A hatvanas évek elején az űrhajózás népszerűtlen volt, elvégre ki akarna majmok nyomdokaiba lépni? Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra, mai posztunkat Dave Scott visszaemlékezésével folytatjuk:
"David Scott
Amikor 1959 áprilisában a NASA kiválasztotta a Mercury-program asztronautáit, emlékszem, hogy olvasgattam a nevüket, a Légierőnél és a Haditengerészetnél elért eredményeiket, és csodálkoztam, hogy miért csatlakoztak az űrprogramhoz, majd egy haveromnak ezt mondtam:
„Ajjaj. Ezzel lőttek a karrierjüknek. Kiváncsi vagyok, mire számítanak, hogy mihez kezdenek ezután” – a katonai pilóták körében általános volt ez a vélemény.
Az amerikai űrprogram legelején szó sem volt tényleges repülésről. Alapvetően azokat az emberek arra toborozták, hogy egy kapszulában utasok legyenek, amit aztán olyan rakétákkal juttatnának a világűrbe, amik előszeretettel és gyakran robbantak fel. Nem csak kockázatos, de hihetetlenül lelombozó volt, hogy tapasztalt pilóták megbízhatatlan rakétákkal repüljenek, amik irányításában semmi beleszólásuk nincs. Legalábbis, egy repülőgép esetében a pilóta a főnök, és ha valami esetleg rosszul sül el, még mindig van némi esély arra, hogy lehozza a gépet. Aztán majmokat tettek a rakéták tetején lévő kapszulákba, és felküldték őket az űrbe, mivel tartottak a súlytalanság élő szervezetre gyakorolt hatásáról, mi pedig kuncogtunk azon, hogy milyen perspektíva áll Amerika első asztronautái előtt.
„Szeretnél pár majom nyomdokaiba lépni?” – kérdeztük egymástól, és erre mindig ugyanaz volt a válasz: „Kizárt dolog.”
De még mindig eléggé elszigetelten éltünk a külvilágtól. Nem volt televíziónk – nem mintha sok időnk lett volna tévénézésre – és az összes rádióállomás holland nyelvű volt. Elképzelésünk sem volt arról a hatalmas izgalomról, ami az első asztronauták – ők az „Eredeti Hetek” néven váltak ismertté – kiválasztását kísérte odahaza. Nem tudtunk arról a hisztériáról, ami kirobbant: a sajtó első sajtótájékoztatójuktól kezdve minden lépésükről beszámolt az. A fő hírforrásunk továbbra is a Stars and Stripes magazin volt, így azt hiszem fölöttébb felszínes képünk lehetett a külvilág eseményeiről.
Szombat esténként a film előtt megnéztük az RKO híradóját a moziteremben. Határozottan emlékszem, hogy láttam Hruscsov Richard Nixon alelnökkel folytatott úgymond „konyhai vitáját” az amerikai és a szovjet mosógépek korlátairól. Ez egy amerikai életmódot bemutató moszkvai kiállítás keretében történt 1959 nyarán, és kérészéletű kísérlet volt kettejük részéről, hogy enyhítsék a Szovjetunió és az USA közti feszültséget az egyre mélyülő hidegháborús szembenállás idején.
A következő évben a szovjetek lelőtték a nagy magasságban repülő U-2-es kémrepülőink egyikét, és elfogták Gary Powerst, a CIA pilótáját, majd vád alá helyezték. Eleinte nem volt nyilvánvaló, hogy kiről is van szó. Akkoriban jóval kevésbé volt ismert a CIA tevékenysége. Még mi, Európában állomásozó katonai pilóták sem sokat tudtunk az U-2-esekről. Mindössze annyit mondtak nekünk, hogy ha egy furán kinéző gépet látunk a körzetünkben repülni, ne foglalkozzunk vele – azaz titkos művelet volt. Powers végül kiszabadult miután a kémkedésért kapott tízéves börtönbüntetéséből kettőt letöltött, és egy Rudolf Abel nevű elítélt szovjet kémmel kicserélték. De az egész szégyenletes ügy felborzolta a kedélyeket a nemzetközi diplomáciában. A két nagyhatalom közeledésének esélye ismét füstté vált.
De még a Gary Powers eset is csak egy futó momentum volt személyes horizontomon. Sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy bebiztosítsam karrierem folytatását. A következő lépés nyilvánvaló volt: a berepülő pilótaiskolának kellett következnie, és amennyire tudtam ezek közül is a kaliforniai Edwards Légibázis volt a legjobb, ami a legendás Chuck Yeager, a legkiválóbb berepülő pilóta otthona volt.
Yeager már jóval azelőtt legenda volt, hogy megjelent volna Tom Wolfe „Az Igazak” című klasszikus könyve, ami halhatatlanná tette őt. Olyan berepülő pilóta volt, aki a piramis csúcsán állt: mindannyian oda akartunk kerülni. Beírta magát a történelemkönyvekbe, amikor 1947-ben egy X-1 rakétarepülővel elsőként lépte át a hangsebességet. Egészen addig a napig, amikor a kaliforniai sivatag visszhangzott attól az első hangrobbanástól, sokan attól tartottak, hogy a repülőgépek szétesnek a szuperszonikus sebességű repülés során jelentkező hatalmas légellenállás okozta nyomás és igénybevétel miatt. Amíg Yeager át nem lépte a hangsebességet, a Mach-1-et áthatolhatatlan gátnak tartották, amit ember nem képes áttörni, és nem élheti túl. Yeager ledöntötte a tabut, és ezzel a szuperszonikus repülés előtt szélesre tárta a kapukat. Mi már jóval azelőtt szuperszonikus sebességgel repültünk, hogy az oroszok a világűrbe küldték volna parányi, ezüstösen csillogó Szputnyikukat. A részemről ez jóval fontosabb felütésnek számított a hidegháború technológiai versenyében.
A Légierő szerint a legjobb módja, hogy felvegyenek a berepülő pilóta iskolába az, ha előbb repülőmérnöki diplomát szerzek. Így, miközben még mindig Európában állomásoztam, jelentkeztem az ország legjobb műszaki egyetemére, az MIT-re (Massachusetts Institute of Technology), ahova fel is vettek.
1960-at írtunk, amikor Lurtonnal visszatértünk az Egyesült Államokba. John F. Kennedy az elnökségért indult. Az ország hatalmas változások és társadalmi átrendeződés előtt állt.
Délen az emberjogi mozgalom egyre nagyobb sebességre kapcsolt. A technika is gyorsan fejlődött, az USA-ba visszatérve az volt az érzésünk, hogy minden otthonban televíziókészülék van, noha amikor elutaztam Európába, ez még egyáltalán nem volt jellemző. Feltalálták a sztereóhangzást. Zenei téren is rohamosan változtak a dolgok. A hippikorszak a küszöbön állt.
Az összes társadalmi változásnál érzékenyebben érintett, amikor a katonaévekből becsöppentem a civilek közé, az egyetemi életbe. Következő év tavaszán megszületett a lányunk, Tracy, így akkoriban a család és a tanulás jelentett számomra mindent. És Atyaég: hogy én milyen felkészületlen voltam az egyetemre!
Attól kezdve, hogy átléptem az egyetem kapuját, úgy éreztem, mintha egy nagynyomású tűzcsapból akarnék vizet inni. Az MIT által diktált erőltetett menethez képest a vadászgépeken eltöltött öt vagy hat évem mókának és kacagásnak tűnt. Miközben a tanterv hihetetlenül feszes volt, maga a tanítás jóval nyugodtabb mederben folyt, mint korábbi életemben bármikor. A West Pointban minden nap minden tárgyból osztályoztak minket, de az MIT-n nem kellett beülni az osztályterembe, és csak egyetlen jegyet kaptunk a vizsgák után. Tanáraim egy része már nem is különbözhetett volna jobban a West Pointban vagy a pilótaiskolában megismert oktatóimtól. Egy részüknek hosszú haja volt. Először azt gondoltam, hogy afféle különcök. Egyik matektanárom rövidnadrágban, hátizsákkal járt, és általában futva érkezett a folyosón az órára. Később kiderült, hogy zseniális ember, és nagyon megszerettem őt.
Nem csak az elmélet volt nehéz, de a kurzust nemrég megváltoztatták, és az „űrhajózástannal” is kibővítették. Noha a gyakorlatból tudtam, hogyan mozog a repülőgép az atmoszférában, nagyon keveset tudtam a repüléstan elméletéről, az űrhajózástanról pedig egyáltalán semmi fogalmam sem volt. A komoly múltra visszatekintő repüléstannal ellentétben, az űrhajózástan kurzus anyagát épp akkoriban dolgozták ki az új szakterület prominensei.
Ez volt az első találkozásom a világűrrel, és egyszerre volt lenyűgöző és izgalmas számomra. Most, hogy átmenetileg magam mögött hagytam a katonaságot, lassan kezdtem megérteni – noha még nem tudtam teljes mértékben azonosulni vele – hogy mások miért lelkesednek annyira az űrkutatás jövője iránt. Még nagyon gyerekcipőben jártunk, de egyre jobban felkeltette az érdeklődésemet a bolygónkon túli világ. Tanáraink és oktatóink igen nagy szaktekintélyeknek számítottak. Charles S. Draper, Walter Rigley és Richard Battin is közéjük tartoztak, akik az űrhajózás három fő szakterületéről – úgymint: vezérlés, navigáció és irányítás (guidance, navigation, control) – meghatározó jelentőségű tankönyveket írtak. (Később az MIT-t választották az Apollo-űrhajó vezérlő és navigációs rendszereinek megépítésére.) Ők a szakterületük úttörői voltak, és átütő erejű munkásságuk miatt még sokáig emlékezni fognak a nevükre.
Mint azt rövidesen megtudtam, a legalapvetőbb különbség a repüléstan és az űrhajózástan között abban áll, hogy az előbbi a Föld légkörében mozgó testekkel foglalkozik. Ezzel szemben az űrhajózástan kutatási területe a világűr vákuumában – 160 kilométerrel a Föld felszíne fölött, vagy még távolabbra – lévő testek mozgása, ahol nincs „levegő”.
Mindkét esetben a testekre főként a gravitációs erő hat, de a repülés során a földi légkör és a „levegő” alkotórészeinek – oxigén, nitrogén és víz – hatásaival is meg kell birkózniuk – ezek idézik elő a mozgásban lévő testek felhajtóerejét vagy légellenállását.
Fontos volt a földi légkör és a világűr között mozgó testekkel foglalkozó tantárgy. Ide tartoztak a gyorsítórakéták, amikkel lehet az űrbe juttatni, ahogy az is, hogy miként kell olyan eszközöket alkotni, amik képesek kiállni a föld légkörének súrlódását, ami az űrrepülés nagy sebességéről való lassulás során lép fel. A másik fontos tárgy a pályaszámítás volt: hogyan kell testeknek az űrben nagyon nagy sebességgel mozogniuk annak érdekében, hogy legyőzzék a gravitációs erőt, ami folyamatosan visszahúzza őket a Föld felé, és hogyan lehet „irányítani” mozgásukat rakétahajtóművek segítségével.
A szakterületem és egyúttal a diplomamunkám a vezérlési technikák és az égi navigáció matematikai vonatkozásai voltak – hány csillagészlelésre van szükség egy hold- vagy marsutazás során. Az Apollo-program navigációja az égbolton nagyjából azonos távolságra lévő harminchat csillag felismerését és beazonosítását jelentette, ezek a csillagok különböző csillagképekhez tartoztak – köztük olyan jól ismert csillagokkal, mint a Canis Major csillagképben található Szíriusz, ami szabad szemmel nézve a legfényesebb csillag (a Nap után), vagy mint a Taurus csillagképbe tartozó Aldebaran: segítségükkel információhoz jutunk, amikor egyik pontból a másikra utazunk az „inerciális vezérlés” révén. Vajmi kevés fogalmam volt arról, hogy ez később milyen fontos lesz majd a számomra.
Amikor az MIT-ra jártam a vonatkozási pontként szolgáló harminchat csillag közül háromnak még nem volt neve. Évek múlva három Apollo-asztronautáról nevezték el őket, akikkel a későbbiekben szoros kapcsolatba kerülök a munkám során: ők Ed White, Gus Grissom és Roger Chaffee voltak. A csillagok pedig ezeket a neveket kapták: Regor (Roger Chaffee keresztneve visszafelé olvasva), Navi (azaz Ivan visszafelé olvasva, ez volt Gus Grissom második keresztneve) és Dnoces (Second azaz Második visszafelé olvasva) Ed White II után. Mindhárman jó barátaim lettek. De ez még a jövő zenéje volt, akárcsak a tragédiájuk is."
