Dobrinyin volt a Szovjetunió USA-nagykövete, és épp egy washingtoni fogadáson vett részt, amikor fény derült az Apollo-1 tragédiájára. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A csoport a Fehér Házból az International Club-ba ment vacsorázni. A hivatalnokok közt volt Dr. Wernher von Braun is, aki ekkorra már a Szárazföldi Erők rakétacsoportjától a NASA-hoz került, de rajta kívül jelen volt Bob Gilruth, Jim Webb és az űripart képviselő cégvezetők nagy csapata. Az aznap aláírt megállapodás ellenére sok amerikai nehezen állta meg, hogy ne tegye próbára az oroszok érzékenységét. A jövőt idéző Gemini-program olyan fényesen ívelt felfelé, hogy pár amerikai rosszindulatú megjegyzéseket tett: amikor az Egyesült Államok már rég a naprendszer felé fordítja figyelmét, az oroszok még mindig földkörüli pályán jojóznak majd űrhajóikkal.

Egyik megjegyzés sem tudta kihozni a sodrából Dobrinyint, aki mielőtt elhagyta volna szülőföldjét, tájékozódott az új Szojuz-1 és a Szojuz-2 űrhajók tervezett küldetését illetően, amik műszakilag fejlettebbek voltak a régebbi Vosztoknál és Voszhodnál, és legalább annyira alkalmas volt űrrandevú végrehajtására, pályamagasságának és pályasíkjának módosítására, mint a Gemini. Emellett az űrhajó felépítése jóval kifinomultabb űrsétákat tett lehetővé. Pár változtatással a Szojuz képes lenne elhúzni a Hold túloldala mögött, majd visszatérni a földre egyetlen kozmonautával a fedélzetén.

Ha az ütemtervet tartani tudják, mindössze három hónapon belül az oroszok földkörüli pályára állítják az első két Szojuz-űrhajót. Ezeket fejlett rendszerek, radar és robotpilóta irányítja egészen az űrrandevú pillanatáig, mialatt fedélzetükön egy-egy kozmonauta kíséri figyelemmel az űrhajók útját. Aztán, pár száz méterre egymástól, a pilóták átveszik az irányítást, és egymáshoz dokkolnak járműveikkel. A két kozmonauta ezután űrsétára vállalkozik. Mindkét kozmonauta elhagyná a Szojuzt, és kezükkel kapaszkodva átmásznának saját űrhajójukból a másikba. Ezután szétválnának, további manőverekre kerítenének sort, majd visszatérnének a földre.
Ha minden a terv szerint halad, a Szojuz-1 április 23-án, moszkvai idő szerint pontban hajnali 3:35-kor szállna fel, hogy aztán pontosan egy nap múlva a Szojuz-2 kövesse. Ez hatalmas teljesítmény lenne Oroszországnak, és Dobrinyin arra gondolt, hogy ez talán elhallgattatná a fecsegő, felfuvalkodott amerikaiakat.
Dobrinyin figyelmét Humphrey alelnökre fordította, aki a Kongresszus űrügyi delegációja vett körbe. Legtöbbjük még sosem látott egyetlen rakétát sem felszállni.
 
Dobrinyin hirtelen összehúzta szemöldökét, amikor meglátta a North American Aviation elnökét, Lee Atwoodot, aki izgatott beszélgetésbe elegyedett valakivel. A nagykövet egyre növekvő érdeklődéssel figyelte az eseményeket: Atwood előbb elhagyta a klubtermet, majd láthatóan felzaklatva tért vissza. Amikor Bob Gilruth mellé ért, Atwood hirtelen sarkon fordult, és megragadta Gilruth kezét. Egy rövid beszélgetés után Gilruth is gyorsan távozott a teremből. Dobrinyin szemmel tartotta Atwoodot, aki most rendkívül izgatottan Jim Webb füléhez hajolt. Bármit is mondott Webb-nek, láthatóan elfehéredett a NASA vezetője.

Dobrinyin érezte, hogy valami nagyon fontos történik, és az arcokról leolvasta, hogy bármi legyen is az, biztos, hogy nagyon rossz dolog történt. Wernher von Braun futva távozott a teremből. Más vezetők a telefonokat rohanták meg. Az izgatott, már-már eszelős beszélgetés zsivaja egyre hangosabbá vált.
Dobrinyin alig hitt a szemének. Páran sírni kezdtek! A nyilvánvalóan iszonyú tragédia közepette, a pincérek elkezdték felszolgálni a vacsorát. Senki nem figyelt rájuk. A nagykövet látta, hogy valaki Webbhez megy, a NASA igazgatója pedig hirtelen távozott. Előbb már eleve valamilyen szörnyű üzenetet kaphatott Lee Atwoodtól. Vajon mit mondhattak neki ezúttal?

Webbet Julian Scheer hívta fel, aki a sajtókapcsolatokért felelős igazgatóhelyettese volt. „Jim, tűz ütött ki a Cape-en. Tűz, ami –”
„Ezt már tudom” – szakította félbe Webb. „Mi történt azóta?”
Scheer a szemébe mondta a valóságot. Nem tehetett mást. „Uram, az Apollo-1 legénysége halott.”
Összezavarodott, sokkos állapotban Webb erőt vett magán, és visszatért a fogadásra. Bizalmasan és vontatottan beszélt Humphrey alelnökkel. Majd figyelmet kért. A teremre teljes csönd telepedett. Mindenki megtörten figyelt, hogy Webb elmondja nekik: három asztronauta épp most halt meg egy indítóálláson kiütött tűzben. Ezzel sarkon fordult, és távozott az International Club-ból, és a NASA központban lévő irodájába sietett, ami mindössze pár háztömbnyire volt.

Webb tudta, hogy minden tapasztalatára szüksége lesz, ha meg akarja oldani ezt a krízishelyzetet. Olyan tapasztalatokra támaszkodott, amikre tengerészgyalogos pilótaként, Harry Truman pénzügyminisztereként, később a titkosszolgálatok, illetve olyan vállalatok igazgatójaként tett szert, mint amilyen a McDonnell Aircraft, az Oak Ridge Nukleáris Kutatóintézet és a Sperry Gyroscope.

Stábja rövidesen már vele volt. A tragédia kezelését azonnal Samuel C. Phillips vezérőrnagyra bízták, aki a Légierő Minuteman interkontinentális ballisztikus rakétaprogramját vitte sikerre még mielőtt a NASA-hoz került volna, ahol aztán az egész Apollo-programot ő vezette.
Phillips a Cape-re telefonált. „Foglaljanak le minden felvételt, szalagot, a legutolsó darabka műszert, ami a tűzzel kapcsolatban lehet, de tényleg mindent. Mindent nyomot rögzítsenek. Úton vagyok.”"