy félóra alatt az egész életét megismertem. Elmesélte, hogy van egy felesége és egy kislánya. Elmondta, hogy mihamarabb haza akar érni, mivel állomáshelyén, a Kola-félszigeten lévő Murmanszk közelében nemsokára beköszöntenek a sarkvidéki éjszakák. Mint mondta, alig várja, hogy szakmai életrajzát kiegészítse a Sarkkörtől északra lévő különleges és csodálatos táj fölötti téli repüléssel, amivel élvonalbeli pilótává válik.
Az első pillanattól fogva szoros barátság szövődött köztünk. Mindkettőnknek nehéz gyerekkora volt – kiskorunkban kezdtünk dolgozni – és a karrierünk is hasonlóan alakult. Ugyanazok a filmek és könyvek voltak a kedvenceink. Jurij megismerkedésünk napján Ernest Hemingway „Az öreg halász és a tenger” című regényét olvasta, ami számomra ismeretlen volt. Nem egykönnyen lehetett beszerezni, de amikor elolvastam, én is megszerettem azért, ahogy bemutatja, mi mindent képes megtenni az ember ahhoz, hogy elérje a célját.

Sok évvel később, 1965 nyarán, amikor első ízben Kubába látogattam, találkoztam Hemingway-jel, és megragadtam az alkalmat, hogy elmondjam neki, hogy a regénye Jurij Gagarin kedvenc könyve. Meghatódott. Hemingway akkoriban a Szovjetunióban nem számított ismert írónak, mivel a könyveihez nagyon nehezen lehetett csak hozzáférni. Nagyszerű embernek tartottam, és fölöttébb érdeklődött az űrprogramunk iránt."

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr626028006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

recommented 2014.04.14. 22:09:22

"Sok évvel később, 1965 nyarán, amikor első ízben Kubába látogattam, találkoztam Hemingway-jel, és megragadtam az alkalmat, hogy elmondjam neki..."

Valami itt nem kerek. Hogy találkozhatott vele 1965-ben, amikor Hemingway 1961-ben meghalt?

olias 2014.04.14. 22:16:55

"Sok évvel később, 1965 nyarán, amikor első ízben Kubába látogattam, találkoztam Hemingway-jel, és megragadtam az alkalmat, hogy elmondjam neki, hogy a regénye Jurij Gagarin kedvenc könyve. Meghatódott. Hemingway akkoriban a Szovjetunióban nem számított ismert írónak, mivel a könyveihez nagyon nehezen lehetett csak hozzáférni."

Ernest Miller Hemingway (Oak Park, Illinois, 1899. július 21. – Ketchum, Idaho, 1961. július 2.)

Itt valami nem stimmel

NeLa 2014.04.15. 00:05:11

1. Gagarin áprilisban repült, Oktoberfest ritkán van olyan korán.

2. Hemingway fél év múlva meghalt.

WTF?

NIKI LAURA 2014.04.15. 06:50:28

Oktoberfest Kolnben ritkan van:)...inkabb Munchen

MoonShot 2014.04.17. 07:43:38

@recommented: @olias: Az eredetiben ez szerepel: "Several years later, on my first trip to Cube in the summer of 1965, I met Hemingway and I took the opportunity to tell him that his novel had been Yuri Gagarin's favorite book. He was touched."
@NIKI LAURA: Az eredetiben Cologne szerepel.
süti beállítások módosítása