Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGAz Apollo-8-at eredetileg földkörüli pályára szánták a leendő Apollo-9 legénységével a fedélzetén. Aztán George Low kitalálta, hogy inkább kerüljék meg a Holdat. Houston rettegett attól, hogy az oroszok nyerik a holdversenyt. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

A Kennedy Űrközpontban az összeszerelési munkálatok során vettem először alaposan szemügyre a Saturn-V és a Saturn-1B rakétát – ezek hátán emelkedik majd az Apollo a világűrbe. Az űrprogram elején már jártam az alabamai Huntsville-ben működő Marshall Űrrepülő Központban, ahol Wernher von Braun és rakétamérnökei a Saturn-V-ön dolgoztak, és egyszer-kétszer tanúja voltam a hajtómű tesztelésének is. Korábban, még az 1960-as évek elején – ekkor még a berepülő pilóta iskolába jártam – már ízelítőt kaptam a hajtóművek által keltett durva rengésekből – a hajtóműveket a Rocketdyne Company gyártotta Los Angelesben, és kilométerekre az Edwards Légibázistól tesztelték ezeket.
De most, teljesen összeszerelt állapotukban csak alig akartam hinni a szemeimnek méreteik láttán. A Saturn-V több mint 100 méterrel magasodott fölém. Feltankolva és az Apollo-val együtt tömege 2,7 millió kilogramot nyom majd, és 34 millió Newton tolóereje lesz. Első reakcióm majdnem az volt, hogy „egy ekkora valami kizárt, hogy működjön” – bár rettenetesen bíztam benne, hogy működni fog.
A Saturn-V tetejére illesztett legénység nélküli Apollo első tesztútja 1967 novemberében szó szerint megrengette a világot. A 135 tonna üzemanyag begyújtása, valamint a rakéta és az Apollo felszállása a veterán tudósító, Walter Cronkite stúdiójának mennyezetéről is leverte a hangszigetelő paneleket, holott az épület több mint öt kilométerre volt az indítóállástól.
Ilyen erő egyrészt szétrázza az ember belső szerveit, másrészt viszont megnyugtató volt a tudat, hogy ekkora teljesítmény állítja majd az űrhajót pályára.
A Saturn-V-nek volt pár gyermekbetegsége. A második legénység nélküli tesztút alkalmával olyannyira rázkódott az űrhajó, hogy két hajtóműve idő előtt leállt. De Wernher von Braun biztos volt benne, hogy a problémát orvosolni lehet. Az eredeti terv szerint az első két emberes küldetést – az Apollo-7-et és a 8-at – a kisebb Saturn-1B emelné a magasba. De mielőtt még az Apollo-7 1968 októberében útnak indult volna, George Low az űrprogrammal kapcsolatban lényeges módosítást javasolt.
Látnoki változtatás volt, és fordulópontot jelentett. Kezdetben azonban a NASA felsővezetésének többi tagja megrettent az ötlet merész voltától.
Az eredeti terv szerint, ha minden rendben megy az Apollo-7-tel, az Apollo-8 legénysége a parancsnoki és műszaki egységgel földkörüli pályára állna, és bonyolult űrrandevú manőverekre kerítenének sort. Nem csak, hogy első alkalommal próbálnák ki a holdkompot földkörüli pályán, hanem az Apollo-program első űrrandevúját is végrehajtanák a holdkomp és a parancsnoki egység részvételével, ráadásul egy elég durva űrséta is várna rájuk. Ez volt a D-vel jelölt küldetés, és én ennek legénységébe tartoztam. Igazi, szaftos küldetésnek ígérkezett, ami minden berepülő pilóta álmainak netovábbja.
A papírforma szerint a mi utunkat az E-jelű küldetés követné, ami első ízben startolna a Saturn-V-tel, ami az Apollot és a holdkompot magas földkörüli pályára állítaná: a legénység a Hold közeléből visszatérve tesztelné a parancsnoki egység rendszereit a légkörbe lépés során. A holdkomp problémái miatt azonban a D- és az E-típusú küldetések 1968 nyarán még nem kecsegtetett túl jó kilátásokkal.
Attól tartva, hogy az oroszok megelőznek minket a Hold megkerülésével, mire a holdkomp minden gondját-baját kijavítjuk, Low azt javasolta, hogy hozzuk előrrébb a Holdat megkerülő küldetést. A parancsnoki és műszaki egység egymagában – holdkomp nélkül – indul útnak. És nem csak hurkot ír le a Hold körül, de holdkörüli pályára is áll: tízszer kerüli meg a Holdat, mielőtt visszatérne a Földre. Ez azt jelentette, hogy a parancsnoki és műszaki egység hajtóművének kétszer kell nagyon precízen működnie. Ha ez nem sikerül, az Apollo-legénység holdkörüli pályán reked.

Merész és kockázatos terv volt, de úgy tűnt, hogy csak így lehet megnyerni a versenyt. Amikor a NASA vezetése végül rábólintott, Deke Slayton behívta Jim McDivittet az irodájába, és felajánlotta, hogy Rustyval és velem elsőként kerülheti meg a Holdat. Jim nemet mondott. Azt hiszem, jó döntést hozott. Siker esetén a Holdat megkerülő küldetés izgalmas vállalkozásnak ígérkezik. De nem ér fel az űrséta, az űrrandevú és dokkolás által jelentett kihívással, amire az eddigiek folyamán olyan keményen készültünk.
Ezzel Frank Borman – ő eredetileg az utánunk következő küldetés parancsnoka lett volna – az Apollo-8 parancsnoka lett, Jim Lovell és Bill Anders volt a legénység másik két tagja, és az új C-típusú küldetés vár rájuk. Az új felállás szerint ezután jönnénk mi az Apollo-9-cel, ami még mindig D-típusú küldetésnek minősült. A változás azzal is járt, hogy az Apollo-9 tartaléklegénysége az Apollo-8 tartaléka lett, és ezután nagy valószínűség szerint az Apollo-11 elsődleges legénységét alkotják majd. Ha minden a terv szerint halad, az Apollo-11 kísérelheti meg elsőként a holdraszállást. A legénység parancsnoka Neil Armstrong volt.
Hiába épültek egymásra a program egyes elemei, senki nem tudta megmondani, hogy kifizetődő lesz-e kockáztatni – ehhez ugyanis az egymást követő összes küldetésnek sikeresnek kell lennie. 1968 októberében az Apollo-7 végre felszállt, a küldetés azonban nem volt éppen zökkenőmentes.
Az Apollo-7 legénysége – Wally Schirra parancsnok, Walt Cunningham és Donn Eisele – már tizenegynapos küldetésük elején megfázott. Szörnyen érezték magukat. Ennél is rosszabb volt, hogy ingerlékenyek lettek, ami a legénység a Küldetésirányítás közti konfrontációkhoz vezetett.
A legnagyobb konfliktus középpontjában egy tévéműsor állt, amit a parancsnoki egységben felszerelt kamerával kellett elkészíteni. Wally-nek a küldetés huszonnegyedik órájában élőben kellett bejelentkezni a világűrből. De amikor Houston elrendelte a dolgot – „OK Wally, itt az idő a TV-showra” – ő úgy ítélte meg, hogy az adás ütközik a repülési tervében foglaltakkal. Nem volt hajlandó rá. És ezt elég egyértelműen a Küldetésirányítás értésére is adta.
„Én vagyok ennek a küldetésnek a parancsnoka. Akkor lesz tévéműsor, amikor jónak látom” – mondta a legvégén. Elvileg igaza volt. Ő volt a főnök. A Küldetésirányítás szerepét gyakran félreértik: Houston nem „irányította” a küldetéseket. Javaslatokat tettek, de az űrhajót nem tudták irányítani – ez a legénység feladata volt. Az űrhajó parancsnoka döntött mindenben. Másfelől viszont nem ártott kellő tiszteletet tanúsítani a Küldetésirányítás irányába. Ők ugyanis jóval több adat és információ birtokában voltak egy küldetés alkalmával, amit a parancsnok csak a közvetítésükkel tudhatott meg.
Wally döntése mellett ki kell állnom, bár ez nem vonatkozik a stílusára. Hatalmas nyomás nehezedett rá. Ez volt az első emberes küldetés az Apollo-1 tragédiája óta, és tudta, hogy nem hibázhat. Hatalmas felelősség nyomta a vállát. De túl nyersen és bántóan fogalmazott, nem jól kezelte a helyzetet. Egy ehhez hasonló nyílt konfliktus nem jól veszi ki magát. Wally nagyon belegyalogolt az irányítók lelkivilágába, és közülünk azok, akik a küldetés során a Küldetésirányításra támaszkodtunk, elég kínosan éreztünk magunkat. Chris Kraft csöppet sem volt megértő - ezidőtájt ő volt a Küldetésműveleti igazgató (director of Flight Operations). Szűk körben megfogadta, hogy a legénység egyik tagja sem repül többé. És így is történt. Ezzel a küldetéssel mindhármójuknak végetért asztronauta-karrierje, igaz ugyan, hogy Wally már a küldetés előtt bejelentette visszavonulását.

1968 novemberében Richard Nixon lett az Egyesült Államok elnöke, és a demokrata adminisztráció után republikánus következett. Alapvetően ez jó hír volt a NASA-nak – a republikánusok általában több pénzt költenek az űrkutatásra és katonai célokra. Az űrprogram akkor is folytatódott volna, ha nem Nixont választották volna meg. A NASA költségvetését évente hagyja jóvá a Kongresszus, és ha a büdzsét visszanyesik, a program óhatatlanul csúszásba kerül. Közel volt a Kennedy által kitűzött határidő. Ebben a szakaszban nem engedhettük meg, hogy pénzügyi megszorításokkal találjuk magunkat szemben.

Röviddel az Apollo-7 startja után a szovjetek két Szojuz-űrhajót indítottak földkörüli pályára. Bár az első űrhajó, a Szojuz-2 fedélzetén nem utazott legénység, ez volt az első emberes küldetés Komarov halála óta. A Time magazin egy nagy címlapsztorit hozott le ”Verseny a Holdért” címmel. Az köztudott volt, hogy a szovjetek a mi Saturn-V-ünknél is nagyobb rakétát fejlesztenek, ami elegendő tolóerőt biztosít ahhoz, hogy űrhajójukat holdkörüli pályára juttassa. Aztán 1968 novemberében egy legénység nélküli Zond következett – ez volt a Zond-6, a Szojuz holdutazásra átalakított verziója: megkerülte a Holdat, és drámai felvételeket készített a holdi horizont fölött látható fél-Földről.
A verseny egyre szorosabb lett. Ha az Apollo-8 meg is előzi az oroszokat a Hold első, emberes körberepülésével, valós félelem volt, hogy a Szovjetunió hajtja majd végre az első holdraszállást. Ez akkora feszültséget okozott, hogy nagy papírlapokra kézzel írott dátumokat ragasztottak ki a houstoni Küldetésirányítás főbb pontjain – ezeken azok az indítási ablakok voltak, amik alkalmasak voltak arra, hogy az oroszok megkíséreljék a holdraszállást. Holdutazásra csak huszonnyolc naponta nyílik lehetőség, és csak akkor, amikor kedvezőek a Holdon a fényviszonyok. Ideális esetben a napfény beesési szöge 12 fok körüli – ha ennél sokkal kisebb szögben éri a fény a felszínt, akkor az árnyékok túlságosan hosszúra nyúlnak. Abban az esetben, ha ennél jóval magasabban áll a Nap, a vakító fény „kiégeti” a holdfelszínt, és a tereptárgyakat nem lehet megkülönböztetni egymástól.
Ugyanakkor képtelenség volt nagyobb tempót diktálni. Már így is teljes erőbedobással dolgoztunk.

Az Apollo-9 küldetésének átütemezése miatt jóval bonyolultabb és embert próbálóbb küldetés elé néztünk. Emiatt kiképzésünket jelentősen fel kellett turbózni: sokkal több szimulációs tréningre került sor, hogy felkészüljünk olyan helyzetekre, amikkel az űrrepülés során találkozunk, vagy legalábbis találkozhatunk. A küldetés egy részében egyedül irányítom a parancsnoki és műszaki egységet, miközben Jim és Rusty a holdkomp első tesztrepülését hajtja végre. Ez azt jelentette, hogy nem csak a ránk váró számos egyéni teendőre kellett felkészülni, de rengeteg veszélyhelyzetet is szimulálni kellett, ami a két jármű különválása után leselkedhet ránk. A parancsnoki egység pilótájaként számomra ez azzal járt, hogy meg kellett tanulnom egyedül végrehajtani két fő repülési profilt: az űrrandevút és a légkörbe lépést. A legsúlyosabb vészhelyzetet a holdkomp komoly meghibásodása idézheti elő, amikor Jim és Rusty nem tudna visszamanőverezni a parancsnoki egységhez. Ebben az esetben nekem kellene a segítségükre sietni, és egyedül kell az űrrandevút végrehajtani. Ha valamilyen okból a holdkomp irányíthatatlanná válna, megtörténhet, hogy egyedül kell a parancsnoki egységgel a Földre visszatérnem.
Ahhoz, hogy az Apollo-űrhajót egymagamban visszahozzam a földre, többek között el kellett sajátítanom a legénység három posztjának jónéhány teendőjét: a parancsnok Jimét, a rendszermérnök Rusty-ét, és persze, saját navigátori feladataimmal is tisztában kellett lennem. A három ülés egyikéből átülni a másikba már önmagában is nagy logisztikai kihívás volt. A vészhelyzet szimulációja során a Cape-en és Houstonban is fizikailag váltogatnom kellett a három ülést: a parancsnok baloldali, a navigátor középső és a rendszermérnök jobboldali ülései között vándoroltam.
Ahhoz, hogy megbirkózzam mindkét eshetőséggel, úgy alakítottam a dolgokat, hogy a jobboldali ülésen ülve elindítottam az űrrandevúhoz vagy a légkörbelépéshez szükséges szekvenciát, majd megbizonyosodtam a kommunikációs, elektromos és életfenntartó rendszerek tökéletes működéséről. Ezután a középső ülésbe csusszantam át, itt a számítógépbe programoztam az űrrandevú vagy a légkörbelépés programját, majd a parancsnoki ülésből irányítottam az űrrandevút, vagy a légkörbelépés esetén a nagy hajtómű pályaelhagyó manőverét.

Amikor beszíjaztam magam a baloldali ülésbe, meg kellett győződnöm arról, hogy hozzáférek-e az összes számomra fontos rendszerhez. Egy botkormánnyal szimuláltuk a parancsnoki egység kézi vezérlését is: az űrhajót nagyon akkurátusan a légkörbe lépéshez megfelelő helyzetbe igazítottam, majd pontosan a kellő pillanatban beindítottam a műszaki egység nagy hajtóművét, hogy lelassítson minket a földkörüli pálya elhagyásához, illetve a Föld légkörébe való visszatéréshez. Ezután következtek azok a kapcsolók, amik révén a parancsnoki egység leválik a műszaki egységről; az előbbit úgy kell tájolni, hogy a hőpajzs a megfelelő irányba nézzen, nehogy az űrhajó elégjen a légkörbe lépés közben. Ezt a vészhelyzetet féltucatszor biztos elpróbáltam. Fölöttébb kimerítő feladat volt. Az ülések váltogatása már önmagában elég sok fizikai erőfeszítést igényelt. Természetesen, a világűrben a helyváltoztatást megkönnyíti a súlytalanság.

Ezen kívül komplikált szimulációk során gyakoroltuk azt az eshetőséget, ha a holdkomp megsemmisülés helyett csak súlyosan meghibásodna, és emiatt tesztrepülését követően képtelen lenne visszatérni a parancsnoki egységhez. Különböző pályavariációkon kellett végigvenni – ezekkel közelíthetem meg a holdkompot, és menthetem ki a legénységet. Az előírás szerint, ha a manőver tervezett indítását követő egy percen belül nem sikerül megkezdeniük az űrrandevút, Jim és Rusty nem kísérletezik tovább, és egyszerűen megvárja, amíg odaérek hozzájuk, és kimentem őket. A szimulátorban egymás után kipróbáltam a megközelítés során számításba jövő különböző pályatípusokat. Eközben a holdkomp képét figyeltem a velem szemben elhelyezett televízió-képernyőn: mintha csak éppen a parancsnoki egység egyik ablakán át nézném a megsebzett járművet. A látványt váltogatták: egyszer nappali fényben, más alkalommal éjszaka gyakorolhattam a holdkomp megközelítését, utóbbi esetben mindössze egy villogó fény mutatta hollétét.

Két további eshetőségre is fel kellett készülni: egyrészt arra, hogy a parancsnoki egységgel nem sikerül a holdkomppal összekapcsolódni, illetve az is megtörténhet, hogy a két járművet összekötő átjáró a dokkolás után nem nyílik ki teljesen. Jimnek és Rustynak mindkét esetben űrsétával kell visszajutni a parancsnoki egységbe. Egy nap, amikor a Cape-en a reggeli órákban épp a végére értünk egy bonyolult űrrandevú szimulációnak, autóba ültünk, és levezettünk a Patrick Légibázisra. Itt aztán bevágtuk magunkat T-38-asainkba, és Houstonba repültünk, ahol egy újabb hosszadalmas és bonyolult szimuláció következett: az űrsétát gyakoroltuk.
Ehhez elő kellett venni a parancsnoki egység és a holdkomp makettjeiben tárolt szkafandereinket: ezek életnagyságú makettek voltak, de semmiféle elektronika nem volt bennük, és számítógéppel sem voltak összekötve. Ezután magunkra kellett venni a szkafandert és a sisakot, illetve be kellett kötni vezetékeinket a megfelelő helyekre: időigényes folyamat volt. Ezt követően Jim és Rusty teljes felszerelésben egyszerűen átsétált a holdkomp-makettből hozzám, a parancsnoki egységbe. A világűrben egy ilyen űrséta komoly veszélyt jelentene Jim és Rusty számára, mivel csak korlátozott mennyiségű oxigén áll a rendelkezésükre. Különösen Jim esetében lenne nagyon veszélyes a művelet, aki Rusty hátizsákjának vésztartalékából kapja az oxigént, és belehal, ha olyan negyvenöt percen belül nem sikerül befejezni az űrsétát. Ez a gyakorlat jóval éjfél után ért véget, ekkor már közel huszonnégy órás kiképzés volt a hátunk mögött. Rettenetesen kimerítő volt.

A szimulációs gyakorlatok sem mentek simán. Ritkán fordult elő, hogy egy adott folyamat lépéseit szépen egymásutánban végigvegyük. Hogy fokozzák az izgalmakat, a szimulációkat figyelemmel kísérő mérnökök és technikusok hibákat iktattak közbe, hogy a lehető legkompikáltabb helyzeteket kelljen megoldanunk, és lássák, miként birkózunk meg ilyen esetekkel. Sokszor viszont a szimulátorok mondtak csütörtököt, így a gyakorlatot a hiba kijavításáig fel kellett függeszteni. Az Apollo-9 útjáig rengeteg probléma adódott ezekkel a bonyolult szimulátorokkal – különösen az okozott nehézséget, amikor a Küldetésirányítást is be akarták kapcsolni az ún. „integrált szimulációkba”. Startunkat kis híján későbbre kellett halasztani, mivel nem tudtunk eleget gyakorolni – ez főképp az űrrandevú-típusok szimulációjára volt igaz. Minden alkalom után kikérdeztek minket, és gyakran el kellett mondani, hogy miért nem sikerült egy adott helyzetet megoldanunk. Erőltetett menet volt."

5 komment

Scott_Leonov_cover.JPGEzt a kérdést előbb az orosz ortodox egyház pátriárkája szegezte Gagarinnak, nem sokkal később viszont maga Hruscsov. Gagarin mindkétszer más választ adott. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott alezredes
Emberes Űrhajó Központ, Houston, Texas

Az 1968-as esztendő kulcsfontosságú volt az Egyesült Államok és a Szovjetunió űrprogramja számára. A Föld két legerősebb országa azzal kívánta demonstrálni ideológiája felsőbbrendűségét, ha elsőként jutnak el a Holdra. De vajon melyikük fog nyerni? Az év elején ez volt a legégetőbb kérdés.
Ez az év az Egyesült Államok szempontjából sok tekintetben pocsék volt. A vietnámi háborúért nagy árat kellett fizetni. Rosszul alakultak a dolgok, és a vietkongok jelentős győzelmet arattak januárban a Tet-offenzívával. Az év hátralevő részében hihetetlen mértékben sokkolta az országot Martin Luther King és Bobby Kennedy meggyilkolása. Ezek nagyon tragikus események voltak. Úgy tűnt, hogy a Vasfüggöny túloldalán is durvul a helyzet. Csehszlovákiában a liberális reformok bevezetésére tettek kísérletet; leverésével a keményvonalas kommunizmus nyert teret. De akármilyen rossz hírek is érkeztek belföldről és külhonból egyaránt, mi, asztronauták nagyon elszigetelten éltük a magunk világát. Csőlátásunk volt, csak a célra összpontosítottunk.

Az amerikai és a szovjet űrprogram is jelentős késésben volt. A miénk legalább egy év lemaradásban volt az Apollo-1 tűzesete miatt. Minden erőnket annak szenteltük, hogy megpróbáljuk megoldani az előttünk álló feladatokat – és sok feladatunk volt. Teljes erőbedobással, napi tizennégy-tizenöt órákat dolgoztunk. Minden egyes alkatrészt szétszedtek, majd újra összeszereltek. Még az Apollo-küldetések neve is megváltozott a tűz következtében, aszerint, hogy mi lesz az egymást követő küldetések célja. 
A tragédiát megelőzően az egyes küldetéseket a Saturn hordozórakéta vagy a parancsnoki egység nyomán számozták. A tragédia után úgy határoztak, hogy a tűzben meghalt legénységé kapja az első Apollo-küldetés sorszámát. A következő három küldetés az új Saturn-V hordozórakéta és a parancsnoki és műszaki egység, valamint a kisebb Saturn-1B rakéta holdkomppal való legénység nélküli tesztútja lett. Wernher von Braun szellemi gyermekei, a Saturnok az Apollo-4-6 számot kapták. Az első emberes küldetés az Apollo-7 lett.

Ezen kívül egy új tervet dolgoztak ki az egyre összetettebb Apollo-küldetésekre, amiket a céljuk szerint A-J betűkkel jelöltek. Az A és a B legénység nélküli küldetéseket takart. A C a parancsnoki egység földkörüli pályán történő első emberes küldetését jelölte. A D és az E küldetések jelentették a holdkomp tesztútját egyelőre csak földkörüli pályán, az F jelölte az első holdutazást, a G-típusú küldetésre pedig az első holdraszállás várt. A H- és J-típusú küldetések keretében hosszabb ideig maradhat a legénység a Holdon, és sokkal több tudományos munkát hajtanak végre ottlétük alatt. Az I-küldetések földkörüli pályán keringő „tudományos missziókat” jelentett, ezeket azonban törölték.
Az egész program egymásra épülő elemekből állt. Az egyes betűkkel megjelölt küldetéstípusok célját teljesíteni kellett – függetlenül attól, hogy ez hány űrrepülés alatt valósult meg – mielőtt rá lehetett volna térni a következő, komplexebb szintet jelölő betűre. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy csak nem sokkal az első holdraszállás megkísérlése előtt derül ki, hogy ki lesz az első, aki a Holdra léphet.

A tragédiát követő kavarodásban, 1967 áprilisában az egyik délután híre ment, hogy másnap délelőtt Deke Slayton az összes aktív státuszban lévő asztronautával beszélni kíván. Hasonló értekezleteket általában Al Shepard, az Asztronauta Iroda vezetője hívott össze. Az, hogy ezúttal nem így történt, és Deke kezdeményezte a megbeszélést, arról árulkodott, hogy valami szokatlan van készülőben, bár egyikünk sem sejtette, hogy pontosan mi is az.
Nagy várakozással másnap délelőtt tizennyolcan gyűltünk össze az Emberes Űrhajó Központ 4-es Épületének apró tárgyalójában – a többieknek elutaztak valamerre. Többségünkön a Houstonban szokásos hivatali ing és nyakkendő volt, leszámítva azokat, akikre még a nap folyamán szimulátoros gyakorlat várt: ők valamivel lazább sportinget vagy rövidujjú pólót hordtak. Egyesek körbeülték a hosszú asztalt, mások a falnak támaszkodva álltak, amin még ott volt pár táblázat egy korábbi megbeszélésről. Nevetgéltünk és beszélgettünk, de észrevehetően feszült lett mindenki, amikor Deke belépett a szobába. Hirtelen néma csönd lett.
Rövid bevezető után rögtön a lényegre tért. „Az itt egybegyűltek közül tevődnek majd össze az első holdküldetések legénységei” – mondta. „És az első holdraszálló legénység éppen engem néz.”
Azonnal átláttuk az imént hallottak jelentőségét: az első három asztronauta csoportot követően felvettek közül senki nem szállhat le előttünk a Holdra. A hónap elején jelentették be az újonnan kiválasztott tizenkilenc újdonsült asztronauta nevét, de ekkoriban még nem számoltak velük (közülük többen – például Al Worden és Jim Irwin – részt vesznek majd egy-egy holdutazáson).
Ettől kezdve nyilvánvaló volt számunka, hogy a dolgok a sűrűjébe csöppentünk. Ez volt életem egyik legizgalmasabb – és talán legrövidebb – értekezlete. Deke távozása után széles mosollyal az arcukon kiözönlöttünk a folyosóra. Úgy véltem, hogy jók az esélyeim arra, hogy egy nap a Holdra lépjek.
„Kíváncsi leszek” – mondtam Rusty Schweickarthoz fordulva – „hogy hány küldetésre lesz szükség az első holdraszállásig.”
Nem volt világos, hogy melyikünk kísérelheti meg az első G-küldetést – a holdraszállást – de közülünk mindenki bekerült a C-, D-, E- és F-típusú küldetések elsődleges és tartaléklegénységébe. Még az Apollo-1 tragédiája előtt Jim McDivittet, Rusty-t és engem az Apollo-1 tartaléklegénységéből az első D-típusú küldetés legénységébe helyeztek át: erre vár majd az a feladat, hogy a parancsnoki egységgel földkörüli pályán űrrandevút és dokkolást kíséreljen meg. Eredetileg ez lett volna az Apollo-8 küldetése. Később azonban ez az Apollo-9 útján valósult meg, ami jelentős fordulat volt.
A Deke által tartott értekezlet idején érvényben lévő eredeti ütemezés szerint az Apollo-7 startjával 1968 októberét célozták meg, amit az Apollo-8 útja 1968 decemberében követ, az Apollo-9 küldetésére pedig a következő év tavaszán kerülne sor. Ezek egytől-egyig földkörüli pályára állnának. Az első, Holdat megkerülő küldetést 1969 tavaszának végére tervezték. Sikere esetén az év végéig még mindig marad idő a holdraszállásra – és a Kennedy által szabott határidő betartására.
De 1968 nyarán, még mielőtt az Apollo-7 útnak indult volna, a Kennedy által kitűzött határidő másodlagos volt: az oroszokat kellett megelőzni, mégpedig nem csak a holdraszállással, hanem a Hold megkerülésével is – mindkét esetben legénységgel a fedélzeten.
A két ország a holdverseny hajrájába ért. Ennél nagyobb már nem is lehetett volna a tét. Ekkortájt a verseny kimenetele még mindig nagyon kétséges volt. A NASA menedzsmentjében is csak pár kiválasztott – akik betekintést nyertek a CIA dokumentumaiba – volt tisztában azzal, milyen közel is vannak az oroszok a célszalaghoz.
George Low, a NASA houstoni, Apollo űrhajóért felelős programmenedzsere kétségkívül belenézhetett a hírszerzés archívumába. Jól tudta, hogy az oroszok egy sor legénység nélküli Zonddal akarják megkerülni a Holdat, majd 1968 második felében legénységgel is megismételnék ugyanezt – hat hónappal az Apollo-program eredetileg tervezett első holdutazása előtt.
Beláthatatlan politikai következményekkel járt volna, ha orosz legénység kerüli meg elsőként a Holdat. Nem sokat tudtunk a szovjet űrprogram problémáiról. Az viszont egyértelmű volt, hogy fel kell pörgetni a dolgokat. Low pontosan ezt is tette. Az Apollo-program jelentős változás előtt állt, ami közvetlenül engem is érintett.

Alekszej Leonov ezredes
Zvjozdnij Gorodok, Moszkva

Röviddel azután, hogy Jurij Gagarin visszatért első űrrepüléséről, egy fogadást adtak a tiszteletére, ahol I. Alekszej, az orosz ortodox egyház vezetője is jelen volt. „Láttad Istent, amikor a világűrben jártál?” – kérdezte Jurijtól. Jurij nemmel válaszolt. „Gyermekem, arra kérlek, hogy erről másnak ne beszélj” – mondta erre Alekszej. Valamivel később Nyikita Hruscsov ugyanezt a kérdést tette fel. I. Alekszej iránti tiszteletből Jurij azt felelte, hogy látta Istent. „Kedves Jurij” – esdekelt Hruscsov – „kérem, hogy ezt senkinek ne említsd meg.”
Jurij széles mosollyal mesélte el nekem ezt a történetet, nagy kék szemei valósággal beragyogták széles arcát. Ez az egyik szép emlékem arról az emberről, aki a legjobb barátom lett. Sokszor nyaraltunk együtt. Az egyik nyaralásra a Voszhod-2 küldetésemre való intenzív felkészülés idején került sor. Jurij tudta, milyen keményen dolgozom, és azzal állt elő, hogy feleségünkkel menjünk el szabadságra, és így kapcsolódjak ki. Mindig nagyon figyelmes volt.

1964 augusztusában egy tíznapos hajókázásra indultunk a Moszkva folyón egy Barátság nevű hajó fedélzetén, amit Jurij a dán kormánytól kapott ajándékba történelmi űrrepülését követően. Elhatároztuk, hogy élelemből csak teát, sót és cukrot viszünk magunkkal az útra, minden mást útközben szerezzük be. Így rengeteg időt töltöttünk pecázással, kacsavadászattal és gombászással.
A Moszkva és a Volga folyót csatornahálózat köti össze, mi pedig épp egy zsiliphez értünk, ahol egy jóval nagyobb hajó mögé kerültünk, a kapitánya azonnal felismerte Jurijt. Egy létrát engedtek le az oldalán, és a kapitány Jurijt a fedélzetre invitálta, hogy találkozzon az utasaival. Ezzel rám maradt, hogy átnavigáljam hajónkat a zsilipen, ilyet azonban még sosem csináltam. Rövidesen bajba is kerültünk.
Miközben Jurij a másik hajó fedélzetén fogadta az utasok gratulációit – sok ember akkoriban istenként tekintett rá – addig én kézbe vettem a Barátság irányítását. Ezzel Szvetlánára és Jurij feleségére, Valentyinára hárult, hogy kemény küzdelem árán hajókötelekkel rögzítsék a hajót a zsilip két oldalához. De tapasztalatlanok voltak, és erősen neki-nekicsapódtunk a zsilip oldalának olyannyira, hogy a hajótest enyhén meg is sérült.
Aznap korábban vettünk mézet a folyópart mentén élő falusiaktól. Mivel nem tudtuk máshol tárolni, egy serpenyőbe öntöttük, és a fedélzeten hagytuk. Amikor a hajó nekicsapódott a zsilip falának, a serpenyő a mézzel együtt az egyik oldalra csúszott, és kiömlött ragacsos tartalma.
Láttam, ahogy Szvetlána és Válja össze-vissza csúszkál, úgyhogy elengedtem a kormányt, és megpróbáltam a segítségükre sietni.
Mivel a hajó felügyelet nélkül maradt, egyre vadabbul kezdett rázkódni. Elvesztettem az egyensúlyomat, és a vízbe estem. A felfordulás okán töprengve, Jurij és az utasok a szomszédos hajó korlátjáról bámultak le, és látták, ahogy ott kapálózom a vízben. Integetni kezdtek, és hatalmas nevetésben törtek ki. A mögöttünk lévő hajó kapitánya ekkor kiabálni kezdett, hogy mozduljunk már meg a hajóval. Torlódást okozunk a zsilipben – mondta. Ettől azonban Jurij és az utasok még harsányabban kezdtek nevetni.
Amikor Jurij végül lemászott hozzánk, bocsánatot kértem a hajó megrongálásáért. De annyira boldog volt az előbbi fogadástól, és olyan viccesnek találta kínos helyzetünket, hogy csak hátba vágott, de egy ideig képtelen volt abbahagyni a nevetést.

Ezek voltak az űrprogram kezdetének legvidámabb pillanatai. Habár meggyászoltuk Bondarenko halálát, ekkor még egyetlen kozmonautát sem vesztettünk el űrrepülés közben. Fényesen haladtunk. Az amerikaiakat megelőztük az űrversenyben. Annyiszor elsőztünk, hogy semmi nem tudta megingatni magabiztosságunkat.
Aztán Koroljov meghalt. Később Komarov a Szojuz-1-gyel a földbe csapódott, és szörnyethalt. Misin irányítása alatt az űrprogram folyamatos csúszásban volt.
Tudtuk, hogy az amerikaiaknak is megvan a maguk baja az űrprogramjukkal. Az Apollo-1 legénységének halála súlyos csapást mért az asztronautákra és az Egyesült Államok űrprogramjára. Aztán meggyilkolták Martin Luther Kinget és Bobby Kennedy-t. Fel nem tudtuk fogni, hogy ölhették meg Bobby Kennedy alig valamivel a testvére halála után. Ezzel szemben országunk ekkoriban nagyon nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. A sztálini terror napjai véget értek. Biztonságban éreztük magunkat. "

1 komment

Scott_Leonov_cover.JPGTöbbek között egy baseball-meccs húzta ki az amerikaiakat abból a letargiából, amit az Apollo-1 tragédiája után éreztek: a mérnökök ugyanis személy szerint felelősnek érezték magukat a történtekért. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

Az Apollo-1 tűzesete sokakat rádöbbentett arra, hogy milyen kemény feladat lesz a holdraszállás. Voltak pillanatok, amikor az egész űrprogram létjogosultságát kétségbe vonták, ez különösen a politikusokra volt igaz. Előfordulhatott volna, hogy az egész programot leállítják. Egy hajszálon múlt.
„Mi közünk nekünk ehhez az egész Hold-mizériához?” – tették fel a kérdést sokan. „Sokkal hasznosabb dolgokra is fordíthatnánk ezt a pénzt. Minek költünk rá ennyit, ha emberek halnak bele? Minek kell egyáltalán a Holdra menni? Csak azért, mert Kennedy ezt mondta? Nos, ő már nincs többé.”
A Képviselőházban és a Capitol Hill-en, a Szenátus előtt egyaránt voltak meghallgatások, hogy kiderítsék, mi ment tönkre. Közülünk Frank Bormant küldték Washingtonba, ő képviselte az asztronautákat, és kiválóan el tudta mondani, hogy pontosan mit is érzünk.
„Megbízunk a NASA vezetésében, a mérnökök munkájában és önmagunkban” – mondta a Képviselőház bizottsága előtt. „Szerintem a kérdés igazából így hangzik: vajon önök megbíznak-e bennünk?”
Hosszú vita után végül igenlő válasz született. Ha korábban voltak is pénzügyi korlátok az űrprogramban, ezeket most mind feloldották. Sokkal inkább tudatában voltak a veszélyeknek, és felismerték, hogy mibe kerül a kockázat csökkentése, a ránk váró problémák megoldása. A tragédia után jóval nagyobb hangsúlyt kaptak az asztronauták javaslatai.

De csak rengeteg munka árán sikerült feldobni a hangulatot. A főként Downey-ben dolgozók számára a baseball lényeges hangulatjavító volt. Pete Conrad és Dick Gordon egyaránt szeretett baseballozni; Dick régen egyszer valamilyen félprofi csapatban volt dobójátékos, Pete pedig fogójátékosként próbálta ki magát. Ők ketten nagyon jó barátok voltak. Egyik este sörözgetés közben Gordon elhatározta, hogy kihívja a North Americant egy meccsre. Ő lett az asztronauták csapatkapitánya, és Joe Cuzzopolli, a NASA egyik kiváló, újonnan felvett mérnöke, vezette a North American csapatát.
Egy baseball-csapat kilenc játékosból áll, és Cuzzupolli a North American Downey-ben dolgozó munkavállalói létszámából cirka 30 ezer ember közül állíthatta össze a csapatát; még olyan is akadt köztük, aki korábban hivatásos játékos volt. Az Apollo-9-en akkoriban mindössze kilenc asztronauta dolgozott. Nem voltak túl fényesek a kilátásaink.
Az ötlettől mindenki belelkesült. Ebédidőben az emberek kimentek a gyárból, hogy gyakoroljanak. Puff neki! Egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor baseballoztam életemben. Softballt sokszor játszottam, de a baseball bizony kimaradt. Így aztán meglehetősen sokat gyakoroltam.
Egy szép, meleg tavaszi este került sor a meccsre. A titkárnők közül többen összeálltak, és rövid dresszeikben pom-pom lányokká lényegültek át. A North American csapata szabályosan lemosott minket a pályáról. Nagyon csúnyán kikaptunk. De a meccs jó móka volt, és a meccset nagy buli követte. Ezekben a nehéz időkben kicsit felszabadultabb lett a légkör. A program hiányosságai és a tragédia helyett pár hét erejéig „A Meccs” lett a központi beszédtéma. Az ehhez hasonló hangulatjavító intézkedések nagymértékben hozzájárultak a program végső sikeréhez. A gyógyuláshoz hozzátartozott az is, hogy javítani kellett az emberek hozzáállásán.
Ezek voltak az első lépések, amik segítettek abban, hogy kijöjjünk a mélypontról. Kihúzott minket a letargiából, a köldöknézésből: korábban úgy éreztük, hogy fölöttünk mindig szürke az ég, ahogy a falak is szürkék körülöttünk, és minden értelmetlennek tűnt. A depresszió a Downey-ban dolgozókat sújtotta leginkább. Az emberek személy szerint felelősnek érezték magukat a tragédiáért. A meccs egy eszköz volt, hogy megmutassuk: nem lehet túl sokáig egy-egy tragédián rágódni. Tiszteletben kell tartani, de túl kell rajta lépni, és folytatni a munkát.

Alekszej Leonov

1967. május elején a francia kormány meghívására három hétre Párizsba látogattam. Ez nem sokkal azután történt, hogy Charles de Gaulle vezetésével Franciaország kilépett a NATO-ból. Egy évvel ezelőtt járt a Szovjetunióban. A két ország között baráti viszony volt, és a NATO után Franciaország új szövetségesek után nézett.
A Hotel George V fényűző szobájában laktam, ahol mindig az volt az érzésem, hogy valaki csak arra vár, hogy meggyújthassa a cigarettánkat. Sűrű volt az időbeosztás. Napi négy vagy öt előadást kellett tartanom az űrprogramról, majd Franciaország déli részére, Marseilles-be és Bordeauxba, Toulouse-ba és Rheimsbe is elvittek.
Párizsban ezidőtájt játszották a Boris Pasternak csodálatos regénye, a Doktor Zsivágó alapján készített filmet. A könyv a Szovjetunióban még mindig tiltott olvasmány volt, de az orosz értelmiség tragédiáját feldolgozó film nagyon elnyerte a tetszésem (különösen a zenéje).
A vetítést követően a Paris Match francia magazin egy fogadást adott, én voltam a díszvendég. Amikor beléptünk a színházba, még meleg tavaszi este volt odakinn, de kifelé jövet már havazott.
Mindenki meg volt döbbenve. Azt hittük, hogy megbolondult az időjárás. Aztán az esernyő alól kinyújtottam a kezem, és rájöttem, hogy műhavat fújtak a bejárathoz. A színházat kívül-belül nagyon szépen feldíszítették. Egy kiskerekű lovas szán állt a bejárat előtt, a színészek bundában voltak. Nagyon hangulatos, csodálatos este volt.
Jules Verne tiszteletére is nagy ünnepségeket rendeztek. A város egyik legnagyobb kastélyában hatalmas fogadást adtak, amit regényei egyes jeleneteit felelevenítő illusztrációkkal dobtak fel. A rendezvény tizenhat és huszonnégy év közötti fiataloknak szólt, de én itt is díszvendégként vettem részt. A kastély közepén egy hatalmas ágyú makettje fogadott, ki Jules Verne szerint egy ilyenből lőnék ki a Holdutazókat. Felkértek, hogy beszéljek a Szovjetunió holdraszállással kapcsolatos terveiről. A fiatalok tele voltak kérdésekkel. Nagyon érdekelte őket az űrutazás. Ez merőben új és izgalmas témának számított.
1967 nyarának elején, röviddel azután, hogy visszatértünk Moszkvába, elkészült a kozmonauták részére épített két panelház a Csillagvárosban. Munkánk a Csillagvárosban található létesítményekhez kapcsolódott, a fejlesztésekből egytől-egyig kivettük a részünk. Jurij Gagarin felügyelte az úszómedence építését, én az új kiképző-központ, a hidro-laboratóriumok és a planetárium munkálataiért voltam felelős.

A számunkra épített lakóházak kialakításában továbbra is részt vettünk. Gyönyörű lakások vártak ránk, amikor végre beköltözhettünk. A mienk összesen 86 négyzetméteres volt. Sok szempontból elég puritán volt, mi azonban nagyon örültünk neki: még sosem éltünk ilyen luxusban.
Beköltözésünk alkalmából hatalmas fogadást adtunk. Valentyina Tyereskovával mi ketten fehér egyenruhában fogadtuk a két ház bejáratánál a vendégeinket: orosz szokás szerint kenyérrel és sóval kínáltuk őket.
A két tizenegyemeletes épület minden szintjén négy lakás volt. Minden emeleten további asztalokon kenyérrel, sóval és borral várták a látogatókat. A kozmonauta-feleségek legszebb ruháikban üdvözölték a vendégeket. Feleségem, Szvetlána fantasztikus menüvel szolgált, amit a Párizsból általam hozott finom francia bor tett teljessé.
Második lányunk, Okszána, volt az első, aki Csillagvárosban látta meg a napvilágot még ugyanabban az évben június 15-én. Ez jó ómennek számított.

David Scott

1967 május végén Mike Collinst és engem kértek fel arra, hogy Párizsban képviseljük a NASA-t a grandiózus, kétévente megrendezett légibemutatón. Azt akarták, hogy mutassuk meg a világnak, hogy az Apollo-1 tragédiája után képesek voltunk újra talpra állni. A NASA-nak és a szovjeteknek is nagy pavilonjaik voltak, mindkét oldal megpróbálta lenyűgözni a világot. Ez volt az első alkalom, hogy az oroszok nyilvánosan bemutatták Vosztok gyorsítórakétájukat.
Egész álló héten szakadt az eső. Mivel nem voltunk hozzászokva a hideg időjáráshoz, kénytelenek voltunk nagykabátot venni. De feleségünk is elkísért minket, és nagyszerűen éreztük magunkat. A nagykövettel vacsoráztunk, Charles de Gaulle-lal és népes kíséretével is találkoztunk, amikor felkeresték a NASA pavilonját. Katonai repülőgéppel Franciaország déli részébe vittek minket, ahol egy gyönyörű kastélyban borkóstolással töltöttük az estét.
De a leglényegesebb esemény az volt, hogy első ízben most találkoztunk szovjet kozmonautákkal.
Korábban azt javasolták nekünk, hogy ne találkozzunk velük – a NASA hivatalnokai szerint kínos helyzetbe hoznak minket. De aztán szerintem a két nagykövetség kapcsolatai révén kitudódott, hogy szívesen találkoznánk a kozmonautákkal. Végtére is mindannyian vadászpilóták voltunk, még akkor is, ha a Vasfüggöny két ellentétes oldalán szolgáltunk. A vadászpilóták mindig nagyon kíváncsiak egymásra. Meg akarják tudni, hogy a másik mivel foglalkozik, még akkor is – vagy főképp akkor – ha másik oldalon harcolnak.
Valaki megsúgta nekünk, hogy ha egy meghatározott időben az orosz pavilonhoz megyünk, valószínű, hogy a kozmonauták is ott lesznek. Ez nem egy hivatalos találkozó lesz, mondtuk magunkban. Mindössze arról van szó, hogy Scott és Collins odasétál a pavilonhoz, a kozmonauták pedig ott lesznek. Nem nagy ügy. Ezzel minden rendben lesz, gondoltuk. Így aztán feleségünk társaságában a kijelölt időben odasétáltunk, és – a kutyafáját! – tényleg ott is voltak.
Pavel Beljajev ezredes teljes katonai uniformisban, Konsztyantin Feoktyisztov pedig civilben várt minket. Nem jöttek egyedül. Olyan érzésünk volt, mintha az egész világsajtó is elkísérte volna őket. Valakik biztosan kiszivárogtatták, hogy találkozni fogunk. Még életemben nem láttam ennyi kamerát. Mindenütt ott voltak.
Beljajev és Feoktyisztov fülig érő szájjal, tolmácsaik kíséretében elénk jöttek, hogy köszöntsenek minket. Körülöttünk nagy volt a tolongás, a tülekedés és a lökdösődés.
Ekkor Beljajev átvette az irányítást. „El az utunkból” – mondta. „Távozunk.” Úgy éreztük, mintha feleségeinket óvná, nehogy megsérüljenek.
Igazán nagyon kedves volt. A tömegből a pavilon mellett parkoló orosz TU-104-eshez vezetett minket. A gép elején, a folyosó két oldalán álló asztalokon vodka és kaviár várt minket. Engem a folyosó egyik oldalán Beljajev mellé ültettek, Mike Feoktyisztov társaságában a folyosó túloldalán foglalt helyet. Nejünk mellettük ültek, egy tolmáccsal az oldalukon.
Beljajev egyik legelső kérdése az volt, hogy mi van Pete Conraddal és Gordon Cooperrel. Szemlátomást mély benyomást tett rá, amikor előző nyáron Athénban találkoztak egymással. Beljajev nagyon segítőkész, figyelmes ember volt, egy igazi vezető: nagyon szimpatikusnak találtam. Feoktyisztov jóval csendesebb volt. Még a tömegben is visszahúzódott, és még ebben a nyugodtabb környezetben is inkább a háttérben maradt, és nem volt annyira közlékeny, mint Beljajev. Mike később a „Feo, a Simlis” becenevet adta neki, mivel amíg mi húzóra ittuk a vodkát, addig ő szódával vizezte a sajátját.
Jókat nevettünk az orvosaink iránt érzett kölcsönös utálaton. Amikor megkérdeztük Beljajevet, hogy mit gondol róluk, Beljajev csak átnyúlt a folyosón, mintha meg akarná döfni Mike kezét. Az a benyomásunk támadt, mintha az oroszoknak sokkal több orvosi vizsgálatban lenne részük űrrepüléseik után. Abban is egyetértettünk, hogy a küldetések alkalmával a földi irányítás túl sokat szövegel.

Amikor megkérdeztük Beljajevet, hogy mennyi időt kell nyilvános szereplésekkel, tanulással vagy a szimulátorban tölteniük, viccesen azt felelte, hogy ideje nagy részét a vadászat és a horgászással tölti ki. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Feoktyistov megcsillantotta humorérzékét, mondván, hogy Beljajev karja le van horzsolva, mert annyiszor mérte már meg a kifogott halak hosszát. Ezután meghívtuk Beljajevet a Cape-re horgászni. Megköszönte, de nem mondott semmi biztosat.
Aztán komorabb lett a hangulat. Pohárköszöntőt mondtunk abban a reményben, hogy egyik ország űrprogramjában sem sújtják újabb balesetek. Mike-kal tudtuk, hogy pár hete egy Komarov nevű kozmonauta az életét vesztette. Nem tudtuk, mi okozta a halálát, és nem is kérdeztünk rá. De amikor Beljajev az Apollo-1 özvegyeinek hogyléte iránt érdeklődött, mi is megkérdeztük, hogyan viseli a történteket Komarov özvegye. Nem túl jól - jelezte Beljajev. Naponta felkeresi a sírját – mondta.

A találkozó végefelé meginvitáltuk az oroszokat saját pavilonunkhoz, aminek két nap múlva eleget is tettek. Beljajev alig várta, hogy bemásszon az itt kiállított Apollo-űrhajóba. Nagyon sokat tudhatott róla. De miért is ne? Amerikában elég nyíltan és részletekbe menően beszéltünk űrprogramunkról. A beszélgetés baráti volt, habár senki nem akart olyan látszatot kelteni, mintha a másik féltől túl sok műszaki információt akarnánk begyűjteni.
Ekkor tudtam meg, hogy első küldetéseik során a kozmonauták még a földet érés előtt katapultáltak űrhajóik fedélzetéről. Tudtuk, hogy az oroszok űrhajóit szárazföldi landolásra tervezték, ellentétben a mieinkkel, amiket vízre szállásra, de csak most értesültem arról, hogy a kozmonauták saját ejtőernyőikkel tértek vissza a földre. Úgy tűnt, hogy fölöttébb izgatja őket, hogy mennyire irányíthatjuk űrhajónkat a küldetés alatt, különösen tekintettel a légkörbe lépésre. Beljajev megemlítette, hogy űrhajóikat automata légkörbe lépésre tervezték. Ezután valamit motyogott arról, hogy ő volt az első kozmonauta, aki kézi vezérléssel tért vissza a földre valamilyen kényszerleszállás alkalmával. Akkoriban ez a felismerés nem igazán foglalkoztatott engem.
 
Olyan volt, mint amikor egy csapat első ízben keresi fel ellenfele pályáját, de egyik fél sem beszél arról, hogy milyen játékkal készül a szombati meccsre. Sokkal inkább a jó viszonyra törekedtünk. A találkozót egy pohárköszöntővel zártuk, hangot adva annak a reményünknek, hogy az űrkutatásban jóval nagyobb mértékben együttműködik majd egymással az Egyesült Államok és a Szovjetunió.
Számunkra nagyon fontos volt, hogy ilyen laza, meghitt légkörben tudtunk beszélgetni egymással. Sosem számítottam arra, hogy valaha majd találkozom egy kozmonautával, mégis őszintén tudtunk beszélgetni. Ellenségeskedést egy pillanatig nem éreztem. Minden rivalizálást felülírt a kölcsönös érdeklődés: megismerni, hogy a másik oldalon hasonszőrű kollégáink mivel foglalkoznak.
Olyan volt ez, mintha mindannyian egy elit klubba tartoznánk. A klubtagsággal minden más megfontolás eltörpült, beleértve a politikát is. A Hidegháború keserű csetepatéja fölé emelt minket."

Szólj hozzá!

Scott_Leonov_cover.JPGAz Apollo-1 űrhajó ajtaját szabályosan fel kellett feszíteni, mivel a tűz miatt túlnyomás alakult ki a kabinban, az ajtó pedig befelé nyílt. A három asztronauta ezt már nem érhette meg.  Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

Johnson elnök a tűzeset miatt egy belső vizsgálat lefolytatására utasította a NASA-t. A vizsgálóbiztosok újra és újra végighallgatták az Apollo parancsnoki egységéből érkezett rádióadás utolsó másodperceit, ezek a szavak január 27-én azon a végzetes estén, röviddel fél hét után hangzottak el.
Roger Chaffee hangját lehetett hallani. Vészhelyzetben az ő dolga volt kapcsolatba lépni a Cape-en az irányítókkal. Eleinte tisztán lehetett érteni: „Tűz van!” Másodpercek múlva már jóval izgatottabban ezt mondta: „Tűz ütött ki a kabinban!”
Utolsó szavait már csak alig lehetett érteni: „Nagyon heves a tűz …Elégünk!”
A legénység mindhárom tagja megfulladt, mire a mentőegységek nagy nehezségek árán felfeszítették az elszenesedett parancsnoki egység ajtaját. A vizsgálóbiztosok szerint az alsó raktér elhasználódott és sérült elektromos vezetékei vetettek szikrát, emiatt kapott lángra a gyúlékony anyagokat tartalmazó kapszula. A valamivel tengerszint feletti nyomáson tiszta oxigénnel feltöltött kabinban gyorsan elszabadult a pokol. A hatalmas forróság következtében az ajtót lehetetlenség volt kinyitni, főként mivel a kabinban emiatt komoly túlnyomás alakult ki.

A tragédia következtében a NASA balesetkivizsgáló tanácsa számos műszaki bizottságot hívott életre, ezek az Apollo-t különböző szempontok alapján elemezték, hogy kiderítsék: mi ment tönkre, és hogyan lehetne jobbá tenni az űrhajót. Az összes asztronauta félbeszakította éppen aktuális munkáját, és egy vagy akár több bizottság munkájában is részt kellett venni. Én abba a csapatba kerültem, amelyik a dokkolórendszer és az ajtó áttervezésén dolgozott – az utóbbi már kifelé nyílt. Részt vettem a légkörbe lépés során használatos vizuális kijelző megtervezésében is, amivel az Apollo-t irányító asztronauta kézi vezérléssel visszatérhet a Föld légkörébe.
A tűzesetet követően az Apollo igazgatóságát kisöpörték. A zene abbamaradt. Ideje volt új zenekar után nézni.
A NASA vezetésében is voltak változások, mint minden komoly baleset alkalmával. Ez már csak így megy. Joe Shea-t áthelyezték, és a Downey összes addigi vezetőjét más területre került, vagy megköszönték munkájukat. A mérnököket nagyon megviselték a történtek. Önmagukat okolták a tragédiáért. Nagyon nyomasztó idők voltak. De ezután viszont egy jó csapat lépett színre.

Bill Tindall a NASA vezetésében kulcsszerepet játszott már a balesetet megelőzően is, de a tragédia után nélkülözhetetlen volt: munkája révén az Apollo-zenekarban javult az összhang. Azt hiszem Tindall az űrprogram névtelen hőseinek egyike. Kezdeményezésére egy kiváló fórum szerveződött, ahol a program különböző területein dolgozók szabadon és bürokráció nélkül megoszthatták egymással információikat és ötleteiket – ez igaz volt az asztronautáktól kezdve a mérnökökig, a NASA vezetésétől kezdve pedig a technikusokig. A megbeszélésekre (Data priority meetings) szinte kivétel nélkül péntekenként, az Emberes Űrhajó Központ egyik nagy előadójában került sor. Ha csak tehettem, részt vettem ezeken.
Tindallnak veleszületett képessége volt arra, hogy az embereket rávegye a világos és őszinte párbeszédre, és ez a bizottság minden résztvevőjének sokat segített a hardver és szoftver munkálatainak összehangolásában. Bill Tindall tömören összefoglalta a megbeszélések eredményét, amik Tindallgramma néven legendává váltak. Ezek az összefoglalók közérthető nyelven íródtak, informatívak és velősek voltak, mégis olvasmányosak és közvetlen hangvételűek maradtak.

Számos Tindallgramma ehhez hasonló megfogalmazással ért véget: „legalábbis, én így látom a dolgokat.” Vagy: „szavazzunk” – és ezzel megnyitotta a lehetőséget azok számára, akik eltérő véleményen voltak, vagy olyan információval kívántak hozzájárulni, ami máskülönben elsikkadt volna. Tindall nem riadt vissza attól sem, hogy elegánsan kifigurázzon másokat vagy épp saját magát, ha ezzel kissé feldobhatja a hangulatot.
Amikor a magánszektorból az egyik beszállítót meghívta Houstonba az Apollo légkörbe lépési- és fékezőrakéta-szoftverével kapcsolatos megbeszélésre, ezekkel a szavakkal fejezte be levelét: „Remélem, módja lesz rá, hogy átnézze az anyagot, és részt vesz a mi piknikünkön. Kérem, ne felejtse otthon szorgos hangyáit sem.” Az Apollo számítógépes programjainak problémáival foglalkozó tanácskozás végén megvallotta. „Semmiképp nem akarom elbagatellizálni a helyzet súlyosságát. Nagy katyvaszban vagyunk!” Egy holdkomppal kapcsolatos megbeszélést követően pedig megjegyezte: „Nagyon boldog leszek, ha ez a madárka repülni fog azelőtt, hogy teljesen őrületbe kergetne mindannyiunkat.”
Bármilyen jókedélyű is volt az összefoglalók hangvétele, a mögöttes üzenet nagyon őszinte volt. Az indítóálláson történt tűz miatt alaposan felülvizsgálták az egész rendszert. A tragédia nélkül erre sosem került volna sor, és az Apollo számos hiányosságát sosem orvosolták volna időben ahhoz, hogy beleférjünk a Kennedy által szabott határidőbe. Ha nincs tűz, nagy valószínűséggel küldetés közben vesztettünk volna el egy legénységet.

Alekszej Leonov

1967 áprilisában készen álltunk az első emberes Szojuz startjára. Vlagyimir Komarovot jelölték ki erre a feladatra, aki ezzel a kozmonauták közül elsőként vehet részt két űrrepülésen. Nagyon jól ismertem őt. Tíz évvel idősebb volt nálam, és korábban már dolgoztam vele a Voszhod kapcsán. Velem ellentétben ő mindig megőrizte komolyságát. Elsőosztályú berepülő pilóta volt. Mindenki tudta, hogy ez az első repülés rendkívül kockázatos. A Szojuz fedélzetén hárman utazhattak, Komarov viszont épp a veszélyek miatt repült egyedül.
Habár ekkorra már jó pár legénység nélküli Szojuz-küldetésen túl voltunk, a terv ezúttal az volt, hogy – ideális esetben – háromtagú legénységgel egy másik Szojuzt is útnak indítanak egy nappal Komarov startját követően. A két jármű dokkolna – ez a jövőbeli holdküldetések előfeltétele volt – majd a két kozmonauta a második Szojuzból űrséta keretében átmenne a Szojuz-1-be, és Komarovval együtt térnének vissza a földre, hátrahagyva a második Szojuzt, ami még aznap követné példájukat a fedélzetén maradt egyetlen kozmonautával.
Pár kozmonauta, mérnökök és tervezők társaságában Komarovval Bajkonurba utaztam. A startig hátralevő időben Komarov buzgón készült küldetésére. Április 23-án, a start előtti este együtt vacsoráztunk. Ekkorra már Bajkonurban felépült egy új hotel a kozmonauták fogadására, Komarov pedig abban töltötte az éjszakát – és nem Gagarin kis házikójában, ahogy én tettem a Voszhod-2 küldetése előtt.
Az éjszaka nagy részét hotelszobájának ablaka előtt álldogálva töltöttem. Eltökélt voltam arra, hogy minden forgalmat eltereljek az utcából, és Komarov a lehető legjobban kialudja magát. Másnap reggel a busz kivitt minket az indítóálláshoz.
Minden start előtt egy kormányzati küldöttség érkezik Moszkvából, és ellenőrzik, hogy az adott jármű készen áll-e a repülésre. Mivel ez volt a Szojuz első emberes küldetése, a bizottság nagyon magas rangú emberekből állt. A delegációt Leonyid Szmirnov vezette, aki akkoriban a katonai-ipari komplexumot vezette, de természetesen főkonstruktőri mivoltában ott volt Misin és Boris Csertok főmérnök is – sok más mérnök és tervező társaságában. Jurij Gagarinnal mi is bekerültünk ebbe a bizottságba.
 
Miután repülésre alkalmasnak nyilvánítják az űrhajót, a bizottság tagjai a küldetés első óráit még Bajkonurban töltik, ezután pedig visszatérnek Moszkvába, hogy onnan kövessék figyelemmel a fejleményeket. Ennek a bizottságnak a magasrangú tagjai azonban nem a tervezett időben érkeztek meg Moszkvába.
A start tökéletesen ment. Pár órán belül azonban komoly gond adódott: nem nyílt ki az űrhajó két napelemtáblájának egyike, így a kapszula irányításához szükséges számítógépek működtetéséhez nem volt elegendő áram. Súlyos helyzet volt. Amint egyértelművé vált, hogy probléma van a küldetéssel, Csertok irányításával bizottság jött létre, és megpróbáltak kitalálni valamit a kialakult vészhelyzetben. Én is tagja voltam ennek a bizottságnak.
Rövidesen kiderült, hogy a problémát nem lehet megoldani. Amikor ez nyilvánvalóvá vált, azt javasoltuk, hogy a küldetést a tervezettnél hamarabb szakítsák meg – valamivel több, mint huszonnégy órával a start után – és ne szálljon fel a második Szojuz-űrhajó.
Kozmonauta és pilóta lévén tisztában voltam azzal, hogy a Szojuz első útján adódó rendellenességeknek jó oldala is van, mivel ezeket még a program elején ki tudjuk javítani. Rosszabb lett volna, ha a hasonló problémák a későbbi küldetések során lépnek fel.
Amikor az űrhajó megkezdte a légkörbelépést, elvesztettük a kapcsolatot Komarovval. Ez normális dolog. Csak a leszálló kapszula főernyőjének nyitása után állhat helyre a rádiókapcsolat, mivel ezen egy antenna található. De soha többé nem sikerült újra kapcsolatba lépni az űrhajóval.

Komoly bajok voltak a kapszula ejtőernyőivel. Az első fékezőernyő (brake chute) a terv szerint nyílt ki, ahogy a második is (drag chute), de ez utóbbi nem rántotta ki a főernyőt a tárolójából. Bár a tartalékernyő ekkor működésbe lépett, viszont összegabalyodott a fékezőernyő kötélzetével, így szintén nem nyílt ki.
Komarov küldetését megelőzően egy legénység nélküli Szojuz tesztrepülésére sor került irányított, automata landolással. A teszt simán ment egyetlen problémától eltekintve, ez azonban amúgysem fordulhatott elő egy emberes küldetés során: a leszálló kapszulában elment a nyomás, az űrhajó alja ugyanis kiégett. Az ernyők azonban rendben kinyíltak, és a kapszula az Aral-tenger jegére érkezett. A hiba okát kiderítették, és mivel az emberes űrhajónak ebben a tekintetben enyhén eltérő volt a kialakítása volt, a történtek nem ismétlődhettek meg.
Amikor a Szojuz-1-gyel megszakadt a kapcsolat, a mentőegységek arra a területre repültek, ahova a terv szerint vészhelyzetben az űrhajónak érkeznie kellett volna: ez Orszk közelében, az Ural-hegység déli csücskében, az orosz-kazah határon volt. Kis idő múlva egy csapattal Bajkonurból én is odautaztam.
Amikor megérkeztünk, láttuk, hogy pár meggörbült fémdarabon kívül nem sok minden maradt az űrhajóból. Komarov két méter magas leszállóegysége egy 70 centiméternél alig magasabb fémkupaccá változott: 25 m/s sebességgel csapódott be, ő azonnal szörnyethalt, majd tűz ütött ki. A roncs közelében ott feküdt a földön a három ejtőernyő. Azonnal feltűnt, hogy nem nyíltak ki rendesen.
Később kiderült, mi okozta a bajt. Az ejtőernyő konténere 11000 méter magasan nyílt ki, és mivel korábban eldeformálódott, összenyomta a főernyő kupoláját, így azt nem lehetett kinyitni. A későbbi vizsgálatok során arra a következtetésre jutottak, hogy az ejtőernyő tárolója nem volt elég ellenálló. A tárolót megerősítették, és gondosan lecsiszolták a belsejét, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő. Minden részletet kijavítottak, az űrhajó megbízható lett. De ez mit sem változtatott azon, hogy egy kiváló embert elvesztettünk.

Komarov halála nagyon megtépázta a kozmonauták morálját. A barátunk volt. Most meghalt, ráadásul teste a felismerhetetlenségig roncsolódott. Koroljovhoz hasonlóan Komarov földi maradványait is a Kreml falába temették el.
Halála előtt a szovjet sajtó és a közvélemény nem nagyon foglalkozott az általunk vállalt hatalmas kockázattal. Az űrrepülés pofonegyszerűnek tűnt. A kozmonauták tiszteletére szervezett felvonulások, a parádék, a győzelmi zene és a kitüntetések miatt az űrprogram alaposan kidolgozott ujjgyakorlatnak tűnt. Most az emberek rádöbbentek, hogy kozmonautának lenni nem feltétlenül jár hírnévvel és nyilvános elismeréssel: akár halálba is torkollhat. Az emberek kezdtek rádöbbenni az űrrepülés veszélyeire, és ez szerintem így történt Amerikában is az Apollo-1 tűzesetét követően. Több pénzt hagytak jóvá az űrprogram számára, noha ennek mértéke meg sem közelítette a NASA rendelkezésére álló hatalmas összegeket.
Az elég egyértelmű volt, hogy űrrepülésre nem kerülhet sor mindaddig, amíg az űrhajó összes rendszerét alaposan át nem vizsgálják. Egy nagyon magas szintű kormányhatározat született, ami rögzítette, hogy az űrhajón előbb egy sor tesztet kell végrehajtani. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a jövőbeli űrrepülések eredetileg tervezett ütemezését nem lehetett tartani.
Akkoriban úgy becsültem, hogy a következő Szojuz talán két év múlva elstartolhat. A végén tizennyolc hónap lett belőle. "

Szólj hozzá!

Scott_Leonov_cover.JPGAz amerikaiakkal ellentétben az oroszoknál két ember helyett csak egy kozmonauta lépett volna a Holdra; Leonov szerint az amerikaiak nem tanultak Bondarenko halálának körülményeiből, ez vezetett az Apollo-1 tragédiájához. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov alezredes
Zvjozdnij Gorodok, Moszkva

A Life magazin hasábjain nagy érdeklődéssel kísértük figyelemmel az amerikai űrprogram fejleményeit. Egyértelmű volt, hogy az amerikaiak minden egyes Gemini-küldetéssel közelebb kerültek legújabb űrhajójuk – az Apollo – első startjához, és a holdraszálláshoz.
Noha Koroljov 1966 januárjában bekövetkezett halálát követő tizenkét hónapban egyetlen emberes küldetést sem indítottunk, egy sor legénység nélküli Luna holdszonda járt sikerrel. Némelyek holdkörüli pályára álltak, sőt, le is szálltak a Holdra, és ezek fontos adalékokat szolgáltattak tervezett emberes holdutazásainkhoz.

Ekkoriban már intenzíven készültem a holdutazásra. A feladatok és az erőforrások koncentrálása érdekében a kozmonautákat két csoportba osztották. Az egyik csoport – ide tartozott Jurij Gagarin és Vlagyimir Komarov – a legújabb űrhajó, a Szojuz földkörüli küldetésére készült. (Koroljov már az 1950-es években megkezdte a Szojuz kidolgozását, az űrhajó építése pedig jó pár évvel a halála előtt elkezdődött, ennek módosított verziója használatos ma is.)
A másik csoport – ennek én voltam a parancsnoka – az L-1, vagy Zond néven ismert módosított Szojuzzal készült a Holdat körberepülő küldetésekre, illetve az L-3 néven ismert másik Szojuz-változattal a holdraszállásokra. Az óvatos Vaszilij Misin előbb három holdkörüli küldetést irányzott elő három különböző kéttagú legénységgel, és a terv szerint közülük választják majd ki azt a legénységet, amelyik elsőként leszállhat a Holdra.
Az eredeti elképzelés szerint az első Holdat körberepülő küldetés parancsnoki posztja várt rám Oleg Makarov társaságában, a startot 1967 júniusára vagy júliusára ütemezték. Akkor úgy számoltunk, hogy az első holdraszállást – az amerikaiakat megelőzve – 1968 szeptemberében hajthatjuk végre.

A Hold körberepülésére, illetve a holdraszállásra szánt küldetéseink sok hasonlóságot mutattak az Apollo-programmal. A fő különbség az volt, hogy esetünkben csak egy kozmonauta landolt volna a Holdon a leszállóegység fedélzetén, ezalatt társa holdkörüli pályán maradt volna. Ennek oka az új N-1 hordozórakéta korlátozott teljesítményében rejlett. Az L-3 startjára szánt rakéta tervezésében Koroljovnak nagy szerepe volt.
A holdraszállás során várható szélsőséges viszonyokra való felkészülés jegyében rengeteget gyakorlatoztunk átalakított Mi-4 helikopterekkel. A holdraszállás küldetési terve értelmében a holdkörüli pályán keringő leszállóegységnek egy nagyon pontosan meghatározott helyen kell leválni a főegységről, majd elkezd a Hold felszíne felé süllyedni, amíg 110 méterre meg nem közelíti a felszínt. Itt aztán addig lebeg, amíg a kozmonauta ki nem választ egy landolásra alkalmas leszállóhelyet. Ettől kezdve a leszállóegység fedélzetén lévő kozmonauta kézi vezérléssel folytatja az ereszkedést. A másodperc törtrésze alatt kell dönteni: nem több mint három másodperc maradna a leszállóhely kiválasztására, aminek koordinátáit ezután be kell táplálni a leszállóegység fedélzeti számítógépébe. Ha a kozmonauta nem talál leszállásra alkalmas helyet, kiadja a parancsot a visszatérésre, és a leszállóegység felemelkedik a holdkörüli pályán keringő parancsnoki egységhez. Egy kráter peremén ugyanis annyira instabillá válna a leszállóegység, hogy nem lehetne felszállni vele.

Ezekre az élet-halál döntésekre úgy készítettük fel magunkat, hogy a Mi-4 helikopterek hajtóműveit 110 méteres magasságban leállítottuk, és a gép állásszögének folyamatos változtatásával szabályoztuk a rotorlapátok forgási sebességét. Ez nagyon kockázatos – és normál körülmények között tiltott – manőver volt.
Időnk nagy részét Csillagvárosban egy hatalmas, 3000 tonnás centrifugán töltöttük. Arra tervezték, hogy a kozmonauták megtapasztalhassák azt a nagy g-terhelést, ami a Föld légkörébe lépés során éri majd őket. A Holdról visszatérő űrhajó például 11,2 km/s-mal repül a világűrben, ezt azonban 8 km/s-ra kell csökkenteni, mielőtt megkezdené a légkörbe lépést, és biztonságosan földet érne. A sebesség csökkentése érdekében az űrhajónak rövid időre be kell lépnie a légkörbe, ezután visszapattan a világűrbe, majd újból visszalép a légkörbe. Ez nehéz manőver volt, aminek kulcsa a légkörbe lépés megfelelő szögében rejlett. Ha ez nem stimmel, a gravitációs erő súlyosan eldeformálná az űrhajót, sőt, talán még el is pusztíthatná.
 
A centrifuga 18 méteres karjának végére rögzített L-1 kapszula szimulátorában gyakorolhattuk a légkörbelépéshez szükséges szögérték meghatározását, és biztonságos körülmények között kipróbálhattuk azt a rettentő terhelést, ami rossz szögből érkezve hatna ránk. A kiképzés alkalmával számos alkalommal 14 g nehezedett rám, ez a maximum, amit az emberi szervezet képes elviselni a Földön. Ez hatalmas megterhelést jelent minden egyes sejt számára, és számos véraláfutás lett azokon a helyeken, ahol testemet a legtöbb nyomás érte.
Közülünk csak azok tudták igazán felmérni a ránk váró küldetések súlyát, akik korábban már részt vettek űrrepülésen. Az űrhajót építő csapat számára továbbra is javaslatokkal szolgáltunk a Szojuz és a holdutazásra szánt módosított verziók tervezésének és kialakításának bizonyos kérdéseiben, noha a legtöbb javaslatot akkor tettük, amikor az űrhajó tervezési szakaszban volt, és még csak a modelleket készítették.

A kiképzés része volt az is, hogy megtanuljuk, miként kell az űrhajót kézi vezérléssel irányítani – űrhajóinkat egyaránt lehetett kézi vezérléssel és automatikával irányítani. A küldetési terv értelmében az automata rendszer élvezett előnyt, de a küldetés során bármikor át kellett tudni venni az irányítást, ha esetleg az automatika csődöt mondana – ahogy ez a Voszhod-2 esetében is történt a Föld légkörébe való visszatérésünk alkalmával.
A küldetésem során tapasztaltak nyomán az volt a véleményem, hogy egy űrhajó parancsnokaként a lehető legkevesebb alkalommal kommunikáljon a földi irányítással – ez ugyanis az esetek többségében csak elvonta a figyelmemet azoktól a teendőktől, amiket magamtól is tudtam, hogy meg kell tenni – és az automatika helyett a kézi vezérlés mellett érveltem.
„Ilyen feltételek mellett” – jelentettem ki – „bárhol is mutatnak egy csillagot, én le fogok tudni szállni rá”.
A kézi vezérlés egyik legfontosabb része, amire fel kellett készülnünk, az űrhajó helyzetének korrekciója volt a küldetés négy kritikus szakaszában. Ezeket a csillagok helyzete alapján kell elvégezni egy nagyon kifinomult szextáns és egy csillagtájoló berendezés segítségével.
Utóbbiak akkurátus használata érdekében sok órát eltöltöttünk a moszkvai planetáriumban. De innen csak az északi félteke fölötti égboltot tanulmányozhattuk. A déli félteke csillagaihoz a szomáliai Mogadishuba kellett repülnünk. Ott két sivatagi expedíciót szerveztem, ahol  dél felé, az Antarktisz felé nézve a hideg éjszakában szextánsunkkal jópár mérést végeztünk a déli féltekéről látható csillagokról.

David Scott

1967. január 27-én Rustyval épp a módosított Apollo új szimulátorát teszteltük Downeyben, amikor Jim bedugta a fejét a függönyön. Sürgős hívást kapott a Cape-ről. „Elvesztettük a legénységet” – mondta hamuszürke arccal. ”Elvesztettük Gust és a legénységet.”

Elképzelésünk sem volt arról, mire gondol. Rustyval szinte egyszerre kérdeztük: „Mit beszélsz?” „Tűz volt a Cape-en” – felelte Jim. „Mind meghaltak.” Amikor kikecmeregtünk a szimulátorból, Jim mindent elmondott nekünk, amit csak tudott. Tűz ütött ki az indítóálláson. A fiúk nem tudtak kimenekülni, és mindhárman meghaltak. A hír sokkolt minket. Hogy lehetséges ez? Választ csak akkor kapunk kérdéseinkre, ha visszatérünk Houstonba, ahova azonnal vissza is rendeltek minket.
Egy T-38-as sugárhajtású oktatógép várt ránk, és Rustyval még aznap éjjel Houstonba repültünk. Utunkat egy tankolás erejéig meg kellett szakítanunk El Pasoban. Nagyon hosszú repülés volt. Kavarogtak a fejünkben a kérdések. Mindketten vesztettünk már el barátokat, akik repülőszerencsétlenségben haltak meg, de ez a mostani a földön történt. Mi romolhatott el? Hogyan halhattak meg ezek a srácok az indítóálláson? Hatalmas rejtély volt számunkra, és elképzelhetetlennek tűnt.
Akkorra már az országos híradók is beszámoltak a tragédiáról. Minden légiirányító tudott a tűzről, és a legénység haláláról. Repülés közben általában nagyon szűkszavú és lényegre törő párbeszédekre szorítkoztunk, ezúttal azonban másképp volt. Asztronautaként valahányszor csak repültünk, egy NASA-s hívójelet használtunk. Így a fiúk odalenn a földön tudták, kik vagyunk. Most ki akarták fejezni együttérzésüket. Az út során végig olyan üzeneteket kaptunk a légiirányítóktól, mint „Sajnáljuk a történteket” és „Sok szerencsét srácok.” A reakciók jól tükrözték, amit aznap éjjel az emberek országszerte éreztek.

Már éjfél is elmúlt, mire Houstonba értünk. Egyenesen hazamentünk családunkhoz. Már túl későre járt ahhoz, hogy az elhunytak hozzátartozói közül bárkit is felkeressünk. Roger Chaffee ugyanabban az utcában lakott, mint mi, csak kicsit lejjebb tőlünk, Ed White odaát, El Lagoban élt, Gus pedig Timber Cove-ban. Nagyon jól ismertük a Chaffee és a White családot. A gyerekeim még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy felfogják, mi történt. Másnap mindannyian meglátogattuk a családjaikat. Aztán fel kellett készülni a temetésekre.
A szertartásra egyenruhában mentünk. Mivel már régóta nem volt rajtunk uniformis, fel kellett frissíteni ruházatunkat: beszerezni a megfelelő öltözéket és jelvényeket, mielőtt a washingtoni Arlingtonba mentünk volna, ahol Roger Chaffee és Gus Grissom temetésére sor került. Ed White-ot West Pointban helyezték végső nyugalomra, valószínűleg ő is ezt akarta volna. Sajnos, időbeosztásom nem tette lehetővé, hogy a temetésén részt vegyek.

Az asztronauták Washingtonba általában sikeres küldetéseket követően utaztak, könnyed, ünnepélyes, vidám alkalmakra. De azon a hideg, nyirkos január 31-én komor, gyászos hangulatban volt mindenki. Megható szertartás volt. Lyndon Johnson elnök is jelen volt. A magasztaló hangvételű beszédet sortűz zárta. Felcsendült a „Taps” dallama is – az a lassú, melankolikus kürtzene, amit még a Konföderációs Hadsereg részére írtak, és a Polgárháború idején minden este eljátszottak.

Ezután a koporsókat leeresztették a földbe. A rájuk terített zászlókat összehajtották, majd az elnök átnyújtotta azokat az özvegyeknek. A szertartás végén visszatértünk Houstonba. Mindenki fejében ugyanaz a kérdés motoszkált. Most mi lesz? Mihez kezdünk? Hogyan tovább?

Alekszej Leonov

Az Apollo-1 tragédiája nagy nyilvánosságot kapott a Szovjetunióban, kormányunk gyászüzenetet küldött az elhunytak családjai részére. A kozmonauta csoport is kifejezte együttérzését a családok számára írt levelében. Bár egyikünk sem ismerte őket személyesen, rokonságot éreztünk velük.
Az Apollo balesetét követően mi is aprólékosan újraellenőriztük rendszereinket. Misin megparancsolta, hogy űrhajónkat minden szempontból nézzék át, és a tűz kockázatát minimálisra csökkentsék. Így például megerősítették a szem előtt lévő drótok szigetelését, és a túl sok hőt termelő reflektorokat is lecserélték.

Magunk között sokszor megvitattuk az Apollo-1 tűzesetét. Szakmai szempontból a három amerikai asztronauta halálát olyan áldozatnak tekintettem, ami a későbbiekben megelőzheti mások halálát. De egyben nagyon dühös voltam az amerikai mérnökök konokságára, amiért űrhajóikban még mindig tiszta oxigént használtak. Nem értettem, miért ragaszkodnak ehhez, és miért nem állnak át az általunk használt rendszerre, amit Valentyin Bondarenko halálát követően alakítottunk ki: a repülés során az oxigén arányát a légköri levegőnek megfelelő szinten tartottuk.

Az amerikaiaknak tudniuk kellett Bondarenko tiszta oxigénben bekövetkezett tragédiájáról: nagy temetést kapott, és az amerikai titkosszolgálatok nem jártak volna el helyesen, ha nem tájékoztatják a NASA-t a történtekről.
Figyelemmel kísértük az amerikai sajtóban megjelent találgatásokat: vajon az Apollo-1 tűzesete nyomán leállítják az űrprogramjukat? Ezt nem tartottam reális veszélynek. Rengeteg pénzt fektettek már bele, és az amerikaiaknak ez nagyon érzékeny pontjuk volt. Emellett pontosan tudták, hogy mi is minden erőnkkel  a saját űrprogramunkon dolgozunk. Egy orosz, emberes holdraszállás gondolata pedig vörös posztó lehetett az Egyesült Államok számára."

5 komment

Scott_Leonov_cover.JPGNeil Armstrong még a holdraszállás előtt megmentette az Apollo-programot pusztán azzal, hogy társával együtt túlélte a Gemini-8 küldetését. Ha belehalnak, akkor az amerikaiak valószínűleg soha nem szálltak volna le a Holdra  emberrel a fedélzeten. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra, Dave Scott írásával folytatjuk:

"Mindenki csalódott volt, amiért félbe kellett szakítani küldetésünket. Ugyanakkor nagy volt a megkönnyebbülés is, hiszen biztonságban visszatértünk – és mindenki tudta, milyen közel jártunk ahhoz, hogy ne éljük túl a küldetést. Nagyon csekély esélye volt annak, hogy meg tudjuk fékezni sebes pörgésünket a világűrben.
Ha ez nem sikerült volna, ki tudja, mi történt volna Amerika űrprogramjával? Nagy valószínűség szerint leállították volna, különösen, ha űrhajónk röviddel Charlie Bassett és Elliot See halála, valamint a Gemini-6 során tapasztalt problémák után semmisül meg.
Ha nem éljük túl, soha nem tudták volna meg, hogy pontosan mi is történt velünk. Túl kevés információjuk lett volna ahhoz, hogy beazonosítsák a probléma kiváltó okát. Soha nem derítették volna ki, hogy egy segédhajtómű véletlenszerű ki- és bekapcsolása okozta a tragédiát. Ennek ismeretében a következő űrhajót újrakábelezték. De amúgy mindössze annyit tudtak volna, hogy két ember meghalt a világűrben.
Rengeteg okos ember dolgozott a NASA-nál, és nagyon jó kopók voltak. Ők talán rájöttek volna, hogy a szűnni nem akaró bukdácsolás okozta a vesztünket. A Gemini-8 maradványai talán kilenc vagy tíz év múlva érkeztek volna le a Földre, és csúnyán szétégtek volna az irányítatlan légkörbe lépés következtében. A sajtó elszabadult volna. Az összes szenátor azt firtatta volna, hogy miért küldtek minket a világűrbe.
Nagyon valószínűnek tartom, hogy ez esetben a Kongresszus elapasztotta volna a NASA dollárjait. Ez kegyelemdöfés lett volna az űrprogram számára.

Visszatérésünket követően nem volt nagy felhajtásban részünk, elmaradt a parádés felvonulás, meg minden ehhez hasonló. A Fehér Házba sem hívtak meg minket vacsorára, ahogy azt a Mercury-asztronautákkal és a Gemini-4 legénységével – Jim McDivitt-tel és Ed White-tal, az első űrsétát végrehajtó amerikaival – tették. A szokásos másodrangú kitüntetésekben részesültünk. Megkaptam a NASA kiváló szolgálatért járó érdemrendjét (Distinguished Service Medal), a Légierő pedig a Kiváló Repülésért Kereszttel (Distinguished Flying Cross) tüntetett ki (és nem a Kiváló Szolgatért járó érdemrenddel (Distinguished Service Medal), ami magasabb elismerés volt.) Őrnagyból alezredessé léptették elő. Civil lévén Neil még ennyit sem kapott.

Nem mintha számított volna nekünk. Egyikünk sem rajongott a parádés felvonulásokért, és ezzel Jan és Lurton is így volt. Mint később kiderült, azok, akik szerint elszúrtuk a küldetést, a hátunk mögött azt hiresztelték, hogy szükségtelen volt aktiválni a légkörbe lépésre szánt irányítórendszert, ami aztán véget is vetett a küldetésünknek. Utólag könnyű okosnak lenni. Nagyot tévedtek. Meg se fordult a fejemben, hogy bármiben hibáztunk volna. Máskülönben nem éltük volna túl.
Az űrprogram előrehaladtával egyre bonyolultabbá és megterhelőbbé váltak a küldetések, és emiatt egyre gyakrabban fordultak elő villongások az asztronauták soraiban. Az egyes emberek között a kezdetektől fogva meglévő versengés jóval erőteljesebb rivalizálásba csapott át. Akik úgy érezték, hogy hamarabb kellett volna egy küldetés legénységébe kerülniük, nehezteltek azokra, akik őket megelőzve repültek. Noha ezt személy szerint akkoriban nem így éreztem, mai fejjel már természetesnek tartom. Mindannyian maximalisták voltunk. Mindenki elsőként akart a Holdra lépni. A Gemini-8 küldetésünk után az egyetlen vágyam az volt, hogy minél hamarabb visszakerüljek az űrprogram sűrűjébe. Pontosan így is történt.
A következő kilenc hónapban négy további, különböző mértékben sikeres Gemini-küldetésre került sor. Gene Cernannek a Gemini-9 útján alaposan meggyűlt a baja az űrsétával, amikor sisakrostélya bepárásodott, amíg az űrhajó végében kapaszkodott, ezért aztán nem tudta felvenni a hátizsákot. Mike Collins végül a Gemini-10-esen hajtott végre egy hosszabb űrsétát. De erre a küldetésre a életfenntartó rendszer meghibásodása vetett árnyékot: ártalmas gázok szivárogtak az űrhajóba. Két hónap múlva Dick Gordonnak újfent problémát okozott az űrséta. Ennek során a Gemini-11 az Agenához volt dokkolva; kapaszkodók híján azonban Dick képtelen volt az összekapcsolt járművek körül manőverezni. Egy ideje már komoly aggályok merültek fel, hogy egy hosszabb űrséta kivitelezhetetlen. A Gemini-12 küldetésére az űrsétával szemben támasztott követelményeket leegyszerűsítették, így Buzz Aldrinnak már nem akadtak gondjai az űrsétával. Buzz és Jim Lovell 1966. november 15-i Atlanti-óceáni landolásával a Gemini-program véget ért. Minden elvárásnak megfelelt, és kikövezte az utat az Apollo-program valamint a fődíj előtt, ami nem más volt, mint az első holdraszállás.
Ekkorra már javában tartott a kiképzésem annak érdekében, hogy ezt a fődíjat én kaparintsam meg. Deke Slayton ismét az egyik folyosón cserkészett be ezekkel a szavakkal: „Dave, válthatnánk pár szót?”

David Scott alezredes
Downey, Kalifornia

Los Angeles megye középső, déli területén elhelyezkedő Downey még mindig őrizte kisvárosi jellegét, amikor 1966-ban nyár elején megérkeztünk. Az Apollo-űrhajót építő North American több mint 30 000 embert foglalkoztat majd Downey-ban, de ekkoriban még semmi nem utalt erre: inkább egy álmos külvárosra emlékeztetett.
Jim McDivittel és Rusty Schweickarttal minket jelöltek ki az Apollo-204 tartaléklegénységének (később Apollo-1 néven vált ismertté). A tervek szerint ez lesz az első emberes Apollo-küldetés, ami akár tizenhat napot is eltölthet földkörüli pályán. 1967-re ütemezték a startját. Az elsődleges legénység parancsnoka Gus Grissom, az első pilóta és navigátor Ed White, a pilóta és rendszermérnök pedig Roger Chaffee volt. Én voltam Ed tartaléka.
Attól kezdve, hogy bekerültük a legénységbe, mi hatan szinte minden órát együtt töltöttünk Downey-ben. Legtöbbször a gyártól egy saroknyira lévő motelben szálltunk meg. Együtt lélegeztünk az űrhajóval, amit itt építettek és teszteltek.
A gyárban még priccsek is voltak, így akár ott is aludhattunk, sok tesztre ugyanis az éjszaka folyamán került sor. Ez napi huszonnégy órás elfoglaltságot jelentett a hét minden napján. Az Apollo csúszásban volt.
A hétvégéket sem mindig tudtuk a családunkkal tölteni, mivel ez túl sok időt vett volna el a munkától. Párszor azonban Las Vegasba utaztunk, ami jóval közelebb volt, és egy játékasztalt körbeülve napokig csak az első Apollo-űrhajó tesztelése során felmerült rengeteg problémát beszéltük át. Egy este még Frank Sinatraval is találkoztunk, aki nagyszerű ötletnek tartotta az űrprogramot.
„Hé, ti aztán kiváló munkát végeztek” – mondta egyszer, amikor bevittek minket a színpad mögé. „Atyaég, de szeretném én is veletek csinálni.”
Los Angelesben gyakran lementünk egy atlétikai klubba a Long Beachen: kézilabdáztunk, majd pizzát ettünk és söröztünk. Vagy a program egyik lelkes támogatójának meghívására a Mulholland Drive-on egy nagy házban időztünk, amit akkor bocsátott a rendelkezésünkre, amikor csak akartuk. Pólóban és lezser hosszúgatyában ültünk a medence partján elmerültünk az Apollo-program rejtelmeiben, és megpróbáltunk rájönni, hogyan lehet az űrhajót működésre bírni.
Az Apollo egy rendkívül összetett program volt. Még soha senki nem tervezett járművet egy holdutazáshoz. Volt olyan, hogy a műszaki tervek hat méter hosszan nyújtóztak az asztalokra terítve. Sok probléma volt, ami a költségvetést érzékenyen érintette. Senki nem tudta előre, hogy hány megoldandó problémába ütközünk majd, és mennyibe kerül majd a megoldásuk.
Az első Apollo-küldetés keretében a mi feladatunk volt az eljárási rendek, karbantartási útmutatók átírása is, valahányszor a rendszerek és az alrendszerek nem működtek. Ezeket eredetileg az Apollo-program különböző szakterületeiért felelős beszállítóknál, alvállalkozóknál és a NASA-hoz tartozó szervezeteknél dolgozó mérnökcsoportok írták. Mindenhol más volt a vállalati kultúra, eltérő terminológiát használtak, és még a műszaki rajzokat is más módszerrel készítették. Ahhoz, hogy a dolgok rendben működjenek, az eljárási rendeket újra kellett szervezniük azoknak, akik majd repülni fognak az űrhajóval. Mindennek úgy kellett működnie, ahogy majd az űrben is működniük kell majd – pontosan a kellő időben és a megfelelő sorrendben.

Olyan volt ez, mintha azt akarnánk, hogy egy száztagú zenekar próba nélkül, azonnal játszon el egy szimfóniát úgy, hogy a zenészek egyike sem találkozott még egymással korábban. Amikor színre léptünk, az Apollo-zenekar nagyon hamisan játszott. Volt néhány gyönyörű szóló, de ezeket elnyomta a túl erős dob. Az volt a feladatunk, hogy ezek a rendszerek egymással harmóniában működjenek.
Ezt úgy értük el, hogy az űrhajót egy nagyon fejlett tesztlétesítménybe tették, ahol mérnöki konzolokat – tesztállomásokat – csatlakoztattak az összes alrendszerre, ezek egytől-egyig a működőképes űrhajó részét képezték. Olyasmi elrendezése volt, mint a küldetésirányításnak, csak még több konzol és monitor volt odabenn. Ezután egy elektronikus tesztet hajtottak végre a kapcsolókkal, és elpróbáltuk a küldetés meghatározott részét. Elméletben minden kapcsolót aktiválni lehetett a mérnöki konzolokról, ahol a kapcsolók bemeneti és kimeneti jelét is nyomon lehetett követni, ahogy az végigfutott az űrhajón.

De még a legelején megtanultuk, hogy egyes, potenciális hibaforrások rejtve maradhatnak, és a teszt érvénytelen lehet, hacsaknem az űrhajóból aktiváljuk a kapcsolókat az eljárásrend által meghatározott sorrendben. Szükségtelen mondani, hogy az eljárásrend nagyon bonyolult volt, és nem ritkán a fülkében található 300 kapcsoló közül több tucat is érintett volt. Ha egy kapcsolót nem megfelelő pillanatban hoztunk működésbe, attól az egész rendszer összeomolhatott. Meg kellett győződnünk arról, hogy harmonizálnak-e az eljárásrenddel, illetve, megfelelően illeszkednek-e az adott munkafázisba – legyen szó akár alrendszerek közti üzemről, vagy az űrhajó egészéről. Az űrhajóban kellett ülnünk, ahol kézzel nyomogattuk a kapcsolókat az előre megírt eljárásrend alapján, és követtük az irányítóteremben a tesztelést végző mérnök utasításait.

Ez különösen az első, legénység számára tervezett űrhajón volt időigényes és fáradtságos munka. Ha egy kapcsoló, biztosíték, alrendszer vagy rendszer nem pontosan a terv szerint működött, a tesztet felfüggesztették, amíg a hiba okát ki nem vizsgálták, és ki nem javították. Egy-egy ilyen szünet a probléma súlyosságától függően órákig vagy akár napokig is eltarthatott. A hiba okát, a kivizsgálás módját, és a kijavítására tett lépéseket aprólékosan kellett dokumentálni, ellenőrizni és jóváhagyni, mielőtt a tesztet folytatni lehetett volna.
A Kennedy által szabott határidő következtében – embernek kell Holdra szállnia az évtized vége előtt – olyan nyomás nehezedett az Apollo-programra, hogy nem volt idő az űrhajó hardverének többszöri áttervezésére azután, hogy a rendszerek egyre jobban összecsiszolódtak egymással és egyetlen nagy egésszé álltak össze. Az Apollo fejlesztése során diktált tempó egyúttal azt eredményezte, hogy a Gemini-küldetések során az űrhajó kialakításával kapcsolatos tapasztalatokat nem építették be az Apolloba – ez inkább a hardverre semmint az eljárásokra volt igaz, és ez közrejátszik majd egy végzetes hiba bekövetkezésében.

A Geminiben például kiderült, hogy sokkal jobb, ha az egyes berendezéseket tartalmazó dobozok – például az elektromos vezetékek – az űrhajó külsejére kerülnek. Az Apollo esetében vastag kötegekben futottak a vezetékek a kapszula belsejében. A Gemini révén megtanultuk, milyen fontos is az, hogy az ajtót könnyedén ki lehessen nyitni belülről – ez reteszek aktiválásával történt, amik aztán gyorsan kifelé nyitották az ajtót. De az Apollo ajtaját már a Gemini-program nagyon korai szakaszában elkezdték tervezni: ez egy két részből álló ajtót jelentett, ami befelé nyílt, de ezt a nagyobb szigetelés érdekében kívülről is lezárták egy második ajtóval. Ez azt jelentette, hogy a kapszula belsejéből nagyon körülményesen lehetett csak kinyitni az ajtót. Ki lehetett nyitni, de legjobb esetben is egy percbe telt, és a nyitásához jó kondiban kellett lenni: az ajtó ugyanis nagyon súlyos volt.
Az Apollo középső ülésén ülő ember – az első pilóta és navigátor – dolga volt kinyitni az ajtót. Az Apollo-1 esetében ez Ed White feladata volt, illetve tartalékaként az enyém. Eddel súlyemelést gyakoroltunk: a középső ülésen fekve a fejünk fölé emelgettük azt a nehéz fémajtót – ezzel a mozdulattal lehetett eltávolítani az ajtót, és most csak a belső ajtóról beszélünk.

Volt egy rakás egyéb probléma is a szimulátorokkal – ezek az Apollo berendezéseinek másolatai voltak egy dobozszerű egységben, ami úgy festett, mint az űrhajó belseje. A program kezdetén a Houstonban és a Cape-en elhelyezett központi szimulátorok alig voltak hadra foghatók. A Cape-en a parancsnoki egység szimulátora kiváltképp problémás volt. Hónapokkal az Apollo-1 küldetése előtt Gus Grissomot annyira elkeserítette a megbízhatatlansága, hogy egy nagy citromot akasztott rá.
Mindannyiunknak voltak aggályai az Apollo-val kapcsolatban. A North American a McDonnell-Douglasnál kevésbé volt tapasztalt, az Apollo-űrhajó pedig új volt, ráadásul a Gemininél sokkal bonyolultabb. Gus a felmerült aggályokról naponta emlékeztetőket írt Joe Shea számára, ő vezette az Apollo Űrhajó Programot. Shea referrált a NASA vezetésének különböző szintjein át a houstoni felsővezetésig, de mozgásterét behatárolta a határidő és a költségvetés. Alapvetően úgy kellett elfogadnunk az űrhajót, ahogy volt. De mindez 1967. január 27-én egyszer s mindenkorra megváltozott."

3 komment

Scott_Leonov_cover.JPGNeil Armstrong és társa, David Scott, egyetlen hányózacskón osztozott, amikor a Gemini-8 küldetése után űrhajójukban tengeribetegek lettek. Még a mentőcsapat is rosszul lett. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A fékezőgyújtásra a start után 10 órával és 4 perccel kellett sort keríteni. Ez volt a küldetés legkritikusabb szakasza. Egyetlen egy lehetőségünk volt. Esélytelen megszakítani a manővert, nem lehet katapultálni az űrhajóból, mint például a start idején, ha esetleg valami komoly probléma ütné fel a fejét. 29000 km/h sebességgel repülve a fékezőgyújtás időzítése kritikus jelentőségű volt, a másodperc törtrészét sem lehetett hibázni.
Normál körülmények között a légkörbe lépést úgy ütemezték, hogy a nappali órákban kerüljön rá sor, amikor az űrhajó egy megfigyelő-állomás fölött van. Ez azt jelentette, hogy a legénység és a Küldetésirányítás egyszerre számolta vissza a fékezőrakéták gyújtásáig hátralevő időt, és ha bármilyen okból az automatika kudarcot vall, a legénység kézi irányítással még mindig begyújthatta. Ezután a Küldetésirányítás szemmel tartotta a manővert, és ha valamelyik rakéta esetleg nem gyújtott volna be, tanácsot adhattak a legénységnek, miként korrigálhatják a légkörbe-lépéshez oly életbevágó helyzetüket.
Mi azonban Dél-Közép-Afrika távoli részén leszünk a fékezőgyújtás pillanatában. Senki nem tudatja velünk, ha esetleg korrekcióra lenne szükség.
Ahogy arra sem volt lehetőség, hogy a fékezőgyújtás előtt megerősítsék a Gemini-8 horizonthoz képest elfoglalt helyzetét, ami egy másik nagyon fontos biztonsági ellenőrzés volt: meggyőződtek arról, hogy valóban a kijelölt célterületre érkezünk. A fékezőgyújtásra teljes sötétségben került sor, még mielőtt pályánkat követve nappalba érkeznénk. Nem volt más választásunk, mint bizakodni a legjobbakban.
Neillel együtt elkezdtük visszaszámolni a fékezőgyújtásig hátralevő másodperceket. „Harminc másodperc, huszonkilenc, huszonnyolc, huszonhét … öt, négy, három, kettő, egy.”
Mind a négy fékezőrakéta begyújtott.

Sebességünk azonnal csökkenni kezdett, és megkezdtük visszatérésünket a Föld légkörébe. Éreztük, ahogy a gravitáció az űrhajóba présel minket, amikor elhagytuk a világűr vákuumát. Kezdtük érezni a hátunkra nehezedő terhelést, fejünket a fejtámlán nyugtattuk. Megláttam a hátunk mögött lévő égő hőpajzs darabjait, ahogy rózsaszín és narancsszín ragyogással elillannak ablakom előtt. Ahogy ez a homály lassan kezdett tisztulni, felfedeztem, hogy a Himalája fölött jövünk be a légkörbe. Szenzációs látvány volt.
Azzal, hogy parányi stabilizáló ernyőnk kinyílt, a Gemini orrát az ég felé rántotta. Ablakainkon ettől kezdve már nem látjuk a földet, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a leszállóhelyet sem láthatjuk. A stabilizáló ernyő leválását követően a főernyő nyitásáig pár másodpercig szabadesésben zuhantunk. Nem voltam felkészülve, hogy ez mennyire a nyomasztó érzés. De csak rövid ideig tartott. A főernyő kinyílt, és a Gemini hirtelen rándult egyet, majd lassan ereszkedett tovább.
De még mindig nem tudtuk, hogy pályánk vajon az ázsiai kontinenstől távolabbra vezet-e minket. Fogalmunk sem volt arról, hova fogunk landolni: szárazföldre vagy vízre? Ha szárazföld felé tartunk, muszáj lesz katapultálni. De miből tudjuk meg? Ahogy a Gemini az ernyő alatt előre-hátra ringatózott, Neil megpróbált rájönni. Fedélzeti tükrét az ablaka elé fordította, és belenézett. Víz felé tartottunk – csak azt nem tudtuk, hogy pontosan hová.
A landolás közeledtével a légkörbe lépés során elégett hőpajzs csipős füstjének átható szaga betöltötte a pilótafülkét. Ráadásul meleg volt odabenn, mivel a szkafanderünk hűtésére használt ventillátorokat lekapcsoltuk. Neillel kis időre fel kellett emelni sisakunk rostélyát, hogy kiegyenlítsük fülünkben a nyomást. De túl nagy volt a füst. Ismét visszahajtottuk rostélyunkat, és felkészültünk a vízreszállásra.
Jóval nagyobb erővel csapódtunk a vízbe, mint amekkorára számítottunk. De legalább lenn voltunk. Végre hazatértünk a Földre. Fogalmunk sem volt arról, hogy a kijelölt helyre érkeztünk-e, a mentőegységek a közelünkben vannak-e, illetve meg nyomon tudták-e követni pályánkat egészen a landolásig. Nem tudtuk, mennyi időbe telik, mire kimentenek minket. Nem volt semmi garancia arra, hogy ránk találnak. De legalább lenn voltunk. És Jimmy Mattern órája ezalatt mindvégig folyamatosan ketyegett.
 
A Gemini dugó módjára bukdácsolni kezdett a vízen. Amikor a Küldetésirányítás méteres hullámokról beszélt, elfelejtették megemlíteni a hat méteres hullámveréseket. A Gemini kiváló űrhajó volt, de csapnivaló csónaknak bizonyult. A tömegközéppontja miatt minden egyes hullám forgott és bólintott. Két ablakunk hol víz alá került, hol a víz fölött volt. Az ajtó szigetelésén kicsapódott a pára.
A mentőegységek érkezéséig nem nyithattuk ki az ajtókat, egészen addig, amíg az űrhajóhoz nem rögzítik a lebegőgallért: máskülönben a kapszula könnyen megtelhet vízzel és elsüllyedhet. Szkafanderünkben kellemetlen meleg volt, az enyém még Neilénél is melegebb volt, mivel egy réteggel több anyag volt benne, hogy űrsétám során megvédjen engem a Nap sugárzásától. Az elpárolgó, abrazív hőpajzs füstje szüntelenül szivárgott a kabinba, és ettől émelyegni kezdtünk. Be kellett volna venni a tablettákat. Először Neil dobta ki a taccsot, aztán én következtem. Ketten egy hányózacskón osztoztunk.
Hogy spóroljunk az elektromos energiával, le kellett kapcsolni minden fölösleges berendezést. Eközben meg kellett próbálni kapcsolatot létesíteni a mentőalakulatokkal. Kiengedtük magas frekvenciájú antennánkat, bekapcsoltuk az adóvevőt, és elkezdtük sugározni annak a repülőgépnek a hívójelét, amelyikről úgy tudtuk, hogy a leszállóhely közelében fog körözni a vízreszállás idején.
„Gemini Nyolc a Naha Egyes Mentőegységnek … Gemini Nyolc a Naha Egyes Mentőegységnek. Vétel Naha Egyes Mentőegység…”
Mindössze egy távoli rádióállomás által sugárzott keleti zene dallamát fogtuk, olyan halk volt, mintha egy dobozból szólna.

Olyan harminc perccel később egy repülőgép hajtóművének zajára lettünk figyelmesek. Közelinek tűnt. Végre ránk találtak – talán a zöld festékanyag miatt, amit a vízzel való érintkezés után engedett ki magából az űrhajónk. De aztán a hajtómű hangja elhalkult, a repülőgép távozott. Talán meg sem láttak minket. Lesújtó élmény volt.
Mindketten nagyon is jól tudtuk, hogyan zajlanak a tengeri kereső- és mentőakciók. A repülőgép egy kijelölt négyzetrácsot jár be a térképen, majd a szomszédos négyzetre megy, és így tovább. A keresőcsapat ritkán tér vissza oda, ahol egyszer már járt, így biztosítva, hogy a lehető legnagyobb területet fedi le. Ha a gépről nem vettek észre minket, lehet, hogy soha nem találnak ránk.
Kettőnk természetével ellenkezett, hogy feladjuk a reményt. Tudtuk, hogy nincs más választásunk, mint az űrhajóban maradni. Nagyokat hallgattunk, elmerültünk gondolatainkban. Tudtuk, hogy hosszú várakozásnak is elébe nézhetünk.
Aztán mintegy tíz perc múlva, ismét hallottuk a repülőgépet. Azokban a röpke pillanatokban, amikor ablakaink épp a víz fölött voltak, kisilabizáltuk, hogy emberek ugranak a háborgó vízbe. Végre fellélegezhettünk. Vagy legalábbis fellélegezhetünk, amint kiszednek minket ebből a bukdácsoló, bűzlő alkalmatosságból.
A békaemberek elkezdték az úszógallért felerősíteni az űrhajóra, hogy aztán ki lehessen nyitni az ajtókat, de a hullámverés olyan erős volt, és a füst olyan átható, hogy még őket is a hányinger kerülgette. Közel egy órába is beletelt, mire képesek voltak rögzíteni az űrhajót annyira, hogy ki lehessen nyitni az ajtókat. Végre teleszívhattuk tüdőnket a friss levegővel.
Később kiderült, hogy a megadott vészhelyzeti koordinátáktól alig másfél kilométerrel arrébb szálltunk vízre – ami a program történetének eddigi legpontosabb légkörbelépését jelentette. Megpróbáltatásaink a vége felé jártak. De mielőtt hazarepülhettünk volna, előbb még a hajó fedélzetére kellett kecmeregnünk. És még ez a művelet is tartogatott számunkra meglepetéseket.

A USS Leonard Mason romboló útnak indult, hogy kimentse űrhajónkat, és erre a küldetésre lelkes, fiatal kapitánya vállalkozott. Később megtudtuk, hogy ettől a legénység kicsit sem örült. Az előző negyvenkilenc nap során Vietnám partjainál állomásoztak, és Okinawába rövid szabadságra érkeztek, hogy aztán azonnal kihajózzanak egy mentőgyakorlatra. Ez volt a legutolsó dolog, amiről álmodtak, noha valamelyest felderültek, amikor sikerült behatárolni minket, és a gyakorlat tényleges mentés lett. Hány újoncnak adatik meg, hogy elveszett asztronautákat mentsen ki a vízből?
De amikor három óra elteltével a romboló eléggé megközelített minket ahhoz, hogy egy kábelt lehessen a Geminire csatolni, aminek segítségével felhúzhatnak minket a vízből, a heves hullámverés újabb csapást mért ránk. Űrhajónk egyre csak a hajó oldalának csapódott, mégpedig olyan erővel, hogy a Gemini orra eldeformálódott. Nagyon kényes helyzet volt. Neillel nem volt más választásunk, mint ülésünkben maradni SZTK-napszemüvegeinkben, miközben a biztonság kedvéért azért a nyitott ajtókba kapaszkodtunk.

Neil kapaszkodott fel elsőként a romboló fedélzetére, én pedig lezártam az ajtaját. Amikor felnéztem, láttam, hogy integet nekem. De azt már nem láttam, hogyan keveredett a fedélzetre. Miközben a hullámok taszigálták az űrhajót a hajó mellől, valaki elkiáltotta magát: „Markold meg Jákob létráját.” Én azonban korábban a Légierőnél szolgáltam. Fogalmam sem volt, hogy mi az a Jákob létrája. Kezdtem ideges lenni. Elég veszélyes volt ott álldogálni abban a bukdácsoló űrhajóban, ami ráadásul egyre-másra nekicsapódott a romboló oldalának. És szkafanderemben vízbe esni határozottan nem a legjobb forgatókönyv volt.
Aztán egy hang fentről rám rivallt. „Megvan, uram!” Egy magas, termetes fekete tengerész lenyúlt értem, elkapott a karomnál fogva, és a fedélzetre húzott. Fogalmam sem volt, hogy csinálta – szkafanderemmel együtt nagyon nehéz voltam. De fölöttébb megörültem, hogy sikerült kikeveredni korábbi szorult helyzetemből. Később megtudtam, hogy megmentőmet hívták Jákobnak, és korábban profi ökölvívó volt.

Kimerültek voltunk. A fedélzetszint alá, a kapitány szállására vezettek minket, amit műtővé alakították át a Vietnámban megsebesült katonák részére. Landolás után egy alapos orvosi vizsgálaton kellett átesnünk. Egy nagyon fiatal orvos fogadott minket, és nyilvánvaló volt, hogy semmi kedve a Légierőhöz, Vietnámról már nem is beszélve. De legkevésbé a Csendes-óceán közepén, egy rombolón akart egy-két asztronauta érkezésére várakozni.
De amikor leértünk a műtőbe, tele volt izgalommal. Most megvizsgálhatja ezt a két embert, akiket mindenki halottnak hitt. Egy könyv volt kikészítve az asztalra, benne a kimentett asztronauták küldetést követő orvosi vizsgálatának leírása. Ezt az útmutatót eddig még egyszer sem kellett használni.
De szinte azonnal visszarendeltek a fedélzetre, az űrhajó okozott némi kavarodást. Az egyik békaember bemászott a kabinba, hogy megcsukja nyitva hagyott ajtómat, eközben a Geminit a fedélzetre csörlőzték, ő pedig csapdába esett. Az űrhajóra nézve csak a nagy, elkerekedett szemeit láttam: próbálta letörölni a párát a kis ablak belsejéről. Amikor megmutattam, hogyan kell az orrrész alól felemelni a mentőajtó fogantyúját, kihúzták, és csöppet sem volt boldog.
Amikor újfent visszatértem a műtőbe, Neil már kibújt szkafanderéből, és a vizsgálóasztalon feküdt, az orvos pedig épp a karját szurkálta abban a reményben, hogy majd csak eltalál egy vénát, és vért vehet tőle. A hajó hánykolódott, Neil pedig kikerekedett szemekkel meredt rám, arckifejezéséből ezt lehetett kiolvasni: „Atyaég, bárcsak egyszer a végére érnénk.”
Kutyabajunk se volt. Nem sok dolga akadt az orvosnak. Végül hagyták, hogy rendbehozzuk magunkat, és a kapitány társaságában megvacsorázzunk. A mindenit, farkaséhesek voltunk. Nagy adag keleti leves volt a menü. Most már bármit megettem volna, amit csak elénk raknak. Végül sikerült egy keveset aludni, a romboló pedig a Csendes-óceán vízén Okinawába hajózott velünk. Ott Frank Borman és Wally Schirra várt ránk, akik egy távolkeleti, NASA-t népszerűsítő turnén voltak éppen, majd egyenesen egy hawaii kórházba repítettek minket egy jóval alaposabb kivizsgálásra. Ezután a Cape következett, ahol mindenről be kellett számolnunk. Csak ezután találkozhattunk Houstonban a családunkkal. A történtek nagyon megviselték őket. Lurton a houstoni Küldetésirányító Központban volt a Coastal Sentry Quebec által közvetített zűrös rádióadás pillanatában. A baj első jelére kitessékelték a VIP-részlegről, és hazavitték, hogy ott várja meg az újabb híreket.

Jan Armstrong átjött hozzánk, így legalábbi a két feleség egymás társaságában lehetett. Miután gyerekeinket lefektették, szívszaggató négy órát kellett várniuk a fejleményekre, eközben a televízióstábok tábort vertek a házunk előtt. A NASA nem sok részletet árult el. A küldetések idején szokásos tudósítás szinte teljesen megszakadt. Mindenki azt hitte, hogy meghaltunk, és exkluzív riportot akartak készíteni.
Megpróbáltatásuk csak akkor ért véget, amikor a NASA egyik orvosa felhívta őket: „Úton vannak, semmi bajuk.”
Ezt követően a riporterek hadával találták magukat szemközt, akik odakinn lármázva várták az újabb fejleményeket.
„Kissé csalódott vagyok, de a fő feladatukat, a dokkolást teljesítették. Újra repülni fognak” – mondta Lurton, és a benne kavargó érzések ellenére próbált határozottnak tűnni.
„Nagyon boldog vagyok, hogy biztonságban hazatértek” – mondta Jan, és sikerült kierőszakolni magából egy mosolyt. „Ma este nagyon vigyáznak rájuk a csillagok.”
Még azokban az őrjítő órákban a családunkat a média rohamától megkímélő Life-magazin is drámai sztorit akart lehozni: „Vad Utazásunk a világűrben” írta Neil és Dave” – ezzel a címmel akartak egy cikket közölni.
Neil leállította őket. Felhívta a kiadót, és kerek-perec kijelentette: „Ezt nem fogják leadni. Nem adjuk a nevünket hozzá. Erre nem fog sor kerülni.”
Nem engedhettük meg, hogy az űrprogram problémáival kapcsolatos spekulációk lábra kapjanak. Pillanatok múlva már a kongresszusi képviselők ezt mondanák: „Tyűha, ezek az emberek kis híján meghaltak. Dehogy fogok több pénzt megszavazni a NASA-nak, mivel ha így teszek, elveszthetjük embereinket, és nem szeretném, ha ezt a számlámra írnák.”

Ezt nem engedhettük meg. Higgadtan kellett kezelni a helyzetet. A Life engedelmeskedett. Később egy sorozatot jelentettek meg három egymást követő számban. Mindegyik cikk szenzációhajhászabb volt az előzőnél. Az első részt – „Feszült aggodalom az asztronautákért” volt a címe – Jan Armstrongról készített fotókkal illusztrálták, aki kétségbeesetten térdelt otthon, a televíziókészülék előtt, amikor űrhajónkkal megszakadt a kapcsolat.
Aztán a második rész következett – „Őrült Forgás az Égen” – ezt Neilről és rólam készített fotókkal tűzdelték, ahogy széles mosollyal az arcunkon bukdácsolunk a Csendes-óceán vízén röviddel azelőtt, hogy a USS Leonard Mason fedélzetére csörlőztek volna. A sorozat utolsó cikkét kísérő képen már Houstonban, egy karosszékben pihentünk. A kapcsolódó cikk címe ez volt: „A konstruktív félelem esete”."

Szólj hozzá!

Scott_Leonov_cover.JPGIdén júliusban lesz 45 éve, hogy ember szállt le a Holdra. Neil Armstrong azonban a Gemini-8 küldetésébe kis híján belehalt társával együtt, az amerikai űrprogram történetében ez volt az első alkalom, hogy egy legénység életveszélybe került. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott őrnagy
Arlington Nemzeti Temető, Észak-Virginia

1966. február 28-án a délelőtti órákban enyhén szitált a hó, és köd ülte meg a St. Louis-i Lambert Légibázist. Neillel a Gemini-8 küldetésünkre való felkészülés utolsó heteit tapostuk, a startot március közepére ütemezték. Minden időnket Houstonban vagy a Cape-en töltöttük. Charlie Bassett és Elliot See volt az utánunk következő küldetés elsődleges legénysége, és nekik St. Louisba kellett aznap repülniük, hogy ellenőrizzék Gemini-9 űrhajó körüli munkálatokat.
Nemrég jelöltek ki hat asztronautát az Apollo-program első küldetéseire, de a Gemininek még teljesítenie kellett célul szabott feladatait, hogy kiderüljön: az Apollo-program megvalósítható. Mindannyian keményen dolgoztunk, éjszaka sokáig fennmaradtunk, minden rendelkezésünkre álló órát kihasználtunk. Senki nem engedhette meg magának, hogy megbetegedjen, vagy kimaradjon egy nap. Ehhez túl feszes volt az ütemezés.

A rossz időjárás azonban megpecsételte közeli barátom, Charlie sorsát. Egy T-38-as oktatógép hátsó ülésén ült, a gépet Elliot See vezette. Hiába voltak mostoha körülmények, See megpróbálta vizuális megközelítéssel letenni a gépet. A T-38-as szárnyát egy épület teteje lenyeste, a gép felrobbant, Charlie és Elliot azonnal szörnyet halt. Tragédia volt. Közülünk mindenki nagyon veszélyes helyeken szolgált a NASA előtt. Korábban már vesztettem el egy-két barátot. Egy évvel azután, hogy bekerültünk az űrprogramba, meghalt Ted Freeman, akivel az Edwardson lettünk barátok: megpróbált katapultálni, miután egy lúd nekicsapódott T-38-asa szélvédőjének. De Charlie és Elliot See elvesztése különösen szomorú, ugyanakkor demoralizáló volt.
Haláluk rossz hatással volt az űrprogramra is. A Gemini-program még mindig nagyon sérülékeny volt: hordozórakéták robbantak fel, és problémák voltak az Agena céltárgyakkal is. Kritikus idők jártak akkoriban. Az emberek egyre inkább féltek attól, hogy elpártolt tőlünk a szerencse. Különösen a két özvegynek volt nehéz dolga. Lurtonnal nagyon jól ismertük Jeannie Bassettet és gyerekeit. Nagyon megviselte őket Charlie elvesztése.
A temetés idejére minden megállt. Teljes katonai tiszteletadás mellett temették el őket az Arlington Nemzeti Temetőben. A houstoni megemlékezés, amin mi részt vettünk, szomorú, lesújtó esemény volt. A két férfi előtti tisztelgés gyanánt a NASA T-38-asai a „hiányzó ember” alakzatban repültek át az égen: a vezérgép eltávolodott a másik háromtól, ez szimbolizált elvesztésüket. De nem lehetett sokáig gyászolni őket: folytatni kellett a programot.

A startot megelőző héten Neillel a Cape-re költöztünk, Lurton és Jan Houstonban maradt, ahol majd a Küldetésirányításnál követik figyelemmel az eseményeket. Amint megérkeztünk a Cape-re, életünkből minden más eltűnt. A mi izgalommal teli világunkban voltunk. Ha rajtunk múlik, ez lesz az eddigi legjobb küldetés. Feladatok egész tárháza vár ránk, és ezt tükrözte küldetésünk jelvénye is.
A jelvényt Neillel közösen terveztük, ábrázolni akartuk a küldetés számos célját – két ikercsillag prizmán megtört szivárványszínei alkották a Gemini szimbólumát egy római VIII-as társaságában. Már a Mercury programban is az asztronauták tervezték meg küldetésük emblémáját, ami abból a hagyományból eredt, hogy pilótaként is magunkon viseltük századunk jelvényét. A katonai emblémákat és jelvényeket ősidőktől fogva használja az emberiség. Az ókori görögök és rómaiak szimbolikusan ezzel fejezték ki összetartozásukat. De az űrprogramban mókásabb volt a dolog, mivel mi terveztük meg küldetésünk jelvényét. Később, az Apollo-programban a jelvények olyan fontos szerepet töltenek majd be, hogy profi tervezők munkái voltak. Én a közismert Emilio Pucci olasz tervezőt kértem fel az Apollo-15 jelvényének megtervezésére. Nem sokkal korábban mutattak be neki, mivel a II. Világháborúban vadászpilótaként szolgált, és nagyon érdekelte az amerikai űrprogram. De ez még a jövő zenéje volt. Ha a Gemini-8 küldetésünk nem éri el célját, ki tudja, mi vár majd az Apollo-programra?

A start napjának reggelén a világ különböző pontjain lévő meteorológiai állomások jelentéséből az volt kiolvasható, hogy emberes űrrepülésnek még soha nem volt kedvezett jobban az időjárás. Miközben a Küldetésirányítás épületét köd takarta el szem elől, a Cape fölött csak pár kósza, leheletvékony felhő zavarta meg az amúgy teljesen tiszta, kék eget. Neilt és engem reggel 7 órakor ébresztettek. Egyeseknek gondot okozott az alvás a start előtti éjszaka, de nem a félelem miatt, hanem az izgalommal teli várakozás következtében. Nekem nem volt ilyen problémám. Húsz perc múlva fittnek nyilvánítottak orvosaink, és leültünk elkölteni kávéból, bélszínszeletből, tojásból, pirítósból, vajból és lekvárból álló reggelinket. Fölöttébb nyugodt hangulatban telt a reggeli.
A reggeli után még egy utolsó eligazításra került sor, majd a 19-es Komplexum közelében lévő indítóállásra vittek minket, itt készítették elő a Gemini-8-at a startra. Az utolsó simítások alatt önkéntelenül is eszembe jutottak azok a repülés kivételes úttörői. Bátorságuk előtt adózva két apró tárgyat akartunk magunkkal vinni az űrbe a Wright-Patterson Légibázison működő Légierő Múzeumból. Nálam egy-egy aprócska fa- és szövetdarab volt, ami a New Orleans nevű öreg Douglas World Cruiserből származott, ez egyike volt annak a két repülőgépnek, ami 1924-ben elsőként repülte körbe a Földet. Nagy utat tettünk meg azóta. De az első pilóták bátorsága inspirált minket is.
Neil Jimmy Mattern karóráját viselte, aki 1933-ban kísérelte meg elsőként egyedül körberepülni a bolygót. Nem járt sikerrel – egy elfagyott üzemanyagvezeték miatt gépe lezuhant Szibériában – de valamilyen vele kapcsolatos tárgyat mindenképp magunkkal akartunk vinni, noha olyan sebességgel repülünk majd, amire ő nem is gondolhatott. Neil az órát szkafanderének jobb ujja köré szíjazta.
Végre készen álltunk arra, hogy a fémrácsokból készített lifttel felmenjünk az űrhajó ajtaja körül kialakított zárt részbe, amit Fehér Szobának hívtak. Az indítóállványzat mellett felfelé menet semmi másra nem tudtam gondolni, mint „remélem, nem állítják le a visszaszámlálást”, illetve „nagyon bízom benne, hogy nincs gond az Agenával”.
Odafenn a liftből a Fehér Szobába léptünk, ahol minden nagyon összeszedett és hatékony volt. Itt a szkafanderért felelős technikusok még utolsó simításokat végeztek felszereléseinken, majd besegítettek minket ülésünkbe. A Fehér Szoba Günter Wendt birodalma volt. Günter német származású volt, egy igazi egyéniség, aki nagyon szigorú volt, így magunk között csak „a Führernek” becéztük. Az összes emberes űrrepülés alkalmával ő volt az utolsó, aki kezet fogott a legénységgel, mielőtt az ajtót rájuk zárták volna. Megnyugtató tudat volt – és jó ómennek számított – Günter állandó jelenléte.
Nagyon jó volt a humorérzéke is. Még mielőtt besegítették volna az asztronautákat az űrhajóba, ő és pár embere néha az utolsó pillanatra egy-egy poént tartogattak, hogy ezzel oldják a feszültséget. Kettővel a mi küldetésünk után, a Gemini-10-esen például Günter Mike Collinsnak és John Youngnak nagy, habszivacsból készült szerszámokat nyújtott át – utalva arra, hogy az űrhajó egyik-másik alkatrésze elromlott, amit aztán a start előtti hetekben kellett megjavítani.
Nálunk azonban nem volt semmi ehhez hasonló. Az utolsó pillanatban egy apró, műszaki jellegű cviklibe futottunk bele, ami az egész küldetés elhalasztásával fenyegetett. Az ejtőernyőm hevederei és az ülésem közti csatlakozó eltömődött. Valószínűleg egy technikus valamilyen műanyag szigetelőanyagot csöppenthetett bele. Amíg a hevedert nem sikerült az üléssel összekapcsolni, addig nem szállhattunk fel. Ez ilyen egyszerű volt.

Pete Conrad – Neil tartaléka – futott pár kört, és ráakadt egy fogorvosi fogpiszkálóra, amivel megpróbálta kitisztítani az aljzatot. Emlékszem, hátranézve láttam, ahogy Pete-ről szakad a víz, miközben megpróbálja a kéretlen anyagot eltávolítani. Pár nagyon feszült pillanat múlva a fogpiszkáló megtette a dolgát. Beszíjaztak minket az üléseinkbe. Az űrhajó ajtaját lezárták, és folytatódott a végső visszaszámlálás.
Ez a visszaszámlálás volt a Cape-en az eddigi startok közül a legbonyolultabb. Pontosan kilencven perccel a startunk előtt az Agena-rakétát kellett földkörüli pályára állítani – azt, amelyikkel annyi probléma volt a múltban, és amivel a világűrben űrrandevút és dokkolást kell majd végrehajtanunk. Ha bármi probléma adódik az Agena startja közben, az elkerülhetetlenül hatással lesz a mi Gemini-űrhajónk startjára is. A két start időzítése kritikus jelentőségű volt.
Keleti Parti Idő szerint délelőtt 9 órakor az Agena elhagyta az indítóállást. Ekkor mi már az űrhajóban beszíjazva feküdtünk a hátunkon, a kabin levegője pedig tiszta oxigénre cserélődött.
„Úgy tűnik, hogy egy működőképes Agenával lesz dolgotok” – jelentette be a Startközpont, az Agena pedig gyorsan emelkedett a tiszta, floridai égbe.
„Szép munka” – mondta Neil, és rám mosolygott. Készen álltunk.
Tudtuk, hogy a négynaposra tervezett küldetés minden apró eleméről ezer ember gondoskodik. Ilyenkor minden kívánságunkat lesik, mi állunk a figyelem középpontjában: etetnek, felöltöztetnek, az űrhajóhoz szállítanak, beszíjaznak az ülésbe.

Már-már olyan érzésem volt, mintha egy új autót – egy Ferrarit – vinnénk próbaútra, rajtunk kívül nincs pedig senki más nem lenne az úton. Csukott szemmel is tudtuk, merre vannak a vezérlők és a kapcsolók. Minden karnyújtásnyira volt. Végre minden összeállt: a kiképzés, a szimulációk – a számtalan repülés a Róka Expresszen, a hő és vákuumkamrában eltöltött idő, illetve a sűrített levegőjű puskával a hatalmas fémasztal fölött lebegő korongon végrehajtott gyakorlataim. Ettől kezdve már minden élesben megy.
A kontúrülésben lenni olyan érzés volt, mintha valaki átölelne engem. Kényelmes volt, mégha szűkös is: a kapszulában alig volt nagyobb hely, mint egy Volkswagen Bogár első ülésén. A száz százalékos oxigén tisztának és frissnek tűnt, a hőmérsékletet gondosan szabályozták: hűvös volt. Szinte semmi nem törte meg a csendet, amikor a Küldetésirányítás épp nem beszélt a rádión.
A start közeledtével a rendszerek indításával voltunk elfoglalva, ellenőriztük műszereinket, és megbizonyosodtunk arról, hogy minden működik. Keleti Parti Idő szerint délelőtt 10:41-kor a visszaszámlálás az utolsó másodpercekhez ért.
„Startig húsz másodperc, visszaszámlálás folytatódik” – kezdte a startigazgató a Cape-en. „Tizenöt, tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, zéró. Gyújtás.”
Amikor a Titan II rakéta nagy teljesítményű hajtóművei begyújtottak – ezek repítenek majd minket a Föld légköre fölé – és a hatalmas rakéta kezdte elhagyni az indítóállványzatot (Keleti Parti Idő szerint 10:41-kor), a Startközponttól Houston vette át az irányítást. Chris Kraft a Gemini-7 útját követően az Apollo-programhoz került, így a Gemini-8 küldetésének nagy részében John Hodge és Gene Kranz volt a küldetésigazgató.
„Harmadik másodpercben felszállás” – vette fel a fonalat Houston. „Neil Armstrong jelenti, hogy elindult az óra. Dave Scott szerint pedig minden jól alakul.”
A Titan útja sima volt. Éreztük a gravitációs erő több mint ötszörösének megfelelő tolóerőt. Volt némi oldalirányú remegésben, vibrációban, és enyhe függőleges rázkódásban is részünk. De határozott érzés volt, felért egy erős fenéken billentéssel. Nem járt komolyabb kellemetlenséggel. Kevesebb, mint egy perc alatt már túljutottunk azon a ponton, ahol vészhelyzet esetén aktiválni lehetett volna katapultüléseinket. Újabb kilencvenöt másodperc elteltével a Titan első rakétafokozatának elfogyott az üzemanyaga, és a hajtómű leállt. A Titan két fokozatát összekötő pánt szétrobbant, az első fokozat pedig leesett.
Ablakainkon a szétesett pánt ragyogó vörös és sárga darabjait láttuk, ezek kis időre felhőként vettek körül minket, és visszaverték a napfényt.
Amikor odalenn megszűnt a tolóerő, pár másodperc erejéig a hevedereinknek feszültünk. Aztán begyújtott a második rakétafokozat, ami egyre agresszívebben tolt minket felfelé – elérte a hét és fél g-t is – a koromfekete égboltra, túl a Föld légkörén. Aztán ez a fokozat is levált.
Hat perc telt el a start óta, mi pedig 225 kilométerrel voltunk a felszín fölött, és 29000 km/h sebességgel utaztunk. Pályára álltunk.

A súlytalanságra csak egy korábban véletlenül elejtett kis fém csavaralátét megjelenése figyelmeztetett minket, ami az orrunk előtt lebegett. Aztán elengedtem ellenőrzőlistámat, és az is úszni kezdett a kabinban. Miközben hevedereimben „fejjel lefelé” lebegtem, tekintetem a számítógép kijelzőiről a szemmagasságban lévő kis ablakra vándorolt. Fantasztikus látvány fogadott.
Ebben a helyzetben az éjfekete világűr a lábunk alatt volt. Feljebb pufók kis felhők sormintája foglalta keretbe a bolygó hatalmas területét. Jóval ismerősebb lett a látvány, amikor Neil az űrhajót „fejjel-felfelé” forgatta.
Nagyjából a küldetés huszadik perce körül megpillantottam a napfényben fürdő Földközi-tengert, Olaszországot és a Közel-Kelet tisztán kirajzolódó körvonalait. Még a repülőgépek kondenzcsíkja és a Vörös-tengeren utazó hajók orrhulláma is kivehető volt. A mérnöki pontossággal megrajzolt, ember alkotta egyenesek különösen szembeötlőek voltak. Az előttünk a világűrben járt többi legénység beszélt arról, milyen nehéz volt szavakba önteni a világűr szépségét. Most a saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy mit értettek ezen.
Eddigi életemet a hadsereg töltötte ki: a West Point, az egyetem, majd a berepülő-pilóta képzés. Hozzászoktam a tudományos kézikönyvek hangvételéhez és a szakzsargonhoz. Ez azonban teljes szokatlan terep volt. Arra gondoltam, hogy talán egy nap egy költőt vagy egy művészt is a világűrbe küldenek. Úgy éreztem, hogy csak ők lennének képesek hűen visszaadni ezt az élményt. De a magam módján én is meg akartam örökíteni a látottakat. Elővettem a fényképezőgépem, és első alkalommal kezdtem el fotózni a világűrből.
Lassan a Szahara széles felszíne is láthatóvá vált, ami egészen a horizontig nyúlt. A naplemente közeledtével a felhők teteje rózsaszínben játszott. Amikor Afrika keleti partjait elhagytuk, a panoráma hirtelen elsötétedett. Saját bolygónk látványáért a csillagok milliónyi mozdulatlanná fagyott tűzijátéka kárpótolt. Rövid idő múlva ismét derengeni kezdett a Föld, és a távolban felsejlett Ausztrália körvonala: a horizonton viharfelhők gyülekeztek, amiket belülről villámok világítottak meg.

Az ablak után figyelmemet kelletlenül az előttünk álló feladatokra összpontosítottam. Küldetésünk során a másnapra tervezett hosszú űrséta jelentette számomra a fő feladatot, a mai napon azonban legfontosabb teendőnk a legénység nélküli Agenával való űrrandevú és dokkolás volt.
Radarunk már a harmadik földkörüli keringés alkalmával befogta az Agenát – jóval azelőtt, hogy szabad szemmel megpillanthattuk volna. Aztán alig hat órával a start után először láttuk meg a fejünk fölött. Először csak egy tűhegynyi fénypont volt az égen. Aztán fokozatosan egy kristálytisztán látható, kecses, ezüstös csővé változott, ahogy ott lebegett a Föld fölött, mintha az űrben lenne felfüggesztve, és csak ránk várna. Hibátlan látvány volt.
Elkezdtünk közeledni az Agena felé, és Hawaiitól 1600 kilométerrel nyugatra a két jármű már kötelékben repült, 45 méteres távolságot tartva egymástól. Biztonsági szempontból ellenőriztük az Agenát, és az utolsó manőverre készülődve a műszereinket vizslattuk.
A dokkolómanőver Neilre, a küldetés parancsnokára várt. Alighogy ismét felkelt a Nap, közelebb vitt minket az Agenához, így már egyenesen az Agenával szemközt voltunk, és apránként közeledtünk felé.
„Milyen állapotban van?” – kérdezte tőlem. „Minden rendben. Jó formában van” – feleltem. „OK” – tájékoztatta a földi irányítást. „Készen állunk a végső megközelítésre.”
Amikor a Küldetésirányítástól megérkezett az engedély, Neil finom mozdulatokkal csavarta és lökdöste kezelőszerveit, hogy az Agenával pontosan szembe kerüljünk. Ahogy a Geminivel egyre közelebb értünk, az Agena dokkológallérján található három hosszú „bajuszt” (whiskers) figyeltük, hogy lássuk, történik-e elektromos kisülés, amikor a két jármű egymáshoz ér. Egyesek ugyanis nagy szikrázástól tartottunk, mi azonban semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Semmi szokatlan nem történt, amikor először hozzáértünk, majd egy határozott dörrenéssel dokkoltunk, és a dokkolóreteszek a két járművet egymáshoz kapcsolták. Küldetésünk első része sikerült. A dokkolás sima ügynek tűnt, olyan könnyűnek, mint egy parkolóba beállni az autóval.
„Küldetés, dokkoltunk” – értesítette Neil a földi irányítást. „Nagyon kezes jószág” – tettem hozzá.
Neil lekapcsolta a Geminit, én pedig az Agena irányítórendszereinek segítségével belekezdtem a két jármű közös repülésébe.
Még jópár egyszerű manőver várt ránk, mielőtt első pihenőnkre sort keríthettünk volna, és elővehettük volna az élelmet. Leszámítva az űrrandevú során elfogyasztott pár falatot, közel tizenegy óra telt el azóta, hogy Cape Kennedy legénységi szállásán nekiültünk marhaszeletből és tojásból álló reggelinknek. Azóta az adrenalin hajtott minket. Most már éhesek voltunk, de sok órának el kell telnie, mire éhségünket csillapíthatjuk. Rövidesen másodpercek választanak el minket a haláltól az előttünk álló pár óra drámai forgatagában, ami azzal a szinte teljesen hétköznapi megjegyzéssel kezdődött, amit a madagaszkári Tananarive megfigyelő állomás közvetítésével juttatott el hozzánk a Küldetésirányítás.
„Ha bajba kerültök, és az Agena megvadul, csak kapcsoljátok le a 400-as paranccsal, és vegyétek át az irányítást a Geminivel…”

Az elkövetkező órákban a Küldetésirányítással elég korlátozott volt a rádiókapcsolat. Houstonnal kilencven percenként mindössze három, egyenként ötperces időtartamban beszélhettünk, amikor átrepültünk a hajók fedélzetére telepített másodlagos megfigyelőállomások fölött: az egyik hajó a Rose Knot Victor volt az Atlanti-óceán déli részén, Dél-Amerika délkeleti partjai mellett, a másik pedig a Coastal Sentry Quebec, ami a Csendes-óceán nyugati részén, Kína partjai mentén állomásozott. A Houstonból nekünk, illetve tőlünk Houstonba címzett üzenetek a hajók kommunikációs tisztjeinek közvetítésével történt, és az a szaggatott, három szereplős beszélgetés nem könnyítette meg helyzetünket.
Nem sokkal a tananarivei adás után felfigyeltem arra, hogy Neil műhorizontja („8-ball”) szerint 30 fokban bedőlünk, ami annyit jelentett, hogy űrhajónk lassan forog – noha ezt nem érzékeltük, mivel addigra már teljes sötétségben repültünk. Ösztönünk azt súgta, hogy a problémás előéletű Agena kezd tényleg „megvadulni”. Először még megszűnt a forgás, amikor Neil azt mondta, hogy az Agena irányítórendszerének lekapcsolásával üzemeljem ki. Azért használtuk az Agena hajtóművét a két összekapcsolt jármű repülése során, hogy takarékoskodjunk a Gemini üzemanyag-készletével. A két jármű irányítórendszere nem lehetett egyidejűleg bekapcsolva: egy összekapcsolt járművet két különböző erőforrás instabillá tehet.

De hiába kapcsoltuk ki az Agena irányítórendszerét, és vette át a Gemini az irányítást, cirka egy perc múlva ismét forogni kezdtünk. Neil újra és újra arra utasított, hogy üzemeljem be, majd kapcsoljam ki az Agenát, így próbálva visszaszerezni az irányítást a két összekapcsolt jármű felett. Ennek ellenére a forgás most már nem csak, hogy folytatódott, hanem egyre intenzívebb lett – és egészen odáig fajult, hogy immár mindhárom tengely mentén kezdtünk pörögni. Miközben Neil a kézi vezérlővel próbálta elejét venni a nemkívánatos mozgásnak, mindketten tisztában voltunk azzal, hogy hamar kezdünk kifogyni a lehetőségekből.
Amikor Neil újfent megparancsolta, hogy kapcsoljam vissza az Agenát, a műszerfalra néztem, és észrevettem, hogy a Gemini egyik irányítórendszerének üzemanyag-tartaléka 13 százalékra csökkent. Egyértelmű volt, hogy le kell válni az Agenáról, mégpedig gyorsan.
„Jobban tennénk, ha leválnánk róla” – mondtam Neilnek. De mindketten tudtuk, hogy a két vadul forgó jármű ezután akár össze is ütközhet egymással.
„OK, hadd próbáljam meg a forgást mérsékelni, nehogy összeütközzünk” – felelte Neil. „Készen állsz?”
„Készen” – válaszoltam. A nagyteljesítményű sugárhajtású gépeken eltöltött pilótaéveimből tudtam, milyen fontos minden részletet rögzíteni egy vészhelyzet esetén. Azt is tudtam, hogy mihelyt leválunk az Agenáról, a rakéta abban a pillanatban kikapcsol, és senki nem tudja meg, hogy pontosan mi is volt a probléma, és hogyan lehetne kijavítani. Így aztán amilyen gyorsan csak tudtam, beprogramoztam az Agena adatrögzítő berendezését: a földi irányítás így átveheti az irányítást az Agena fölött, és letöltheti az adatokat, amikor a következő megfigyelő-állomás fölé ér. Az ablakunkban elhelyezett kamerát is beindítottam, hogy felvegyük a szétválást. Nem volt idő a beállítások ellenőrzésére.
„OK, bármikor mehet” – mondtam. „Készen állunk.”
„Vettem, leválás – most!” Neil a Geminivel hátrálni kezdett, én pedig ezzel egyidejűleg megnyomtam a műszerfalon a két járművet szétválasztó kapcsolót. Néztük, ahogy az Agena ellibeg, a napfényes Földdel a háttérben.
Ezzel a módszerrel már képesnek kellett lenni a Gemini stabilizálásra, és rájöhettünk, hogy mi történt. De másodpercek múlva ismét forogni kezdtünk, csak ezúttal már jóval hevesebben. A Geminivel van tehát a probléma, és nem az Agenával.
Annyi órát eltöltöttünk a szimulátorokban, hogy felkészüljünk minden eshetőségre, de senki nem látta előre, hogy ilyen helyzet adódhat. Az Agena problémái köztudottak voltak. Végtelenségig gyakoroltuk, hogy mit kell tenni ilyenkor. De arra senki nem volt felkészülve, hogy ilyen problémába futunk bele a Geminivel. Megdöbbentett minket.
Ez a forgás már túl hosszú ideje tartott. Nagyon kicsi esély volt arra, hogy az űrben ilyen intenzív forgásból kivegyük az űrhajót. Kezdtünk szédülni. Olyasmi volt, mint amikor gyerekkorunkban egyirányba tekertük a mászókötelet körbe-körbe, és aztán belekapaszkodtunk, amíg az kicsavarodott. Az űrben azonban ez csöppet sem volt jó érzés. Ezzel a lehetőségekkel egyáltalán nem számoltunk.
Ismét az órára néztem, a start óta 7 óra 17 perc telt el, ami azt jelentette, hogy nemsokára a Coastal Sentry Quebec (hívójele: CSQ) vételkörzetébe érünk. Ők vették fel velünk a kapcsolatot.
„Gemini-8, itt a CSQ capcom. Milyen a vétel?”
Fogalmuk sem lehetett arról, hogy mi történik velünk. Mindössze pár percünk maradt arra, hogy tudomásukra hozzuk, mekkora bajban vagyunk, aztán újra kilépünk a vételkörzetükből. Tudtam, hogy a legrosszabb dolog az, ha a hangunkból kiérezhető a pánik. Nem akartunk ráijeszteni a Küldetésirányításra. Most épp arra volt szükségünk, hogy hideg fejjel gondolkozzanak.
„Komoly problémánk van” – mondtam olyan higgadtan, amennyire csak tudtam. „Mi most idefenn épp bukdácsolunk. Leváltunk az Agenáról.”
„OK, látjuk a jelzést, hogy az űrhajó ismét magában van” – felelte a CSQ. „Mi lehet a probléma?” Ez Jim Fucci volt, felismertem a hangjáról. Nagyon tapasztalt, régi motoros volt a NASA-nál. Haver, hogy én milyen boldog voltam, amiért ő van a vonal túlsó végén. Egész biztos, hogy azonnal átlátta, milyen nagy bajban vagyunk. Máskülönben nem kellett volna ilyen hamar leválni az Agenáról. De a hangja nyugodt maradt.
„Egyre csak forgunk, és semmit nem tudunk tenni ellene” – jelentettem. „Egyre gyorsabban forgunk balra.”
„Vétel” – felelte Fucci.
Az űrhajó és a CSQ, majd a CSQ és a houstoni Küldetésirányítás közti háromszereplős kommunikáció késéssel járt, ami azt jelentette, hogy Houstonban a Küldetésigazgató – azaz a „Küldetés” – nem hallotta a teljes beszélgetést.
„Azt mondta, hogy nem tudja lekapcsolni az Agenát?” – kérdezte a Küldetés a CSQ-t.
„Nem, azt mondta, hogy leváltak az Agenáról, és megállíthatatlanul forognak” – mondta Fucci, majd ennyit mondott nekünk: „Várjatok.”
Ekkorra már szinte teljesen elveszítettük az irányítást a Gemini-8 fölött. Forgásunk egyre gyorsult. Neil keményen küzdött kézi vezérlőjével, és próbálta lefékezni a pörgést, de mindhiába. Olyan volt, mintha egy vásáron lennénk, és a ringlispíl nagy sebességgel forgatná utasait, leszámítva, hogy egy vásáron semmi nem forog ilyen gyorsan, vagy ilyen sokáig – ha ez mégis megtörténne, nagyon sokan elájulnának.
Azóta gyakran megkérdezték már tőlem, hogyan éreztem magam azokban a feszült pillanatban. Féltem? Eszembe jutott-e, hogy talán soha nem jutok vissza a Földre, és nem láthatom többé a családom? Az igazat megvallva minket arra képeztek ki, hogy ilyen helyzetekben csúcsformában legyünk. Az érzelmeknek nincs helye. Minden olyan gyorsan történt, nekünk pedig valamit ki kellett eszelnünk. Ehhez minden energiánkra és koncentrációnkra szükség volt.
Neil utolsó mentsvára az volt, hogy felém fordult, és azt mondta, hogy fogjam meg a kézivezérlőt, hátha nekem sikerül az űrhajót megfékeznem. Rögtön készen álltam a válasszal: „Persze, add csak át, meg tudom oldani”. De természetesen édesmindegy volt, hogy melyikünk keze van a botkormányon: nem reagált. Ha a kézi vezérlő elromlott, nagyon kis esély van a hazatérésre. Nagyon súlyos helyzet volt. Kezdtünk kifutni a lehetőségekből.
Aztán a háromszereplős kommunikáció újra beindult, ezúttal azonban még nagyobb volt a zűrzavar.
Azt mondtam Fuccinak: „CSQ. Nagyon erősen forgunk balra … Minden bizonnyal beragadt a kézivezérlő.”
„Jól hallottam? Azt mondtad, hogy beragadt a kézivezérlő?” A Küldetésirányítás Houstonból közbevágott.
„Megismételné, Küldetés?” – kérte Fucci a Küldetésirányítást.
Ez lehetetlen feladat volt. Fucci nem tudott egyszerre két beszélgetésre figyelni. Houstonnak ezt tudnia kellett volna.
„Jól hallottam, azt mondja, hogy beragadhatott a kézi vezérlő?” – ismételte meg Houston.
„Megerősítem, Küldetés … Nagyon gyorsan bukdácsolnak.”
Amikor forogni kezdtünk, a kabinban minden, ami nem volt rögzítve – így az ellenőrzőlista, a küldetési terv, a folyamatábra – a fellépő centrifugális erő következtében a kabin falára tapadt.
A napfény be-bevillant a Gemini két apró ablakán, mintha stroboszkóp lenne, és minden alkalommal elvakított minket. A forgásunk annyira felgyorsult, hogy másodpercenként szinte egy teljes fordulatot tettünk meg. Periférikus látásom kezdett kiesni. Csőlátásom lett. A g-erők a forgás tengelyével ellentétes irányba tolták a fejünket. Gyorsabban forogtunk, mintha egy orsóban lennénk egy nagysebességű vadászgéppel. Közel voltunk ahhoz, hogy elveszítsük az eszméletünket.
Minden olyan gyorsan történt. Mindössze másodperceink maradtak, mielőtt minden elsötétül előttünk. Az összes megfigyelő-állomás hatósugarán kívül voltunk. Amúgysem volt időnk megvitatni a dolgokat a Küldetésirányítással. Neilre nehéz döntés várt.
„Már csak a légkörbelépési rendszer maradt” – mondta zihálva.
Tudtam, hogy igaza van. Egyetlen esélyünk az, hogy aktiváljuk azokat a hajtóműveket, amik a légkörbelépés során hivatottak irányítani az űrhajót.
„Csináld” – mondtam. Mindketten pontosan tudtuk, hogy belehalunk, ha ez nem működik.
A Gemini légkörbelépésre szánt rendszerét beüzemelni normál körülmények között elég egyszerű eljárásnak számított. De a jelenlegi szélsőséges helyzetben herkulesi feladatnak bizonyult. Neilnek meg kellett találni a kapcsolót az űrhajó különböző pontjain elhelyezett féltucat műszerfal között. Ráadásul a kapcsoló az összes közül a legfurább helyen volt – pontosan Neil feje fölött. És nem csak ez, hanem egy tucatnyi másik billenőkapcsoló is volt azon a panelen, elhomályosuló látásunkkal pedig nem volt egyszerű rátalálni a megfelelő kapcsolóra.

Vadászpilóták lévén Neillel mindketten megszoktuk, hogy a pilótafülke minden kapcsolóját csukott szemmel is megtaláljuk. Mielőtt egyáltalán felszállhatnánk egy vadászgéppel a földről, egy ún. „vakteszten” kell átesni: lehunyt szemmel véletlenszerűen felsorolt kapcsolókat kell megtalálni. Ezt a gyakorlatot a küldetésre való felkészülés során is alkalmaztuk. Neil vakon is pontosan tudta, merre keresse a kapcsolót. Az immár egy perce tartó több mint hatvan gyors forgás okozta szédülés ellenére kezével odanyúlt, és aktiválta a kapcsolót, miközben másik kezével a kézivezérlőt markolta, és próbált úrrá lenni a bukdácsoláson – ez így hihetetlen teljesítmény volt.
Még mindig lenyűgöz, amit Neil tett. Minden olyan gyorsan történt. Csak az intenzív kiképzésnek és Neil higgadtságának köszönhetően éltük túl ezt az életveszélyes helyzetet.
Amint átbillentette a kapcsolót, forgásunk lassulni kezdett. Harminc másodpercbe is beletelt, mire teljesen megszűnt. De legalább megszűnt. Könyvek és küldetési tervek voltak a fülkében szétszórva. A küldetés legdurvább része összesen mintegy huszonöt percig tartott. De legalább úgy tűnt, hogy ismét a helyzet urai vagyunk.
„Megcsináltad, Neil” – mondtam levegő után kapkodva, miközben kezdtem visszanyerni a látásom. „Megcsináltad!”
Nem volt idő az ünneplésre. Nem tudhattuk, hogy a forgás mikor kezdődik újra. Emellett még más problémákkal is vártak ránk.

További tizenöt percbe is beletelik, mire elérjük a legközelebbi megfigyelő-állomást Hawaii-n. Ez idő alatt rá kellett jönnünk, hogy mi romlott el, és mihez kezdünk ezután. Neil egyesével elkezdte ellenőrizni a Gemini tizenhat segédhajtóművét – ezek apró rakétahajtóművek voltak, amik üzemanyagot és oxidálószert használtak, így lehetett meggyújtani a vákuumban. Az űrhajó meghatározott pontjain voltak, és segítségükkel fel-le, balra-jobbra, illetve előre-hátra lehetett mozgatni az űrhajót. A 8-as számú hajtómű nem működött.
De ez nem afféle tartós, lineáris probléma volt. Később a vizsgálatok során kiderült, hogy a segédhajtómű néha rövid időre bekapcsolt, amikor kikapcsolt állapotban kellett volna lennie, és időnként kikapcsolt állapotban volt, amikor működnie kellett volna. Nagyon el volt rontva.

A lényeg ugyanakkor az, hogy az Agena hibátlan volt, a Gemini pedig nem. A sokkhatás végül elmúlt. A küldetési szabályzat szigorú volt. Attól kezdve, hogy bekapcsolták a légkörbelépés során használatos irányítórendszert, az űrhajónak amilyen gyorsan csak lehet, vissza kellett térnie a Földre. Neillel átbeszéltük, hogy a küldetési tervben esetleg van-e valami, amit még meg tudnánk csinálni. De lelkünk mélyén tudtuk a választ. A küldetés véget ért.
Neil kedvesen, gyengéd szavakkal fordult hozzám. „Ne haragudj, barátom” – mondta. „Azt hiszem, más alkalommal kell sort keríteni rá.” Tudta, milyen nehéz ez nekem. Mindketten tudtuk, hogy az űrsétának lőttek, és talán sose lesz újabb lehetőségem rá.
De a következő vészhelyzet hamar elhessegette az ehhez hasonló gondolatokat.
Az Agena még mindig a Geminivel azonos pályán haladt. Az a veszély fenyegetett minket, hogy a két jármű szétválásától számított első földkörüli keringés végén összeütközhetünk az Agenával. Mindössze egy óránk maradt. Nem tudtuk korrigálni az Agena pályáját. Még a saját pályánk irányát sem tudtuk módosítani az ütközést megelőző manőverekhez szükséges precíz számítások nélkül. Az ehhez szükséges instrukciókat a Küldetésirányításnak kellene eljuttatnia nekünk a legközelebbi, hawaii megfigyelő-állomás közvetítésével. Az állomás vételkörzetében mindössze öt percet töltünk majd, ezután újabb húsz percig nem lesz kapcsolatunk a földi irányítással – egészen addig, amíg a Rose Knot Victor fölé nem érünk. De itt is csak pár percre áll helyre a kapcsolat, és ezután több mint fél óráig ismét rádiócsend lesz, amíg újra el nem érjük a Coastal Sentry Quebec vételkörzetét.
Ez azt jelentette, hogy a komplett küldetési tervet ezeken a távoli helyeken eltöltött néhány szaggatott, idegtépő perc alatt kell módosítani a Küldetésirányítás segítségével.
A start után 7 órával és 37 perccel beléptünk a hawaii körzetbe. A Küldetésirányítás azzal kezdte, hogy a hatodik keringésünk alkalmával készülnek minket visszahozni a földre. Így mindössze kilencven percünk maradt volna, hogy a Geminit előkészítsük a légkörbe lépésre. Tudtuk, hogy ez képtelenség: a számítógépünkbe még be sem volt töltve a légkörbelépés programja.
„Ennyi idő alatt nem végzünk” – mondtam Neilnek. „Több idő kell.”
Eközben a Küldetésirányítás is átértékelte a számításait. Két perc múlva módosították a tervet. A legújabb instrukciókat másodpercekkel azelőtt kaptuk meg, hogy ismét megszakadt a kapcsolat a földi irányítással. Ezúttal már azt mondták, hogy a hetedik keringésünk alkalmával lépjünk vissza a Föld légkörébe. A vízreszállásra a 3. landolási körzetben (Dash 3) kerül sor.
Felcsaptam a kézikönyvet. A 3-as körzet egy másodlagos leszállóhely volt a Dél-Kínai tengeren. Ez több mint 9600 kilométerre volt az elsődleges leszállóhelyünktől. A környéken egyetlen tapasztalt mentőcsapat sem lesz, akik kihúzhatnának minket a tengerből. Eddig még soha nem fordult elő, hogy a legénységnek egy ehhez hasonló másodlagos leszállókörzetben kelljen landolnia.
Reméltem, hogy nem pártol majd el tőlünk a szerencse. Nem voltam babonás, de tudtam, hogy vannak, akiknek egyszerűen nincs szerencséjük; ezt nehezen lehet meghatározni, olyasmi ez, mint valami átok. Ezidáig pilótaként mindig kivágtam magam a nehéz helyzetekből, ahogy Neil is, de az űrrepülés mindkettőnk számára új terep volt. Most ezzel a komoly dilemmával néztünk farkasszemet. Vajon megússzuk? De nem volt idő ilyesmiken töprengeni. Az óra nem ismert irgalmat, a légkörbe lépésünkig hátralevő percek pedig egyre csak fogytak. Tudtam, hogy azoknak a katasztrófáknak a hátterében, amikor a berepülő pilóták egy kupac hamuként végezték, kevés esetben állt egyetlenegy nagy probléma. Jóval gyakrabban sok kis apróság vezetett a bajhoz. Olyan apróságok, amiket azonnal orvosolni kell.

Rövidesen újra belépünk a CSQ vételkörzetébe. Fel kellett készünöm arra, hogy fogadjam légkörbe lépésünkhöz szükséges paramétereket, amit aztán be kellett táplálni a számítógépbe. A fedélzeti, digitális számítógép memóriája nem volt elég nagy ahhoz, hogy a légkörbe lépés részleteit is tartalmazza. Nagyjából cipősdoboz méretű volt, és olyan 26 kilót nyomott: ezzel akkoriban csúcstechnikának számított. De még így is csak körülbelül 160 000 bit, illetve valamivel több, mint 4000 számítógépes szó tárolására volt képes, és memóriája már csordultig volt a bonyolult űrrandevú manőver adataival. Ezeket előbb ki kellett törölni, és csak azután lehet betáplálni a légkörbe lépés menetének részleteit egy másik fedélzeti berendezésről, az ún. Segédszalagos Memóriáról (Auxiliary Tape Memory, ATM). Ez az akkori szuperszámítógépek esetében használatos szalag kicsinyített mása volt, voltaképpen egy külső meghajtó. Miután bekapcsoltam az ATM-et, és rákötöttem a számítógépre, utóbbi betöltötte a szükséges szofvert, amibe immár be lehetett táplálni a légkörbe lépés során követendő pályánk pontos részleteit. Ezeket aztán egy apró billentyűzet segítségével adtam meg.
Kilenc sor hétjegyű szám határozta meg azt, hogy mikor akarjuk beindítani fékezőrakétáinkat a légkörbe lépéshez, és pontosan hol akarunk landolni – mindegyik előtt egy plusz vagy mínusz jel volt, ami arra utalt, hogy „fel” vagy „le”. A CSQ fedélzetéről felolvasott számokat egyesével kellett bevinni a számítógépbe. Ha akár csak egyetlenegy számjegy nem stimmel, elvétjük a leszállóhelyet, és gyakorlatilag bárhol landolhatunk – talán épp a Himalája tetején. Ha viszont elhibázzuk a célkörzetet, és a szárazföld fölé keveredünk, katapultálnunk kellene. A Gemini-űrhajót ugyanis vízreszállásra tervezték.

Örültem, hogy ezeket a számsorokat Fucci olvasta be nekem. A Rose Knot Victor fedélzetén lévő embereket hallva olyan érzésem volt, mintha a Küldetésirányításhoz hasonlóan ők is kissé össze lennének zavarodva. De Fucci maga volt a megtestesült nyugalom. Úgy olvasta be azokat a számokat, mintha csak egy sétát javasolt volna a közeli parkba. Gyorsan beütöttem a számítógépbe, hogy még mielőtt megszakad a kapcsolat, visszaküldhessem neki ellenőrzésre.

Húsz perccel később már a hawaii megfigyelő-állomás fölött repültünk, és megkaptuk a legfrissebb információkat tervezett leszállóhelyünkkel kapcsolatban: ez Okinawától 800 kilométerrel keletre volt. Mint tájékoztattak róla, az USA Légierejének két C-54-esét mozgósították japán bázisaikról – az egyik Tachikawáról, a másik az okinawai Naha Légibázisról érkezik felderítésünkre. A USS Leonard Mason romboló épp csak visszatért Vietnám partjairól, ahol a bevetések támogatásában vett részt, és szintén útra kelt Okinawából, hogy felvegyen minket.
A terv szerint verőfényes napsütésben érkezünk, helyi idő szerint a délután közepén. Az előrejelzés szerint tiszta, nyugodt időre számíthatunk, enyhe szellővel, mindössze egyméteres hullámokkal. Ennek ellenére javasolták, hogy vegyük be a hányinger elleni tablettáinkat, és igyunk sok vizet a légkörbe lépés előtt. Méteres hullámok. Sima ügy. Nem vettük be a tablettákat."

Szólj hozzá!

Scott_Leonov_cover.JPGA "Róka Expressz" becenevű repülőgép az űrrepülésre való felkészülés kellemetlen részét jelentette, a mérnökök közül sokan kidobták a taccsot a fedélzetén. Ebből ered a neve is. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

1965 augusztusának végefelé épp a houstoni Küldetésirányító Központ nagy üvegtáblákkal borított VIP- részének végében álldogáltam, amikor Deke Slayton odajött hozzám ezekkel a szavakkal: „Hé, Dave, szeretnék pár szót váltani …”
Nemrég ért véget kiküldetésem: capcom voltam a Küldetésirányító Központban Gordon Cooper és Pete Conrad hétnapos Gemini-5 küldetése alatt. Ez a küldetés fordulópontot jelentett. Pete és Gordo 128-szor kerülte meg a Földet, és ezzel jóval több időt töltöttek el a világűrben, mint az oroszok. A VIP-részleg amúgyis pezsgett az izgalomtól. De Deke Slayton pár szava épp elég volt ahhoz, hogy gyorsabban vegyem a levegőt.
„Most, hogy a Gemini-5-nek vége, szeretném, ha elkezdenél felkészülni Neil Armstronggal a Gemini-8 küldetésre az elsődleges legénység tagjaként” – folytatta Slayton. „Pete Conrad és Dick Gordon lesz a tartalék-legénységetek. Jövő év márciusára tervezzük a startot.”
„Rendben, főnök. Számomra elfogadható.” Megpróbáltam annyira visszafogott maradni, amennyire csak bírtam.
„OK, vedd fel a kapcsolatot Neillel, ő majd tájékoztat a repülési tervről, már amennyit tudni lehet róla, illetve a felkészülés menetéről. És ez maradjon köztünk” – mondta Slayton. „Rajtatok kívül még senkinek nem szóltunk. Valószínűleg pár hét múlva már a többiek is tudni fogják. Addigis kezdjetek el együttdolgozni. Van kérdés?”
„Nincs, uram. Jól hangzik” – mondtam.
Aztán mintegy mellékesen Slayton hozzátette: „Ó, jut eszembe, Ed White-nak is fontos szerepe lesz. Egy nagy űrséta vár rád. Lehet, hogy nem ártana, ha Eddel is beszélnél. Már várja a hívásod. Sok szerencsét. Rövidesen keresni fogunk.”
Deke távozott, én pedig még egy ideig ott álltam, és csak bámultam a VIP-részleget a Küldetésirányító Teremtől elválasztó nagy üvegen át. Odabenn, a falra szerelt nagy táblán még mindig a Gemini-5 földkörüli pályája látszott. Vajon pár hónap múlva már a Gemini-8-ét látni majd itt? Azon tűnődtem, hogy nem álmodom-e. Valóságnak kellett lennie. Tudtam, hogy a legénységek kiválasztása így ment. Olyan gyorsan kiválasztottak – a tizennégyek asztronauta-csoportjából elsőként kerültem egy elsődleges legénységbe. Az első két csoportból páran még mindig arra vártak, hogy bekerüljenek egy elsődleges legénységbe. De ezt magamban kellett tartanom.
Nem lehettem volna boldogabb, és nem is kívánhattam többet annál, hogy Neil Armstrong legyen a parancsnokom. Amikor társainkat kellett értékelni, kis híján őt választottam. Alig ismertem, ennek ellenére csodáltam őt. Tudtam, hogy jó pilóta, és higgadt, nyugodt szaktekintély.
Most meg kellett keresnem Neilt, hogy kiderítsem, vajon ő is elégedett Deke döntésével: a parancsnok előjoga nemet mondani a pilótára. Amikor a VIP-részleg mellett egy folyosón összefutottunk, fülig ért a szája, és felém nyújtotta a kezét. Ennél többre nem volt szükségem.
Másnap a 4. sz. Épület asztronauta emeletének sarkában lévő irodájában felkerestem Neilt. Szobatársa, Elliot See épp elutazott valahová. Röviddel utánam Pete és Dick is befutott. „Üdv a fedélzetén. Örülök, hogy mindannyian itt vagytok. Alig várom, hogy együtt dolgozhassak veletek” – mondta Neil, és egy merő mosoly volt az arca. Amikor leültünk, és hallgattuk, ahogy ő elkezdte végigvenni a Gemini-8 repülési tervét, azt gondoltam: „Ez az. Most már tényleg bekerültünk a belső körökbe.”
A Gemini-8 a tervek szerint a legösszetettebb és legátfogóbb küldetésnek ígérkezett. A Gemini-6 feladata az első űrrandevú és dokkolás lenne. A Gemini-7-re vár a leghosszabb, tizennégy napos küldetés – ez hosszabb, mint a tervezett Apollo-küldetések bármelyike. Viszont a Gemini-8 négynapos küldetése során végrehajtja a Gemini-program összes célkitűzését: az űrrandevút, a dokkolást, a két összekapcsolt jármű közös manővereit, űrsétát, kísérleteket, majd a küldetés végül egy hajszálpontos légkörbelépéssel érne véget.
A repülési terv értelmében közel két órás űrséta vár rám. Ennek során …km/h sebességgel repülve lebegnék majd az űrben, és valamivel több mint egyszer megkerülöm a Földet. Negyvenöt perc napsütésben, negyvenöt perc sötétben – utóbbit a hajó végében található kis peronba kapaszkodva töltöm, amíg újra fel nem jön a Nap, és jó fényviszonyok között térhetek vissza a kabinba. Kimerítő űrsétát terveztek, aminek során egy rakás új eljárást és berendezést kellett letesztelni; ezeket majd a hátralevő Gemini-küldetéseken használják majd. A sajtóban „Világkörüli Sétának” emlegették űrsétámat.

A világűr akkoriban nagy attrakció volt a média számára, noha az érdeklődés csak később, az Apollo-program során érte el csúcspontját. A NASA legújabb küldetésekkel kapcsolatos hírei gyakran megjárták a címlapokat, Lurton pedig elkezdte az újságkivágásokat egy vázlatfüzetbe gyűjteni a gyerekek számára. Én az idő nagy részében eléggé elzártan éltem a sajtótól, leszámítva, amikor a „szopóhét” alkalmával az országot jártam. De szerencsére ezek az utazások átmenetileg szüneteltek, amint megkezdtem intenzív felkészülésemet a Gemini-8 küldetésére.
Miközben mi már egy sor Gemini-küldetésen voltunk túl, az oroszok ez idő alatt csak egyetlen egy űrhajót küldtek fel: a Voszhod-2-t Leonovval, és erre mindössze öt nappal a Gemini-3 startja előtt került sor. Nem nagyon voltak ismereteink az orosz űrprogramról. Nem tudtuk miért tűnik úgy, mintha megtorpantak volna. Semmit nem tudtunk a Főkonstruktőrjük haláláról – én még azt sem tudtam, hogy egyáltalán volt Főkonstruktőrük. Mindössze annyit tudtunk, amennyit a szovjet hivatalos forrásokból tudni lehetett. Fogalmunk sem volt arról, hogy mire készülnek. De nem hagytuk, hogy ez a bizonytalanság a mindennapokban ránk telepedjen. Abból indultunk ki, hogy főnökeink nyilván figyelemmel kísérik a szovjet terveket.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Neil Armstrong lett a küldetésünk parancsnoka, ő döntött a felkészülés ütemezéséről, és ehhez a korábbi Gemini-küldetések alkalmával használt hozzávetőleges vázlatot hívott segítségül. Az első pár hónapban rendszeresen St. Louis-ba látogattunk: a McDonnell-Douglas itt készítette az űrhajónkat, mi pedig az űrrandevú során használatos hardvert és szoftvert ellenőriztük. Egy alkalommal egy elsötétített szobában ültünk két egyszerű széken, és egy kivetítőn egy űrrandevú szimulációját vetítették újra és újra. A ránk váró bonyolult manőverre ez volt az első „felkészítő tréning”.
Eleinte sokaknak komoly fejtörést okozott megérteni, hogy egy űrrandevú pontosan hogyan is történik. Az én fejemben is elég homályos képzetek voltak. Tankönyvek nem álltak rendelkezésünkre, mivel ez egy teljesen új szakterület volt. Neil azonban hamar útba igazította a mérnököket. Hihetetlen volt látni, hogy képes magába szívni akár a legbonyolultabb problémákat is, amit aztán nagyon egyszerűen, de finoman és mintegy mellékesen adott tovább másoknak. Ezt magamban úgy hívtam, hogy ilyenkor „professzori üzemmódba” kapcsolt. Emlékszem, egyszer St. Louisban épp az űrrandevúról beszéltünk, ő pedig a táblához, és ezt mondta: „Álljunk meg egy pillanatra, emberek. Megmutatom, hogyan történik.” Ezután a lehető legegyszerűbb módon levezette az űrrandevú különböző fázisait. Rögtönzött előadása kiválóan sikerült. Olyan volt, mint évek óta csak ezt tanította volna.

Még ez év októberében a Gemini-6 küldetése során a Gemini-program elszenvedte története első kudarcát. Az Agena-rakéta, amivel űrrandevút kellett volna végrehajtani, a felszállás közben felrobbant. Ez a kudarc, valamint az Agenával kapcsolatos problémák átmenetileg árnyékot vetettek felkészülésünkre. A céltárgy biztonságos voltával és megbízhatóságával kapcsolatban komoly kétségek merültek fel, amik Gemini-8 küldetésünk során mindvégig kísértenek majd minket. Határozottan demoralizáló volt ez az eset. Ekkor még sem Neil, sem én nem sejtettük, milyen fontos szerepet játszik majd az Agena kudarca küldetésünk során, amikor a Küldetésirányítás a rakéta megbízhatatlanságával magyarázza az általunk tapasztalt problémákat.
A Gemini-6 kezdeti problémái után a küldetést megváltoztatták, így egy másik Gemini-űrhajóval, a Gemini-7-tel hajtana végre űrrandevút. A terv szerint a két űrhajó kevesebb, mint 30 centiméterre közelítené meg egymást. De ez a terv is kis híján kútba esett. A Gemini-6 startja előtti pillanatban az indítóálláson várakozó Titan-II hordozórakéta hajtóművei hirtelen leálltak, a legénység pedig egy katasztrofális robbanás lehetőségével nézett szembe.
Az Agenához hasonlóan a Titannal is kezdettől fogva voltak problémák. Eleinte a tesztrepülések során komoly problémák merültek fel, vagy kudarccal végződtek. A függőleges rázkódás – ún. „pogo-hatás” (pogo-effect) – jó néhány teszt során olyan mértékű volt, hogy a legénység nem sok eséllyel élte volna túl.

De három nappal a megszakított indítás után a Gemini-6 végül sikeresen elstartolt, és végrehajtotta az űrprogram történetének első űrrandevúját: centikre közelítette meg a tizenegy nappal korábban felbocsátott Gemini-7-et. A két űrhajót nem dokkolásra tervezték, erre csak a Gemini-űrhajó és az Agena céltárgy között kerülhetett sor. Ez azt jelentette, hogy a Gemini-8 küldetésére nem csak egy hosszabb űrséta várt, hanem két űrjármű első dokkolása is. Nagy fába vágtuk a fejszénket: izgalmas, ambiciózus feladatot jelent, ugyanakkor komoly kihívás elé is állít majd minket.
Ed White-tal átbeszéltük, hogy mire számíthatok a hosszú űrsétám során, és hogyan készüljek fel rá. Az űrséta nagyon kockázatos vállalkozás. Attól kezdve, hogy az asztronauta elhagyta az űrhajót, magára maradt, többé már nem számíthatott a parancsnok segítségére. Ha az űrséta végén nem tud visszatérni, akár meg is halhat. Ha valaki ilyenkor mozgásképtelenné válik, vagy meghal, a parancsnok csak egyet tehet: lecsatlakoztatja társát az űrhajóról, és magára hagyja a világűrben. Tudtam, Ednek az űrséta során oly mértékben kitágult a szkafandere, hogy nagyon megszenvedett, mire lezárta az ajtót. Egy olyan szerkezet, amivel a szkafander nyomását csökkenteni lehetett volna, megoldotta volna a problémát, ez azonban nem készült el soha. Az erőltetett menet és a megválaszolatlan kérdések következtében néhány potenciális veszélyforrás fölött elsiklott a figyelmünk. A Gemini-8 ajtaján apró módosítást hajtottak végre, és egy karral szerelték fel, hogy kisebb erőt kelljen kifejteni a záráshoz.

A pozitív tapasztalatok között Ed megemlítette, hogy egyáltalán nem szédült az űrséta alatt. Ettől sokan tartottak, Ed azonban azt mondta, hogy jól érezte magát, és mindvégig tudta, merre van. Csak nem tölthetett annyi időt odakinn, amennyit szeretett volna.
„Mielőtt észbe kapnál, már véget is ér” – mondta. „Olyan izgalmas, fantasztikus látvány. Alattad ott az egész Föld panorámája, amit a Gemini-űrhajó apró ablakain át nem látszik teljes pompájában.”
Felhívta figyelmemet a kondim fontosságára. Hosszú űrsétám során a szkafanderem nagyon rugalmatlan és nehézkes viselet lesz, mivel a Nap sugárzása és a vákuum ellen további védőrétegeket építenek bele. Ennek a szkafandernek még nem voltak olyan csuklós csatlakozásai, mint amilyeneket a későbbiek során az Apollo-program holdsétáin használatos szkafanderekbe építenek bele, így rengeteg erőre és kitartásra lehet szükség a kétórás űrsétán. Ed azt tanácsolta, hogy eddzek sokat, mivel kiváló kondiban kell lennem, főképp a karomnak kell nagyon erősnek lennie. Kemény edzésprogramba kezdtem: naponta futottam, sokat kézilabdáztam, és órákat töltöttem a konditeremben súlyok emelgetésével.
Neilnek nem kellett olyan keményen edzenie, de gyakran felkeresett a konditeremben, hogy ne legyek egyedül. Nagyon szellemes volt, és gyakran megnevettetett. Miközben én a földön fekve emelgettem a súlyokat, ő felpattant egy szobabiciklire, a legkisebb ellenállásra állította, nehogy kimerítse magát.
„Jól megy neked, Dave. Határozottan jól” – mondogatta ilyenkor, miközben lassan tekerte a pedált. „Az élet meghatározott számú szívdobbanásból áll. Egyet sem akarok konditeremben elpazarolni.”
Jó móka volt, amikor a Gemini-8 fedélzetére szánt „alacsony fényigényű kamera” (low-light-level television camera) használatára próbáltunk felkészülni – ez a manapság széles körben elterjedt éjjellátó kamerák egyik korai előfutára volt. A terv az volt, hogy a küldetés meghatározott pontján bekapcsoljuk, és rossz fényviszonyok közepette felvételeket készítünk a Földről. Annak érdekében, hogy megszokjuk a használatát, a berendezést a Haditengerészet egyik repülőgépére szerelték fel, és az Ellington Légibázisról Texas Mexikói-öböllel határos partjai mentén repültünk éjszaka. A kamera fölöttébb méretes darab volt – nagyjából egy kétliteres vizes palack nagyságával vetekedett –, kijelölt területeket filmeztünk le vele a földön, ezeket aztán össze tudtuk hasonlítani a térképpel.

T-38-assal is repültünk éjszaka. Egy csillagászati kísérletet gyakoroltunk, ami szintén a küldetés egyik feladata volt. Meg kellett figyelnünk az „állatövi fényt” (zodiacal light), ami nagyon halovány derengést jelent a Föld horizontján, röviddel naplemente után és napkelte előtt. Ezt a derengést a Nap körül, a Naprendszer belseje felé keringő „por” okozza, ami egy halvány fényfoltot ölt, és félhomályban a gyilkos bálna szimmetrikus uszonyához hasonlóan emelkedik a horizont fölé. A kísérlet Lawrence Dunkelman professzor agyszüleménye volt, akit Neillel mi csak „Tompa Fényű Dunkelmannak” neveztünk.
„Mit gondolsz, „Tompa Fényű Dunkelman” mit gondolna arról, amit ma este látunk?” – mondogattam Neilnek, miközben szemünkkel a horizontot pásztáztuk, és próbáltuk kivenni azt a nagyon halovány ragyogást, ami a professzort olyannyira rabul ejtette. Ezek a repülések fölöttébb élvezetesek voltak, és nem is volt túlzottan megerőltetőek, ellentétben felkészülésünk sok egyéb elemével.
Rengeteg problémát kellett megoldani. És noha nagyon jól ki lehetett jönni Neillel, elképesztően határozott is tudott lenni volt: nem tűrt ellentmondást, amikor egy megoldandó problémába ütközött. Sok gond volt például azzal a mellkasra rögzíthető zsákkal, amit az űrsétám során kellene viselnem. Ezt Ed White űrsétáját követően átalakították, ennek ellenére nem működött megfelelően. Így Neillel és tartaléklegénységünkkel a Los Angeles-i Air Research Corporation-höz repültünk – itt gyártották a mellkasra erősíthető csomagot –, és azzal töltöttünk el egy napot, hogy mérnöki szemmel átvizsgáljuk a szerkezetet. Visszatérve Houstonba Neillel egy listát állítottunk össze az összes hibáról – ezeket bibiknek (squawks) hívtuk: számuk több mint százra rúgott. Neil nagyon világosan leszögezte, hogy az ehhez hasonló berendezések fejlesztéséért felelős osztálynak (Crew Systems Division) ki kell javítani ezeket a bibiket, mégpedig gyorsan.

Neil sosem basáskodott, ehelyett egyszerűen csak világossá tette, hogy amikor azt kéri, hogy csináljanak meg valamit, azt meg is kell csinálni. Sosem ragadták el az érzelmei, mindig megfontoltan cselekedett, és biztosak lehettünk benne, hogy amikor valamit megbeszélt, akkor az úgy is lett. Olyan műszaki érzéke volt, hogy világosan el tudta magyarázni, hogy mire van szükség, amit a mérnökök is megértettek. A küldetés és a legénység biztonsága mindennél fontosabb volt. Neil mindig többes szám első személyben fogalmazott. Így a mellkasra rögzíthető csomag nem az én problémám volt, hanem a mi közös problémánk. Nagyon fontos volt számára a csapatmunka: mindenki hozzájárul valamivel a küldetés sikeréhez, és számára mindenki egyenlő volt. Habár egyértelmű volt, hogy parancsnokként ő a főnök, és ő hozza a döntéseket, mindig kikérte mások véleményét is, és sosem éreztette, hogy különb a többieknél, vagy esetleg fontosabb lenne bárki másnál.
Természetesen sok közös vonás volt bennünk, így mindketten éltünk-haltunk a repülésért. Azokban a ritka pillanatokban, amikor épp nem tervrajzok, repülési tervek, vagy a kiképzési ütemezés fölé görnyedtünk, pilótamúltunkból elevenítettünk fel történeteket, azokból az időkből, amikor ő a Haditengerészetnél szolgált, én pedig a Légierőnél. Neil a koreai háború kitüntetett veteránja volt, és volt néhány meleg helyzetben része. A pilóták körében szokás ezeket a történeteket megosztani egymással, de Neil sosem vágott fel velük, mint egyesek szoktak, hanem fölöttébb tényszerűen beszélt róluk. Ő is az Edwardsra került, a NASA elődjénél, a NACA-nál volt berepülő pilóta. Hozzám hasonlóan ő is szerette az Edwardsot. Repült az F-100-assal, az F-102-essel és az F-104-essel, később pedig az X-15-össel is. Neil sosem volt kapható bájcsevegésre, de időnként, egy-egy hosszú nap végén evés közben felelevenítettük azokat az izgalmas időket, amikor még magasan az Edwards sivatagos tája fölött, a tiszta égbolton repültünk.

A Gemini-8 küldetésére időnk nagy részében St. Louisban (itt gyártották a Gemini-űrhajót) , vagy Cape Kennedy-n készültünk fel. A Cape-n kora reggelenként átnéztük az aznapra vonatkozó terveket a Wolfie’snál – ez volt a kedvenc kávézónk Cocoa Beachen, este pedig a küldetésről beszéltünk egy általunk kedvelt grillsütödénél, vagy egy tengeri ételeket árusító étteremben. Nagyon sok időt elvitt, mire kidolgoztuk a küldetési terv legapróbb részleteit is. Neil mindenki másnál alaposabb volt a kiképzés során. Egyetlen apróság sem kerülte el a figyelmét. A küldetés során felmerülő összes lehetséges forgatókönyvet elpróbáltuk.
Egyszer még a 6 méter hosszú Gemini-8 űrhajó és a 8,5 méter hosszú Agena céltárgy tényleges dokkolását is leellenőriztük a Cape Kennedy közelében egy nyílt mező kellős közepén. A kor legfejlettebb űrhajóinak számító két járművet egy-egy állványzatra rakták, majd lassan gurították őket a füvön egymás felé, hogy ellenőrizzék, az elektromos és mechanikus csatlakozások rendben illeszkednek-e egymáshoz a dokkolás során. Neillel mi ketten ezalatt az űrhajóban ültünk, a technikusok, mérnökök és kutatók pedig összevissza rohangáltak körülöttünk odakinn: a két jármű között szerkezeti csatlakozásokat ellenőrizték. Szürreális egy élmény volt.

Ezt megelőzően Houstonban az űrhajót egy üreges, 6 méter magas „hő- és vákuumkamrába” helyezték, ami nem csak a világűrben található vákuumot szimulálta, hanem olyan hőmérsékletre melegítette az űrhajót, amiben a napfényben része lesz. A kamra belsejében felkapcsolták a hősugárzó lámpákat, majd később a hőmérsékletet fagypont alá csökkentették, hogy megnézzék az űrhajó mely részei tágulnak és húzódnak össze szélsőséges hőmérsékleten.
Ebben a kamrában is órákat töltöttem el egyedül. Ezalatt az űrsétámra szánt szkafandert viseltem, és végigvettem az űrséta minden egyes percét, beleértve az űrhajó elhagyásának előkészületeit, illetve a visszatérést. A kezdetben sokat kellett gyakorolni az oxigén- és elektromos vezetékek kigubancolását.

Ez a kiképzésnek csak az egyik fele volt, amin Neil nélkül vettem részt: neki a terv szerint a Gemini-űrhajóban kell maradnia hosszú űrsétám ideje alatt. Dick Gordonnal, a tartalékommal, rendszeresen elrepültünk az ohioi Daytonban található Wright-Patterson Légibázisra, hogy aztán a szeretetteljes „Róka Expressz” (Vomit Comet) néven emlegetett KC-135-tel repüljünk. Az üléseitől megfosztott gép folyamatos parabolapályán repül, ennek során két g és a súlytalanság váltogatta egymást, mintha csak egy hullámvasúton lennénk. Így a manővereket a gép törzsében szkafanderünkbe öltözve, egy Gemini-makettben gyakorolhattuk. Ez nagyon fáradtságos, izzasztó munka volt. Emlékszem, Dick egy alkalommal felém fordult, szakadt róla a veríték, és viccesen ezt mondta: „Hát nem pompás?”
Csöppet sem volt az. A gépen sosem lettem rosszul – ilyen manőverekhez hozzászoktam már berepülő pilóta koromban – de a minket kísérő mérnökök közül sokakat komoly tengeribetegség kínzott.

Az űrsétára való felkészülés másik mókás eleme a sűrített levegővel működő puska használatának gyakorlása volt, ez segíti elő, hogy majd a világűrben tudjak mozogni. Két apró rakéta fújta a levegőt a hátrafelé, így hajtott engem előre. A teszteléséhez zseniális módszerrel álltak elő: egy vastag korongon álltam, amit egy nagy, 6 x 7 méteres légpárnás fémasztalra helyeztek. Nagy nyomású levegőt pumpáltak a korong alján lévő lyukakon át a súrlódás elkerülése érdekében, én pedig ezzel „repülhettem” az asztal felszínén sűrített levegős puskám segítségével. Hasonló volt ahhoz, mint amikor egy dodzsemben van az ember. Ez is móka volt.
Ed White Gemini-4-es rövid űrsétája során kiderült, hogy bár nem szédült az űrben, és a puskája is jól bevált, nehézséget okozott megállapítani, hogy az űrhajóhoz képest merre van. Ed szerint kemény dió lett volna, ha szükség esetén gyorsan vissza kellett volna térni az űrhajóba: más megoldás nem volt, mint a kábelekbe kapaszkodva odahúzni magát a Geminihez, és közben abban lehetett csak bízni, hogy az űrhajó oldalán valamiben meg tud majd kapaszkodni. Mivel hosszú űrséta várt rám, aminek során sok feladat vár rám a Gemini-8 küldetésén – többek között hátra kell menni az űrhajó mögé, és magamra kell csatolni egy hátizsákot – szükségesnek ítélték, hogy a „Róka Expresszen” és a légpárnás asztalon kívül további kiképzésen is részt vegyek.
Így egy délután aztán a houstoni Emberes Űrhajó Központ mögötti nagy víztartályhoz vettem az utam, ahol a legénység által használt berendezésekért felelős osztály egy szimulált, sűrített levegős gyakorlatot készített elő számomra, ami nem volt teljesen idegen a légpárnás asztalon gyakoroltaktól. Miközben az asztalon két dimenzióban mozoghattam, itt már három dimenzióban is tudtam. Bele kellett ereszkednem egy nagyjából 6 x 6 méteres köralakú víztartályba a puskával a kezemben, majd megpróbálni manőverezni mintegy 3 méterrel a víz felszíne alatt. Nem volt rajtam semmilyen légzőberendezés – ez egy elég egyszerű kísérlet volt, ami elég jól ment – mégsem találtam kellemetlennek a dolgot, mivel korábban annyi időt töltöttem úszással.

A vízalatti kiképzés gondolata végül a későbbi Apollo-küldetések idejére bontakozott ki teljesen: egy nagyon nagy víztartályt építettek erre a célra, ahol az asztronauták szkafanderbe öltözve gyakoroltak, miközben a közelben folyton búvárok figyelték őket, hogy szükség esetén közbeavatkozhassanak. Mivel ez a koncepció még csak fejlesztési szakaszban volt – nagyjából egy évvel a Gemini-8 után készült el – mindannyian a Haditengerészet Vízalatti Romboló Iskolájába (Navy Underwater Demolition School) látogattunk el a floridai Boca Ratonba, ahol szkafanderünket viselve felkészültünk a vízalatti tréningre. Nagyjából egy hetet töltöttünk el itt víz alatti gyakorlatokkal: két palackkal egy úszómedencében kezdtünk, majd végül már a tengeren hajtottunk végre mélyebb merüléseket. A tanfolyamot lerövidítették, így nem kellett megtanulni, hogyan illesszünk víz alatt robbanótöltetet a hajók aljára. És a „záróvizsga” abból állt, hogy a parttól bizonyos távolságra bedobtak minket az óceánba, és nagyjából egy óra alatt el kellett jutnunk egy meghatározott helyre a víz alatt. Nagyszerű élmény volt, és ezután még évekig folytattuk a mélytengeri búvárkodást.
Miközben közeledett a start ideje, a Cape-re tett látogatásunk alkalmával az egyik vasárnap Neillel kiautóztunk arra az új területre, ahol az Apollo startkomplexum épült. Elképesztő volt. Alig hittünk a szemünknek. A Gemini-űrhajó startközpontja nagyjából húsz konzolból állt. A Küldetésirányításnál Houstonban talán harminc lehetett. De az Apollo-nál! Anyám, az Apollo Startközpontban 240 konzol volt: 240!
„Ez lehetetlen” – gondoltuk. „Ez valami rossz vicc. Semmi nem lehet ekkora. Irány a Gemini, ahol legalább értjük, hogy mi történik.”

Annak érdekében, hogy Neil még jobban begyakorolja parancsnoki teendőit, és még több tapasztalatra tegyen szert, egy délutánt a NASA magán beszállítóival töltöttem Dallasban, ahol a start megszakítását szimuláltuk, amire Neil akkor kényszerül, ha a Titan hordozórakétával valami probléma merülne fel a start során. Ilyen probléma lehet, ha például a rakéta hajtóművei nem megfelelő irányba néznek, vagy túl magas lesz az üzemanyagok-tartályok nyomása, esetleg túl erős vibráció lép fel. Pusztán ez alapján lehetett némi fogalmam arról, hogy milyen nyomás nehezedik Neilre, különösen a start során. Fölöttébb figyelemreméltó volt, milyen rövid idő alatt kell dönteni, ha bármi balul sülne el.
A Gemini-8 küldetésre való felkészüléssel eltöltött hét hónap alatt szinte minden időt együtt töltöttük. Annyira az aktuális feladatainkra koncentráltunk, hogy ezen kívül tényleg semmi idő nem maradt másra, leszámítva, persze, a családunkat. Ebben a hierarchikusan szerveződő világban a célra fókuszáltunk, és a munkán kívül nem sok mindennek volt helye az életünkben. Ez igaz volt a vasárnapokra is, amikor Neil családja és az enyém közösen ebédelt – feleségem, Lurton, Neil felesége, Jan, az én két gyerekem, illetve az ő két gyereke. De aztán késő délután Neillel hátra kellett hagyni családunkat, és kiautóztunk az Ellington Légibázisra, ahol T-33-as oktatógépekkel elrepültünk oda, ahol hétfő reggel kezdenünk kellett.
A start előtti karácsonyon mindkettőnk családja meghívást kapott John King coloradoi birtokára, aki egy üzletember volt, és rajongott az űrprogramért. Ott aztán a gyerekek kedvükre lovagolhattak. Volt egy kis domb is, ahol síelni lehetett. Egyikünk sem tudott valami nagyon síelni, de két és fél hónappal a start előtt azért kalimpáltunk a lejtőkön – bármikor eltörhettük valaminket. Szabadságolási időszak volt, a NASA pedig még csak nem is tudott erről a kitérőnkről.
„Atyaisten, mi lett volna, ha a lábunkat törjük?” – gondolok vissza az esetre mai fejjel. De akkoriban mindössze az járt a fejünkben, hogy kicsit kiengedjük a gőzt."

1 komment

Scott_Leonov_cover.JPGKoroljovot egyenesen a gulágról rendelték vissza Moszkvába, mert rájöttek arra, hogy egy-két rakétatudós mégiscsak elkélne a náci Németország ellen. Koroljov a büntetőtábor után félévig inasként dolgozott, utazásába kis híján belehalt, annyira le volt gyengülve. A manapság használatos Szojuz-űrhajó is az ő munkáján alapul. És még sok minden más is. Két nappal halála előtt, a születésnapját ünneplő Szergej Pavlovics Koroljov két kozmonautának elmesélte az életét: Jurij Gagarinnak és Alekszej Leonovnak. Leonov a hallottakat leírta a könyvében, ami elsőként most jelenik meg magyarul. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"1965 vége felé egy nagy partit rendeztek Koroljov OKB-1-es tervezőirodájában. Az összes nagy gyár és vállalat hasonló fogadásokat tartott az évnek ebben a szakaszában – legalábbis, ott, ahol az igazgató megértő volt. Ez azonban különleges alkalom volt.
Az iroda munkatársai közül olyan ötszáz embert hívtak meg a fogadásra: szerelőket, mérnököket, tervezőket és más kutatókat. Pár kozmonauta is meghívást kapott, így többek között Jurij Gagarin, Pavel Beljajev, Vlagyimir Komarov és jómagam is. A hatalmas vállalati kantinban az asztalokat gyönyörűen feldíszítették a svédasztalos fogadáshoz. Rengeteg étel és pezsgő volt terítéken. Ezen kívül volt tűzijáték és léggömbök is. A férfiak nem öltöztek ki túlságosan, a hölgyek viszont hosszú estélyiben pompáztak. Csodálatos este volt.
Részben a vállalat mérnökeiből verbuválódott jazzegyüttes játszott. Táncoltunk. Szergej Pavlovics a feleségével, Nyina Ivanovnával, és más hölgyekkel táncolt. Nagyon kapós volt aznap este, szeretett táncolni. Nagyon társasági ember volt, teljesen más oldalát mutatta meg, mint munka közben. Ritkán járhatott ilyen fogadásokra sűrű programja és rengeteg munkája miatt. De mintha kicserélték volna, amikor olyan emberek körében volt, akikben megbízott és akiket szeretett. Nyugodt volt. Vicceket mesélt. Ő volt a társaság lelke. Nagyon jól éreztük magunkat a társaságában.

Aznap este elhatároztam, hogy autogramot kérek Koroljovtól. Korábban soha nem tettem ilyesmit, és azóta sem fordult elő velem. De amikor odamentem hozzám, és átnyújtottam neki a fényképemet, egyszerre írt rá meleg, baráti és bölcs szavakat, amik nagyon szíven ütöttek: „Kedves Aljosa! Ne szabjon számodra határt a Tejút, és a napszél kísérjen utadon.”
Szergej Pavlovics aznap este tele volt élettel. Olyan testalkata volt, mint egy bikának: strammnak és erősnek tűnt. De egy ideje már egészségügyi problémákkal küszködött, ezek többségét Sztálin egyik legtávolabbi gulágjában fiatalon eltöltött börtönévei alatt elszenvedett hihetetlen megpróbáltatások okozták.
Pár héttel a fogadás előtt egy vérző polipot diagnosztizáltak a bélrendszerében. 1966. január 5-én egy moszkvai klinikán kivizsgálták, ugyanitt kezelték a Szovjetunió politikai elitjét is. Pár nap múlva hazaengedték, így családja körében ünnepelhette meg ötvenkilencedik születésnapját. Abban maradtak, hogy másnap befekszik a kórházba, és kioperálják a polipot.
Koroljov Gagarinnal együtt mindkettőnket meghívott, hogy 1966. január 10-én este az otthonában ünnepeljük születésnapját. Rajtunk kívül csak pár családtag, néhány akadémikus és kutató volt jelen.  

Egy kétemeletes házban lakott – mai szemmel nézve nagyon szerény körülmények között. A házhoz meggy-, alma- és fenyőfákkal beültetett kis kert is tartozott, amiket tulipánok és gondosan ápolt rózsaágyások vettek körül. A ház Koroljov szentélye volt – a ma már róla elnevezett utcában, a Moszkva északi részében található Osztanszkij kerületben állt. Annyit túlórázott, hogy csak nagyon kevés ideje maradt a közösségi életre. Felesége képzett zenész volt, mindketten szerettek színházba járni, de csak ritkán jutottak el oda. Így aztán Koroljov egy nagy vetítővásznat szerelt fel a nappalijába, és házhoz rendelte azokat a filmeket vagy híradókat, amiket épp meg kívánt nézni.
Jurijjal aznap este Koroljov születésnapi ajándékát cipelve érkeztünk meg: az „Irány a Csillagok” nevű méretes bronzszobrocskát az összes kozmonauta dedikálta. Olyan nehéz volt – 50 kilónál biztosan nehezebb – hogy nagyon megküzdöttünk vele, mire a hóban elverekedtük magunkat Koroljov házáig. Folyton lecsúszott a vállamról, és egy gombot is leszakított vadonatúj kabátom ujjáról.

Aznap éjjel Koroljov sok pohárköszöntőt mondott. Nagyon büszke volt a csapatára. „Nagy munka áll előttünk” – mondta. „Egyetértéssel és kemény munkával teljesíteni tudjuk a ránk váró feladatokat.” Majd Jurij Gagarinhoz és hozzám fordult, és egy jóval személyesebb hangvételű köszöntőt mondott: „Körünkben van két fiatalember, akik nagy örömünkre kiválóan teljesítették küldetésüket”.
Később személyesen is köszönetet mondott nekünk. Amikor kezet fogtunk, valami olyasmit említett, ami nagy benyomást tett rám, noha akkor még nem teljesen értettem a jelentősségét. Azt mondta, hogy az űrsétám élete utolsó nagy vállalkozása volt.
A fogadás vége felé, amikor az emberek elkezdtek szétszéledni, Koroljov Jurijjal félrevont minket, és azt kérte, hogy maradjunk hátra. A cselédek leszedték a vendégsereg által körbeült hosszú étkezőasztalt, és az egyik sarkára új terítéket raktak fel. Finom pirozskit, húsos és káposztás rétest szolgáltak fel, amit Koroljov házvezetőnője előszeretettel sütött. Egy üveg finom, három csillagos örmény konyak is előkerült – ez volt Winston Churchill kedvence. A cselédek visszavonultak, Nyina Ivanovna is nyugovóra tért.

Amikor hármasban maradtunk, Koroljov beszélni kezdett. Már-már olyan volt, mintha egy paphoz intézné a szavait, mintha Szergej Pavlovics gyóntatófülkében lenne. Elmesélte nekünk elképesztő életútját. Miközben Jurijjal hallgattuk, nehéz volt elhinni, hogy ez a velünk szemben ülő nagyszerű ember ennyi mindent képes volt kibírni.
Koroljov elbeszélését azzal az estével kezdte, amikor letartóztatták, majd Sztálin egyik legtávolibb és legdurvább büntetőtáborába került. 1938 áprilisában a késő esti órákban egy autó fékezett le Konjuskovszka utcai lakása előtt. Olyan gyorsan betuszakolták az autóba, hogy rendesen el sem búcsúzhatott három éves lányától, Natasától, anyjától, és első feleségétől, Xenia Vincentinitől. Beszélt a kínzásokról és az ütlegelésről, amit az NKVD (Belügyi Népbiztosság) fiatal tisztjétől kapott a végtelennek tűnő vallatások alkalmával.
„Kér egy kis vizet?” – kérdezte inkvizítora, amire ő igennel felelt. Amikor átnyújtották neki a vizespoharat, vallatója a fejéhez vágta a vizeskancsót egy gúnyos megjegyzés kíséretében: „Ti, tudósok mind olyan gyengék vagytok. Még egy vizeskancsótól is elájultok.”

Amikor elérkezett Szergej Pavlovics „tárgyalásának” ideje, egy komplett labirintuson vezették végig, mire végül megérkeztek egy kétszárnyú ajtó elé. Az ajtók kitárultak, Koroljov pedig a ragyogóan kivilágított terem végében, egy asztal mellett három férfit pillantott meg, akik egytől-egyig a Kommunista Párt prominens képviselői voltak. Először, mint Koroljov elmesélte, megkönnyebbülést érzett, mivel tudta, hogy kik ezek az emberek. Középen Kliment Vorosilov népbíró ült. Később ezt a Trojka néven elhíresült triót vádolták meg azzal, hogy ők álltak a sztálini Nagy Terror sok tisztogató akciója mögött. Akkor azonban Koroljov még azt hitte, hogy Vorosilov korrekt tárgyalásra készül.
Amikor Volosilov megkérte az állítólagos bűneit részletező akta átadására, Koroljov csak ekkor vette észre, hogy ezt előzőleg már a kezébe nyomták. Hangosan felolvasták: azzal vádolták, hogy egy mezőgazdasági intézmény rakétamérnöki és űrtechnológiai intézménnyé történő átépítése során felhajtotta a költségeket. Majd megkérdezték, hogy bűnösnek érzi-e magát. Amikor nemet mondott, az egyikük felkiáltott: „A hozzátok hasonló nyomorultak mind ártatlannak vallják magukat. Kapjon tíz évet.” Az úgynevezett tárgyalás kevesebb, mint egy perc alatt véget is ért.

Sok évvel később, amikor Koroljov már vezető szerepet töltött be, a KGB-nél valaki megmutatta neki azt az iratot, ami alapján elítélték. Koroljov azt mondta nekünk, hogy ismerte a szerzőket. Nem árulta el nekünk, hogy kik voltak benne, habár később felmerült, hogy esetleg Valentyin Glusko, egy másik rakétamérnök keze lehetett a dologban, aki Koroljov sértett, de nagyra tartott riválisa lett. Ekkoriban nagyon sok kutatót és mérnököt küldtek a gulágra, Gluskot azonban elkerülte ez a sors. Akik ilyen feljelentéseket tettek, nem sokat törődtek azzal a hatalmas kárral, amit az országnak okoztak, amikor ilyen tehetségeket a gulágra küldtek. Többségük ostoba volt, és egyszerűen élvezte, hogy hatalomhoz jutott. Сергей Павлович Королев.jpg„Tárgyalása” után Koroljov egy szigeten működő brutális büntetőtáborba került: Szibéria távolkeleti részén, a Kolima térségben található Magadantól mintegy száz kilométerre volt. Erről a helyről írta később Alekszander Szolzsenyicin a „Gulág-szigetvilág” című könyvét. Koroljov a tél derekán hónapokig fát vágott, és bányákban dolgozott. Hátszaggató munka volt, ami egészségét rendkívüli módon igénybe vette. De amikor a II. Világháború eseményei kezdtek felgyorsulni, utasításba adták, hogy gyűjtsék össze a rakétakutatókat Moszkvába. Ezzel a feladattal többek között Valentin Gluskot bízták meg. Koroljovot visszarendelték a szárazföldre.
Koroljov nagyon élénken emlékezett vissza kiszabadulása reggelére. Rabtársaitól meleg kalapot, kabátot és kesztyűt kapott. Felidézte, hogy amikor a börtön nagy kapui kinyíltak, és kisétálhatott a vakító napfénybe, még egyszer visszanézett a tábort körülvevő rácsokba kapaszkodó társaira, akiknek továbbra is ezen a pokoli helyen kellett maradniuk.
Nem volt pénze, így lestoppolt egy arra járó teherautót, a sofőr pedig fizetség gyanánt a csizmáit kérte, Koroljov cserébe megkapta a sofőr rongyos cipőit. Magadanba érve, Koroljov megtudta, hogy a szezonban az utolsó csónak már kifutott a szárazföld felé. A csónak később nagy viharba keveredett, és elsüllyedt. Ez volt az első jel, ami meggyőzte Koroljovot arról, hogy valamiféle természetfölötti védelmet élvez.

Félévbe telik, mire az Ohotszki-tenger kiszabadul a jég fogságából, és újra hajózhatóvá válik. Koroljov a szigeten rekedt. Elmesélte, hogy vándorolt, és próbált lakhelyet találni a -40 Celsius fokban. Ahogy épp menedék után kutatott, egy vekni friss kenyérre lett figyelmes, ami ott feküdt a két katonai barakkot összekötő ösvényen – a barakkokban további rabokat tartottak fogva, mielőtt a gulágra küldték volna őket. Elfogyasztotta a kenyeret, majd sikerült észrevétlenül belopakodnia az egyik barakkba. Amikor másnap reggel felébred, megkérdezte a rabokat, hogy ki dobta az útra a friss vekni kenyeret. Nevettek. Ilyen cudar körülmények között senki nem hajítaná el az ételt, a közelben pedig sehol nem volt pékség. Szergej Pavlovics nem volt vallásos ember, de ezt egy újabb jelnek tekintette, hogy valamilyen isteni erő vette őt védelmébe. Mint mondta, még ennyi év után is rejtély, ami azon az éjszakán történt.
Amíg ki nem hajózhatott Magadanból, Koroljov a túlélés érdekében egy ács és egy suszter mellé szegődött inasnak. Május végén csónakkal Nakhodába távozott, majd felszállt egy Moszkvába tartó vonatra. De ekkor már olyan beteg volt, hogy Kabarovszknál sietve letették a vonatról. Attól tartottak, hogy a halálán van. Teste felpuffadt a skorbuttól, az ínye vérzett, fogai egymásután estek ki. Az egyik helyi lakos elvitte egy idős gyógyítóhoz, aki a város szélén lakott. Az öregember Koroljovot egy szekérre tette, és a völgybe hajtatott, amit addigra már nem borított hó, és tele volt friss gyógyfüvekkel. Koroljov már alig tudott nyelni, de addig rágta a zsenge szárakat, amíg ínye vérezni nem kezdett. A gyógynövényekben található C-vitamin kisebbfajta csodát tett vele: egy hét alatt annyira összeszedte magát, hogy ismét felszállhatott egy Moszkvába tartó vonatra.

Amikor végül megérkezett, nem engedték haza a családjához. A Jauza folyó partján egy elzárt épületbe vitték, itt tartották fogva a legkiválóbb kutatókat. Kényelmes volt, de attól még börtön volt, egy szaraszki, ahogy a fogvatartottak nevezték. Itt őrizték a kutatókat, értelmiségieket és mérnököket azzal a felkiáltással, hogy az állam megvédi őket. Bármennyire is kegyetlen hely volt, szerintem tényleg szavatolta a biztonságukat, mivel akkoriban a náci Németország jó pár kísérletet tett vezető szovjet tudósok és katonák meggyilkolására.
A többi rabhoz hasonlóan Koroljov fogságának első néhány évében nem kereshette fel családját vagy a barátait, noha a távolban látták otthonukat, amikor felmentek a tizenegyedik emeletre. Szeretteikkel csak levélben tarthatták a kapcsolatot. A szaraszkiban nem voltak cellák, nagy munkásotthonban szállásolták el őket. Jól bántak velük, és szabadidejükben még edzhettek is egy kerítéssel körbevett területen, amit „Majomháznak” hívtak. A csoport a háború teljes szolgálatába kellett állnia. Sok új rakétát és repülőgépet terveztek. Egészen 1944 végéig nem térhettek vissza családjukhoz.

A háború végefelé Koroljovot a Vörös Hadsereg ezredeseként Németországba küldték, hogy titkosszolgálati információkat gyűjtsön a Wernher von Braun által tervezett és fejlesztett rakétákkal kapcsolatban. De mire megérkezett a titkos rakétalétesítménybe, von Braun már megadta magát az amerikai katonáknak. Koroljov csapatának titkosügynökei a gyártáshoz használt fontos anyagokat lefoglalták, V-2-eseken dolgozó rakétamérnököket pedig elfogták. Amikor 1946-ban Koroljov visszatért Moszkvába, az OKB-1 tervezőiroda vezetőjének nevezték ki, aminek feladata új rakéták tervezése volt. A Szovjetunióba vitt német mérnökök nagy része neki dolgozott.
Országunkat nagyobb mértékben sújtotta a háború, mint az európai országok zömét. Húszmillió ember halt meg. Nehéz elképzelni, miként képes egy rendszer által ennyire mellőzött ember olyan odaadóan szolgálni hazája céljait, ahogy azt Koroljov tette. De a szovjet emberek hihetetlen céltudatosak, és lelkesen álltak neki országunk újraépítésének, műszaki téren pedig készek voltak bármeddig elmenni, ha ezáltal megerősíthetik védelmi rendszerünket annak érdekében, hogy ilyen tragédia még egyszer fordulhasson elő. A rakétatudomány ennek az előremutató törekvésnek a fő sodrába tartozott.
Koroljov a rakétafejlesztés terén forradalmi ötletek sorával állt elő. Munkatársai eleinte szkeptikusak voltak, de hamarosan hatalmas tisztelet övezte. A legfontosabb feladat az első interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztése volt. Koroljov ezt a feladatot az R-7 Szemjorka rakétával teljesítette, ami 1957 augusztusában Bajkonurból a több mint 6000 kilométerre lévő Kamcsatka-félszigetre juttatott egy robbanófej-makettet. Az amerikaiaknak csak több mint egy év múlva sikerült ugyanez. Ezzel kezdődött a két ország között fegyverkezési verseny.
De Koroljov szemei előtt már ekkor is egy jóval ambiciózusabb cél lebegett: az űrrepülés. Szergej Pavlovicsot jogi értelemben csak a Szputnyik-1 1957 őszén végrehajtott forradalmi startja után nem sokkal rehabilitálták. Az ezt követő kilenc esztendőben pedig bebizonyította, hogy páratlan jövőbelátás és eltökéltség jellemezte.

Ezt az elképesztő történetet mesélte el nekünk Szergej Pavlovics: kábé hajnali négyig hallgattuk őt. Körülöttünk minden a legnagyobb szenvedélyeire emlékeztetett. A dolgozószobája falán egy jegyzetekkel gazdagon ellátott térkép volt a Hold felszínéről, de egy Holdgömbje is volt. Mellettük a falon egy vitrinben, kitüntetett helyen a Szputnyik-1 kicsi, de tökéletes replikája lógott. Az asztalon gyurma volt, amivel Koroljov űrhajómodelleket készített.
Mind közül a legmegdöbbentőbb az a festmény volt, ami a nagy mahagóni redőnyös íróasztal mögött lógott a falon. A kép Lenint ábrázolta, ahogy széllel szemben átsétál a befagyott finn öblön. Séta vékony jégen – ez volt a kép címe. Ez a festmény képviselte mindazt, amit Koroljov egész életében érzett.

Aznap éjjel nem sejthettük, hogy Koroljov azért akart beszélgetni velünk, mert a halálát érezte. Tudta, hogy másnap be kell feküdnie a kórházba, de a beavatkozás rutinműtétnek számított. Koroljovot barátja, Borisz Petrovszkij egészségügyi miniszter műti majd meg, aki azzal nyugtatta, hogy az operáció nem tart sokáig, és nem érez fájdalmat.
Koroljov felesége később elmesélte, hogy Koroljov zakóit és kabátjának zsebeit kifordítva találta, miután férje elindult a kórházba. Koroljov valószínűleg kétkopejkás érmét keresett, ami jó szerencsét jelent, és magával akarta volna vinni a kórházba. Egyet sem talált.
Amikor Nyina Ivanovna másnap meglátogatta férjét a kórházban, az orvos megmutatta pár vizsgálat leletét. Koroljov a szívére mutatva megkérdezte: „Mennyi időm van hátra?”
„Ne aggódjon” – felelte az orvos. „Hosszú élet áll még maga előtt.”
Aztán két nappal Koroljov születésnapi fogadása után Jurij délelőtt felhívott engem. „Gyorsan mennünk kell, Aljosa” – mondta. „Szergej Pavlovics meghalt.”
Össze voltam zavarodva, mivel volt még egy barátunk, akit Szergej Pavlovicsnak hívtak, habár az ő vezetékneve Pavlov volt. „Melyik Szergej Pavlovics?” – kérdeztem.
„Ezt meg hogy érted?” – válaszolta. „Természetesen Koroljov.”
Halálhíre mélyen megrendített. Hogy történhetett ez? Alig két napja még együtt voltunk. Azonnal útnak indultam, Jurijjal Koroljov házánál találkoztunk. Nyina Ivanovna az ájulás határán volt. Rajtunk kívül több barát és rokon is jelen volt, de ő olyan sokkos állapotba került, hogy csak nehezen ismerte fel a jelenlévőket.
Koroljov operációjának rövid ideig kellett volna tartania, emiatt csak kevés altatót kapott. Komplikációk léptek fel, kiterjedt belső vérzése volt. Egy rákos daganatot találtak a bélrendszerében. Ennek eltávolításához több altatóra volt szükség, emiatt azonban gondok adótak a légzésével és a szívritmusával. Lehetetlen volt intubálni, mivel állkapcsa eldeformálódott – valószínűleg még a gulágon törhették el. Egy légcsőmetszést (tracheotomia) hajtottak végre rajta, majd az operáció véget ért. A sebész távozott a műtőből. De gyorsan visszahívták: Koroljov szíve leállt. Az újraélesztésére tett kísérletek kudarcot vallottak.

Volt némi vita arról, hogy kit terhel a felelősség a halála miatt. Én személy szerint azt gondoltam, hogy jobb lett volna, ha egy specialista műti meg, és nem az egészségügyi miniszter. De szinte biztosra vehető, hogy Koroljov mindenképp meghalt volna. A Sztálin gulágjában eltöltött kegyetlen évek kikezdték az egészségét. A szíve legyengült.
Koroljov testét a Szakszervezetek Háza hatalmas Oszlopcsarnokába vitték, és egy magas, virágokkal borított pulpitusra helyezték. Gyászolók tömege rótta le végső tiszteletét. A csarnok márvány oszlopait vörös és fekete szalagok borították, Csajkovszkij és Beethoven szimfóniáit játszották.
Végre nyilvánosságra került a Főkonstruktőr neve, és a Vörös téren katonai parádét tartottak a tiszteletére. Brezsnyev beszédében azt mondta, hogy Koroljov halálával az ország elvesztette „legkiválóbb fiát”, aki túlélte az elnyomás éveit, hogy aztán a legfontosabb ügy szolgálatának szentelje életét.

Jurij Gagarin arról beszélt, hogy a kozmonauták elvesztettek egy apafigurát. „Szergej Pavlovics neve egyet jelent az emberiség történelmének egész fejezetével” – mondta mélyen megrendülten. „Az első műhold, az első holdutazás, az első ember a világűrben és az első űrséta.” Ez mindenki számára összegezte Koroljov pályájának fénypontjait.
A ravatal után Koroljov testét elhamvasztották. Leonyid Brezsnyevvel, Alekszej Kosziginnel, Mihail Szuszlovval és Jurijjal felváltva vittük hamvait a Kreml falához, végső nyughelyére.
Koroljov halála után a félelem és a veszteség érzete hatotta át az egész Szovjetuniót. Az emberek megértették, hogy olyasvalaki távozott közülünk, aki nagy szolgálatot tett országunknak. Noha Szergej Pavlovics nem szerette volna, ha neve még életében nyilvánosságra kerül – nem akarta, hogy hátráltassa a munkában – halála után a személyét övező titokról lehullt a lepel.
A Pravda egy nekrológot és egy fényképet közölt a Főkonstruktőrről, ezen a fotón kitüntetéseit is viselte: kétszer megkapta a Szocialista Munka Hőse címet és a Lenin Díjat. Ezt számtalan érdemeit méltató cikk követte, és az oroszok számára kiderült, hogy Koroljov egymagában sokkal többet tett, mint Amerikában bárki.
Már az első mesterséges műhold földkörüli pályára állítása előtt Koroljov komolyan beszélt a holdszondák célba juttatásához, illetve a Földre való visszatérésükhöz szükséges rakéták kifejlesztéséről. Emberes űrrepüléseket tervezett, de nem csak a Holdhoz, hanem a Marshoz és a Vénuszhoz is. 1957-ben a Szputnyik felbocsátásának évében, ötvenedik születésnapjára, alkalmazottaitól egy fotómontázst kapott ajándékba: a Holdon áll, és két kutya, Strelka és Belka fut a nyomában. Két év múlva a legénység nélküli Luna-űrhajó megkerülte a Holdat, és a történelemben elsőként lefényképezte a túloldalát.
Az 1960-as évek elején Koroljov már javában az emberes holdutazáson dolgozott. Habár akkoriban az űrprogramunk különböző területeiért más-más tervezőirodák feleltek, így is hatalmas teher nehezedett Koroljov vállaira. Fő feladata a Holdat előbb megkerülő, majd holdraszálló űrhajó kifejlesztése volt. Ekkor kezdődött meg a Szojuz fejlesztése, ezen alapul a napjainkban is használatos űrhajó.

Az űrkutatás más területeiért olyan mérnökök feleltek, mint például Gyorgy Babakin, Vlagyimir Cselomej és Valentin Glusko. Az egymással együttműködő Koroljov és Cselomej viszonyától ellentétben Koroljov és Glusko kapcsolata nagyon rossz volt, mégpedig részben azért, mert műszaki kérdésekben eltérő nézeteket vallottak. Ha jobban együtt tudtak volna működni, minden bizonnyal kevesebb problémánk lett volna azzal, hogy hordozórakétáink milyen üzemanyagot használjanak, illetve hány hajtóművük legyen. Mindkét oldalon akadtak tévedések, ezekért később űrprogramunk nagy árat fizetett.
Az alapvető probléma az volt, hogy Koroljov és Glusko személyisége nagyon különbözött egymástól. Szergej Pavlovics például sosem ragadtatta el magát arra, hogy riválisával személyeskedésbe bocsátkozzon, vagy akár szakmai kritikával éljen – sokkal okosabb volt annál, hogy ilyesmit tegyen. Glusko viszont gyakran terjesztett pletykákat Koroljov háta mögött: zsarnoknak és hálátlannak nevezte, hiszen Glusko segített neki kiszabadulni a börtönből. Az ilyenek hallatán felfordult a gyomrom.

Én mindvégig a legmélyebb tiszteletet és óriási szeretetet éreztem Szergej Pavlovics Koroljov iránt. Jurijjal mindketten egy-egy fényképet őriztünk róla a tárcánkban a családtagjaink fotói mellett, én a mai napig a tárcámban tartom Koroljov fotóját.
A Főkonstruktőr halála hatalmas csapást jelentett űrprogramunkra. Az OKB-1 vezetését korábbi helyettese, Vaszilij Misin vette át, aki korábban kiválóan együtt tudott dolgozni Koroljovval. De Koroljov nélkül Misin elveszett ember volt. Nagyon jó mérnök volt, de megvoltak a gyenge pontjai, ezek közé tartoztak például alkoholproblémái is. Bizonytalankodott, nehezen hozott döntéseket, és nem szívesen vállalt kockázatot. A későbbiekben drágán megfizettünk ezért.

Koroljovval ellentétben Misin nem találta meg a hangot a kozmonautákkal sem. Amikor átvette a holdprogram irányítását, hatalmas szakadék jött létre a kezdetben, illetve a később felvett kozmonauták között – előbbiek egytől-egyik katonaemberek, Jurijhoz és hozzám hasonlóan vadászpilóták voltak, utóbbiak között viszont sok volt a civil. 1963-ban vették fel az első civileket, közülük jópáran Koroljov intézetéből érkeztek a kozmonauták közé, illetve ekkor választottak ki öt nőt – köztük Valentyina Tyereskovát – is. A következő évben újabb civileket vettek fel. Többen az OKB-1 mérnökei voltak – például Valerij Kubaszov, Konsztyantin Feoktyisztov és Oleg Makarov – így a mérnökök első kézből tapasztalhatták meg, milyen követelményekre kell tekintettel lenni egy űrhajó építése során.
 
A kiválasztásunk alkalmával velünk szemben támasztott kritériumoktól és a kemény vizsgálatoktól ekkorra már eltekintettek. Habár a mérnökök idősebbek voltak nálunk, mi voltunk az igazi veteránok. Misin azonban őket favorizálta, mivel sok mérnököt jól ismert, és mindent megtett azért, hogy segítse őket, ami nagy feszültséghez vezetett. Személy szerint én nem nagyon jöttem ki vele.
Akkoriban attól tartottam, hogy Koroljov holdutazással kapcsolatos grandiózus terveit jóval nehezebb lesz megvalósítani nélküle. Azt nem is sejtettem, hogy végül milyen nehéz feladat lesz. De ma már meg vagyok győződve arról, hogyha Szergej Pavlovics kicsit tovább élt volna, elsőként mi kerültük volna meg a Holdat. Az elkövetkező pár év eseményei súlyos csapást mértek a szovjet űrprogramra."

2 komment