Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGEzt a kérdést előbb az orosz ortodox egyház pátriárkája szegezte Gagarinnak, nem sokkal később viszont maga Hruscsov. Gagarin mindkétszer más választ adott. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott alezredes
Emberes Űrhajó Központ, Houston, Texas

Az 1968-as esztendő kulcsfontosságú volt az Egyesült Államok és a Szovjetunió űrprogramja számára. A Föld két legerősebb országa azzal kívánta demonstrálni ideológiája felsőbbrendűségét, ha elsőként jutnak el a Holdra. De vajon melyikük fog nyerni? Az év elején ez volt a legégetőbb kérdés.
Ez az év az Egyesült Államok szempontjából sok tekintetben pocsék volt. A vietnámi háborúért nagy árat kellett fizetni. Rosszul alakultak a dolgok, és a vietkongok jelentős győzelmet arattak januárban a Tet-offenzívával. Az év hátralevő részében hihetetlen mértékben sokkolta az országot Martin Luther King és Bobby Kennedy meggyilkolása. Ezek nagyon tragikus események voltak. Úgy tűnt, hogy a Vasfüggöny túloldalán is durvul a helyzet. Csehszlovákiában a liberális reformok bevezetésére tettek kísérletet; leverésével a keményvonalas kommunizmus nyert teret. De akármilyen rossz hírek is érkeztek belföldről és külhonból egyaránt, mi, asztronauták nagyon elszigetelten éltük a magunk világát. Csőlátásunk volt, csak a célra összpontosítottunk.

Az amerikai és a szovjet űrprogram is jelentős késésben volt. A miénk legalább egy év lemaradásban volt az Apollo-1 tűzesete miatt. Minden erőnket annak szenteltük, hogy megpróbáljuk megoldani az előttünk álló feladatokat – és sok feladatunk volt. Teljes erőbedobással, napi tizennégy-tizenöt órákat dolgoztunk. Minden egyes alkatrészt szétszedtek, majd újra összeszereltek. Még az Apollo-küldetések neve is megváltozott a tűz következtében, aszerint, hogy mi lesz az egymást követő küldetések célja. 
A tragédiát megelőzően az egyes küldetéseket a Saturn hordozórakéta vagy a parancsnoki egység nyomán számozták. A tragédia után úgy határoztak, hogy a tűzben meghalt legénységé kapja az első Apollo-küldetés sorszámát. A következő három küldetés az új Saturn-V hordozórakéta és a parancsnoki és műszaki egység, valamint a kisebb Saturn-1B rakéta holdkomppal való legénység nélküli tesztútja lett. Wernher von Braun szellemi gyermekei, a Saturnok az Apollo-4-6 számot kapták. Az első emberes küldetés az Apollo-7 lett.

Ezen kívül egy új tervet dolgoztak ki az egyre összetettebb Apollo-küldetésekre, amiket a céljuk szerint A-J betűkkel jelöltek. Az A és a B legénység nélküli küldetéseket takart. A C a parancsnoki egység földkörüli pályán történő első emberes küldetését jelölte. A D és az E küldetések jelentették a holdkomp tesztútját egyelőre csak földkörüli pályán, az F jelölte az első holdutazást, a G-típusú küldetésre pedig az első holdraszállás várt. A H- és J-típusú küldetések keretében hosszabb ideig maradhat a legénység a Holdon, és sokkal több tudományos munkát hajtanak végre ottlétük alatt. Az I-küldetések földkörüli pályán keringő „tudományos missziókat” jelentett, ezeket azonban törölték.
Az egész program egymásra épülő elemekből állt. Az egyes betűkkel megjelölt küldetéstípusok célját teljesíteni kellett – függetlenül attól, hogy ez hány űrrepülés alatt valósult meg – mielőtt rá lehetett volna térni a következő, komplexebb szintet jelölő betűre. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy csak nem sokkal az első holdraszállás megkísérlése előtt derül ki, hogy ki lesz az első, aki a Holdra léphet.

A tragédiát követő kavarodásban, 1967 áprilisában az egyik délután híre ment, hogy másnap délelőtt Deke Slayton az összes aktív státuszban lévő asztronautával beszélni kíván. Hasonló értekezleteket általában Al Shepard, az Asztronauta Iroda vezetője hívott össze. Az, hogy ezúttal nem így történt, és Deke kezdeményezte a megbeszélést, arról árulkodott, hogy valami szokatlan van készülőben, bár egyikünk sem sejtette, hogy pontosan mi is az.
Nagy várakozással másnap délelőtt tizennyolcan gyűltünk össze az Emberes Űrhajó Központ 4-es Épületének apró tárgyalójában – a többieknek elutaztak valamerre. Többségünkön a Houstonban szokásos hivatali ing és nyakkendő volt, leszámítva azokat, akikre még a nap folyamán szimulátoros gyakorlat várt: ők valamivel lazább sportinget vagy rövidujjú pólót hordtak. Egyesek körbeülték a hosszú asztalt, mások a falnak támaszkodva álltak, amin még ott volt pár táblázat egy korábbi megbeszélésről. Nevetgéltünk és beszélgettünk, de észrevehetően feszült lett mindenki, amikor Deke belépett a szobába. Hirtelen néma csönd lett.
Rövid bevezető után rögtön a lényegre tért. „Az itt egybegyűltek közül tevődnek majd össze az első holdküldetések legénységei” – mondta. „És az első holdraszálló legénység éppen engem néz.”
Azonnal átláttuk az imént hallottak jelentőségét: az első három asztronauta csoportot követően felvettek közül senki nem szállhat le előttünk a Holdra. A hónap elején jelentették be az újonnan kiválasztott tizenkilenc újdonsült asztronauta nevét, de ekkoriban még nem számoltak velük (közülük többen – például Al Worden és Jim Irwin – részt vesznek majd egy-egy holdutazáson).
Ettől kezdve nyilvánvaló volt számunka, hogy a dolgok a sűrűjébe csöppentünk. Ez volt életem egyik legizgalmasabb – és talán legrövidebb – értekezlete. Deke távozása után széles mosollyal az arcukon kiözönlöttünk a folyosóra. Úgy véltem, hogy jók az esélyeim arra, hogy egy nap a Holdra lépjek.
„Kíváncsi leszek” – mondtam Rusty Schweickarthoz fordulva – „hogy hány küldetésre lesz szükség az első holdraszállásig.”
Nem volt világos, hogy melyikünk kísérelheti meg az első G-küldetést – a holdraszállást – de közülünk mindenki bekerült a C-, D-, E- és F-típusú küldetések elsődleges és tartaléklegénységébe. Még az Apollo-1 tragédiája előtt Jim McDivittet, Rusty-t és engem az Apollo-1 tartaléklegénységéből az első D-típusú küldetés legénységébe helyeztek át: erre vár majd az a feladat, hogy a parancsnoki egységgel földkörüli pályán űrrandevút és dokkolást kíséreljen meg. Eredetileg ez lett volna az Apollo-8 küldetése. Később azonban ez az Apollo-9 útján valósult meg, ami jelentős fordulat volt.
A Deke által tartott értekezlet idején érvényben lévő eredeti ütemezés szerint az Apollo-7 startjával 1968 októberét célozták meg, amit az Apollo-8 útja 1968 decemberében követ, az Apollo-9 küldetésére pedig a következő év tavaszán kerülne sor. Ezek egytől-egyig földkörüli pályára állnának. Az első, Holdat megkerülő küldetést 1969 tavaszának végére tervezték. Sikere esetén az év végéig még mindig marad idő a holdraszállásra – és a Kennedy által szabott határidő betartására.
De 1968 nyarán, még mielőtt az Apollo-7 útnak indult volna, a Kennedy által kitűzött határidő másodlagos volt: az oroszokat kellett megelőzni, mégpedig nem csak a holdraszállással, hanem a Hold megkerülésével is – mindkét esetben legénységgel a fedélzeten.
A két ország a holdverseny hajrájába ért. Ennél nagyobb már nem is lehetett volna a tét. Ekkortájt a verseny kimenetele még mindig nagyon kétséges volt. A NASA menedzsmentjében is csak pár kiválasztott – akik betekintést nyertek a CIA dokumentumaiba – volt tisztában azzal, milyen közel is vannak az oroszok a célszalaghoz.
George Low, a NASA houstoni, Apollo űrhajóért felelős programmenedzsere kétségkívül belenézhetett a hírszerzés archívumába. Jól tudta, hogy az oroszok egy sor legénység nélküli Zonddal akarják megkerülni a Holdat, majd 1968 második felében legénységgel is megismételnék ugyanezt – hat hónappal az Apollo-program eredetileg tervezett első holdutazása előtt.
Beláthatatlan politikai következményekkel járt volna, ha orosz legénység kerüli meg elsőként a Holdat. Nem sokat tudtunk a szovjet űrprogram problémáiról. Az viszont egyértelmű volt, hogy fel kell pörgetni a dolgokat. Low pontosan ezt is tette. Az Apollo-program jelentős változás előtt állt, ami közvetlenül engem is érintett.

Alekszej Leonov ezredes
Zvjozdnij Gorodok, Moszkva

Röviddel azután, hogy Jurij Gagarin visszatért első űrrepüléséről, egy fogadást adtak a tiszteletére, ahol I. Alekszej, az orosz ortodox egyház vezetője is jelen volt. „Láttad Istent, amikor a világűrben jártál?” – kérdezte Jurijtól. Jurij nemmel válaszolt. „Gyermekem, arra kérlek, hogy erről másnak ne beszélj” – mondta erre Alekszej. Valamivel később Nyikita Hruscsov ugyanezt a kérdést tette fel. I. Alekszej iránti tiszteletből Jurij azt felelte, hogy látta Istent. „Kedves Jurij” – esdekelt Hruscsov – „kérem, hogy ezt senkinek ne említsd meg.”
Jurij széles mosollyal mesélte el nekem ezt a történetet, nagy kék szemei valósággal beragyogták széles arcát. Ez az egyik szép emlékem arról az emberről, aki a legjobb barátom lett. Sokszor nyaraltunk együtt. Az egyik nyaralásra a Voszhod-2 küldetésemre való intenzív felkészülés idején került sor. Jurij tudta, milyen keményen dolgozom, és azzal állt elő, hogy feleségünkkel menjünk el szabadságra, és így kapcsolódjak ki. Mindig nagyon figyelmes volt.

1964 augusztusában egy tíznapos hajókázásra indultunk a Moszkva folyón egy Barátság nevű hajó fedélzetén, amit Jurij a dán kormánytól kapott ajándékba történelmi űrrepülését követően. Elhatároztuk, hogy élelemből csak teát, sót és cukrot viszünk magunkkal az útra, minden mást útközben szerezzük be. Így rengeteg időt töltöttünk pecázással, kacsavadászattal és gombászással.
A Moszkva és a Volga folyót csatornahálózat köti össze, mi pedig épp egy zsiliphez értünk, ahol egy jóval nagyobb hajó mögé kerültünk, a kapitánya azonnal felismerte Jurijt. Egy létrát engedtek le az oldalán, és a kapitány Jurijt a fedélzetre invitálta, hogy találkozzon az utasaival. Ezzel rám maradt, hogy átnavigáljam hajónkat a zsilipen, ilyet azonban még sosem csináltam. Rövidesen bajba is kerültünk.
Miközben Jurij a másik hajó fedélzetén fogadta az utasok gratulációit – sok ember akkoriban istenként tekintett rá – addig én kézbe vettem a Barátság irányítását. Ezzel Szvetlánára és Jurij feleségére, Valentyinára hárult, hogy kemény küzdelem árán hajókötelekkel rögzítsék a hajót a zsilip két oldalához. De tapasztalatlanok voltak, és erősen neki-nekicsapódtunk a zsilip oldalának olyannyira, hogy a hajótest enyhén meg is sérült.
Aznap korábban vettünk mézet a folyópart mentén élő falusiaktól. Mivel nem tudtuk máshol tárolni, egy serpenyőbe öntöttük, és a fedélzeten hagytuk. Amikor a hajó nekicsapódott a zsilip falának, a serpenyő a mézzel együtt az egyik oldalra csúszott, és kiömlött ragacsos tartalma.
Láttam, ahogy Szvetlána és Válja össze-vissza csúszkál, úgyhogy elengedtem a kormányt, és megpróbáltam a segítségükre sietni.
Mivel a hajó felügyelet nélkül maradt, egyre vadabbul kezdett rázkódni. Elvesztettem az egyensúlyomat, és a vízbe estem. A felfordulás okán töprengve, Jurij és az utasok a szomszédos hajó korlátjáról bámultak le, és látták, ahogy ott kapálózom a vízben. Integetni kezdtek, és hatalmas nevetésben törtek ki. A mögöttünk lévő hajó kapitánya ekkor kiabálni kezdett, hogy mozduljunk már meg a hajóval. Torlódást okozunk a zsilipben – mondta. Ettől azonban Jurij és az utasok még harsányabban kezdtek nevetni.
Amikor Jurij végül lemászott hozzánk, bocsánatot kértem a hajó megrongálásáért. De annyira boldog volt az előbbi fogadástól, és olyan viccesnek találta kínos helyzetünket, hogy csak hátba vágott, de egy ideig képtelen volt abbahagyni a nevetést.

Ezek voltak az űrprogram kezdetének legvidámabb pillanatai. Habár meggyászoltuk Bondarenko halálát, ekkor még egyetlen kozmonautát sem vesztettünk el űrrepülés közben. Fényesen haladtunk. Az amerikaiakat megelőztük az űrversenyben. Annyiszor elsőztünk, hogy semmi nem tudta megingatni magabiztosságunkat.
Aztán Koroljov meghalt. Később Komarov a Szojuz-1-gyel a földbe csapódott, és szörnyethalt. Misin irányítása alatt az űrprogram folyamatos csúszásban volt.
Tudtuk, hogy az amerikaiaknak is megvan a maguk baja az űrprogramjukkal. Az Apollo-1 legénységének halála súlyos csapást mért az asztronautákra és az Egyesült Államok űrprogramjára. Aztán meggyilkolták Martin Luther Kinget és Bobby Kennedy-t. Fel nem tudtuk fogni, hogy ölhették meg Bobby Kennedy alig valamivel a testvére halála után. Ezzel szemben országunk ekkoriban nagyon nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. A sztálini terror napjai véget értek. Biztonságban éreztük magunkat. "

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr1006544583

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alick 2014.07.26. 21:31:04

Köszönöm, élvezet volt olvasni. :)