Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGTöbbek között egy baseball-meccs húzta ki az amerikaiakat abból a letargiából, amit az Apollo-1 tragédiája után éreztek: a mérnökök ugyanis személy szerint felelősnek érezték magukat a történtekért. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

Az Apollo-1 tűzesete sokakat rádöbbentett arra, hogy milyen kemény feladat lesz a holdraszállás. Voltak pillanatok, amikor az egész űrprogram létjogosultságát kétségbe vonták, ez különösen a politikusokra volt igaz. Előfordulhatott volna, hogy az egész programot leállítják. Egy hajszálon múlt.
„Mi közünk nekünk ehhez az egész Hold-mizériához?” – tették fel a kérdést sokan. „Sokkal hasznosabb dolgokra is fordíthatnánk ezt a pénzt. Minek költünk rá ennyit, ha emberek halnak bele? Minek kell egyáltalán a Holdra menni? Csak azért, mert Kennedy ezt mondta? Nos, ő már nincs többé.”
A Képviselőházban és a Capitol Hill-en, a Szenátus előtt egyaránt voltak meghallgatások, hogy kiderítsék, mi ment tönkre. Közülünk Frank Bormant küldték Washingtonba, ő képviselte az asztronautákat, és kiválóan el tudta mondani, hogy pontosan mit is érzünk.
„Megbízunk a NASA vezetésében, a mérnökök munkájában és önmagunkban” – mondta a Képviselőház bizottsága előtt. „Szerintem a kérdés igazából így hangzik: vajon önök megbíznak-e bennünk?”
Hosszú vita után végül igenlő válasz született. Ha korábban voltak is pénzügyi korlátok az űrprogramban, ezeket most mind feloldották. Sokkal inkább tudatában voltak a veszélyeknek, és felismerték, hogy mibe kerül a kockázat csökkentése, a ránk váró problémák megoldása. A tragédia után jóval nagyobb hangsúlyt kaptak az asztronauták javaslatai.

De csak rengeteg munka árán sikerült feldobni a hangulatot. A főként Downey-ben dolgozók számára a baseball lényeges hangulatjavító volt. Pete Conrad és Dick Gordon egyaránt szeretett baseballozni; Dick régen egyszer valamilyen félprofi csapatban volt dobójátékos, Pete pedig fogójátékosként próbálta ki magát. Ők ketten nagyon jó barátok voltak. Egyik este sörözgetés közben Gordon elhatározta, hogy kihívja a North Americant egy meccsre. Ő lett az asztronauták csapatkapitánya, és Joe Cuzzopolli, a NASA egyik kiváló, újonnan felvett mérnöke, vezette a North American csapatát.
Egy baseball-csapat kilenc játékosból áll, és Cuzzupolli a North American Downey-ben dolgozó munkavállalói létszámából cirka 30 ezer ember közül állíthatta össze a csapatát; még olyan is akadt köztük, aki korábban hivatásos játékos volt. Az Apollo-9-en akkoriban mindössze kilenc asztronauta dolgozott. Nem voltak túl fényesek a kilátásaink.
Az ötlettől mindenki belelkesült. Ebédidőben az emberek kimentek a gyárból, hogy gyakoroljanak. Puff neki! Egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor baseballoztam életemben. Softballt sokszor játszottam, de a baseball bizony kimaradt. Így aztán meglehetősen sokat gyakoroltam.
Egy szép, meleg tavaszi este került sor a meccsre. A titkárnők közül többen összeálltak, és rövid dresszeikben pom-pom lányokká lényegültek át. A North American csapata szabályosan lemosott minket a pályáról. Nagyon csúnyán kikaptunk. De a meccs jó móka volt, és a meccset nagy buli követte. Ezekben a nehéz időkben kicsit felszabadultabb lett a légkör. A program hiányosságai és a tragédia helyett pár hét erejéig „A Meccs” lett a központi beszédtéma. Az ehhez hasonló hangulatjavító intézkedések nagymértékben hozzájárultak a program végső sikeréhez. A gyógyuláshoz hozzátartozott az is, hogy javítani kellett az emberek hozzáállásán.
Ezek voltak az első lépések, amik segítettek abban, hogy kijöjjünk a mélypontról. Kihúzott minket a letargiából, a köldöknézésből: korábban úgy éreztük, hogy fölöttünk mindig szürke az ég, ahogy a falak is szürkék körülöttünk, és minden értelmetlennek tűnt. A depresszió a Downey-ban dolgozókat sújtotta leginkább. Az emberek személy szerint felelősnek érezték magukat a tragédiáért. A meccs egy eszköz volt, hogy megmutassuk: nem lehet túl sokáig egy-egy tragédián rágódni. Tiszteletben kell tartani, de túl kell rajta lépni, és folytatni a munkát.

Alekszej Leonov

1967. május elején a francia kormány meghívására három hétre Párizsba látogattam. Ez nem sokkal azután történt, hogy Charles de Gaulle vezetésével Franciaország kilépett a NATO-ból. Egy évvel ezelőtt járt a Szovjetunióban. A két ország között baráti viszony volt, és a NATO után Franciaország új szövetségesek után nézett.
A Hotel George V fényűző szobájában laktam, ahol mindig az volt az érzésem, hogy valaki csak arra vár, hogy meggyújthassa a cigarettánkat. Sűrű volt az időbeosztás. Napi négy vagy öt előadást kellett tartanom az űrprogramról, majd Franciaország déli részére, Marseilles-be és Bordeauxba, Toulouse-ba és Rheimsbe is elvittek.
Párizsban ezidőtájt játszották a Boris Pasternak csodálatos regénye, a Doktor Zsivágó alapján készített filmet. A könyv a Szovjetunióban még mindig tiltott olvasmány volt, de az orosz értelmiség tragédiáját feldolgozó film nagyon elnyerte a tetszésem (különösen a zenéje).
A vetítést követően a Paris Match francia magazin egy fogadást adott, én voltam a díszvendég. Amikor beléptünk a színházba, még meleg tavaszi este volt odakinn, de kifelé jövet már havazott.
Mindenki meg volt döbbenve. Azt hittük, hogy megbolondult az időjárás. Aztán az esernyő alól kinyújtottam a kezem, és rájöttem, hogy műhavat fújtak a bejárathoz. A színházat kívül-belül nagyon szépen feldíszítették. Egy kiskerekű lovas szán állt a bejárat előtt, a színészek bundában voltak. Nagyon hangulatos, csodálatos este volt.
Jules Verne tiszteletére is nagy ünnepségeket rendeztek. A város egyik legnagyobb kastélyában hatalmas fogadást adtak, amit regényei egyes jeleneteit felelevenítő illusztrációkkal dobtak fel. A rendezvény tizenhat és huszonnégy év közötti fiataloknak szólt, de én itt is díszvendégként vettem részt. A kastély közepén egy hatalmas ágyú makettje fogadott, ki Jules Verne szerint egy ilyenből lőnék ki a Holdutazókat. Felkértek, hogy beszéljek a Szovjetunió holdraszállással kapcsolatos terveiről. A fiatalok tele voltak kérdésekkel. Nagyon érdekelte őket az űrutazás. Ez merőben új és izgalmas témának számított.
1967 nyarának elején, röviddel azután, hogy visszatértünk Moszkvába, elkészült a kozmonauták részére épített két panelház a Csillagvárosban. Munkánk a Csillagvárosban található létesítményekhez kapcsolódott, a fejlesztésekből egytől-egyig kivettük a részünk. Jurij Gagarin felügyelte az úszómedence építését, én az új kiképző-központ, a hidro-laboratóriumok és a planetárium munkálataiért voltam felelős.

A számunkra épített lakóházak kialakításában továbbra is részt vettünk. Gyönyörű lakások vártak ránk, amikor végre beköltözhettünk. A mienk összesen 86 négyzetméteres volt. Sok szempontból elég puritán volt, mi azonban nagyon örültünk neki: még sosem éltünk ilyen luxusban.
Beköltözésünk alkalmából hatalmas fogadást adtunk. Valentyina Tyereskovával mi ketten fehér egyenruhában fogadtuk a két ház bejáratánál a vendégeinket: orosz szokás szerint kenyérrel és sóval kínáltuk őket.
A két tizenegyemeletes épület minden szintjén négy lakás volt. Minden emeleten további asztalokon kenyérrel, sóval és borral várták a látogatókat. A kozmonauta-feleségek legszebb ruháikban üdvözölték a vendégeket. Feleségem, Szvetlána fantasztikus menüvel szolgált, amit a Párizsból általam hozott finom francia bor tett teljessé.
Második lányunk, Okszána, volt az első, aki Csillagvárosban látta meg a napvilágot még ugyanabban az évben június 15-én. Ez jó ómennek számított.

David Scott

1967 május végén Mike Collinst és engem kértek fel arra, hogy Párizsban képviseljük a NASA-t a grandiózus, kétévente megrendezett légibemutatón. Azt akarták, hogy mutassuk meg a világnak, hogy az Apollo-1 tragédiája után képesek voltunk újra talpra állni. A NASA-nak és a szovjeteknek is nagy pavilonjaik voltak, mindkét oldal megpróbálta lenyűgözni a világot. Ez volt az első alkalom, hogy az oroszok nyilvánosan bemutatták Vosztok gyorsítórakétájukat.
Egész álló héten szakadt az eső. Mivel nem voltunk hozzászokva a hideg időjáráshoz, kénytelenek voltunk nagykabátot venni. De feleségünk is elkísért minket, és nagyszerűen éreztük magunkat. A nagykövettel vacsoráztunk, Charles de Gaulle-lal és népes kíséretével is találkoztunk, amikor felkeresték a NASA pavilonját. Katonai repülőgéppel Franciaország déli részébe vittek minket, ahol egy gyönyörű kastélyban borkóstolással töltöttük az estét.
De a leglényegesebb esemény az volt, hogy első ízben most találkoztunk szovjet kozmonautákkal.
Korábban azt javasolták nekünk, hogy ne találkozzunk velük – a NASA hivatalnokai szerint kínos helyzetbe hoznak minket. De aztán szerintem a két nagykövetség kapcsolatai révén kitudódott, hogy szívesen találkoznánk a kozmonautákkal. Végtére is mindannyian vadászpilóták voltunk, még akkor is, ha a Vasfüggöny két ellentétes oldalán szolgáltunk. A vadászpilóták mindig nagyon kíváncsiak egymásra. Meg akarják tudni, hogy a másik mivel foglalkozik, még akkor is – vagy főképp akkor – ha másik oldalon harcolnak.
Valaki megsúgta nekünk, hogy ha egy meghatározott időben az orosz pavilonhoz megyünk, valószínű, hogy a kozmonauták is ott lesznek. Ez nem egy hivatalos találkozó lesz, mondtuk magunkban. Mindössze arról van szó, hogy Scott és Collins odasétál a pavilonhoz, a kozmonauták pedig ott lesznek. Nem nagy ügy. Ezzel minden rendben lesz, gondoltuk. Így aztán feleségünk társaságában a kijelölt időben odasétáltunk, és – a kutyafáját! – tényleg ott is voltak.
Pavel Beljajev ezredes teljes katonai uniformisban, Konsztyantin Feoktyisztov pedig civilben várt minket. Nem jöttek egyedül. Olyan érzésünk volt, mintha az egész világsajtó is elkísérte volna őket. Valakik biztosan kiszivárogtatták, hogy találkozni fogunk. Még életemben nem láttam ennyi kamerát. Mindenütt ott voltak.
Beljajev és Feoktyisztov fülig érő szájjal, tolmácsaik kíséretében elénk jöttek, hogy köszöntsenek minket. Körülöttünk nagy volt a tolongás, a tülekedés és a lökdösődés.
Ekkor Beljajev átvette az irányítást. „El az utunkból” – mondta. „Távozunk.” Úgy éreztük, mintha feleségeinket óvná, nehogy megsérüljenek.
Igazán nagyon kedves volt. A tömegből a pavilon mellett parkoló orosz TU-104-eshez vezetett minket. A gép elején, a folyosó két oldalán álló asztalokon vodka és kaviár várt minket. Engem a folyosó egyik oldalán Beljajev mellé ültettek, Mike Feoktyisztov társaságában a folyosó túloldalán foglalt helyet. Nejünk mellettük ültek, egy tolmáccsal az oldalukon.
Beljajev egyik legelső kérdése az volt, hogy mi van Pete Conraddal és Gordon Cooperrel. Szemlátomást mély benyomást tett rá, amikor előző nyáron Athénban találkoztak egymással. Beljajev nagyon segítőkész, figyelmes ember volt, egy igazi vezető: nagyon szimpatikusnak találtam. Feoktyisztov jóval csendesebb volt. Még a tömegben is visszahúzódott, és még ebben a nyugodtabb környezetben is inkább a háttérben maradt, és nem volt annyira közlékeny, mint Beljajev. Mike később a „Feo, a Simlis” becenevet adta neki, mivel amíg mi húzóra ittuk a vodkát, addig ő szódával vizezte a sajátját.
Jókat nevettünk az orvosaink iránt érzett kölcsönös utálaton. Amikor megkérdeztük Beljajevet, hogy mit gondol róluk, Beljajev csak átnyúlt a folyosón, mintha meg akarná döfni Mike kezét. Az a benyomásunk támadt, mintha az oroszoknak sokkal több orvosi vizsgálatban lenne részük űrrepüléseik után. Abban is egyetértettünk, hogy a küldetések alkalmával a földi irányítás túl sokat szövegel.

Amikor megkérdeztük Beljajevet, hogy mennyi időt kell nyilvános szereplésekkel, tanulással vagy a szimulátorban tölteniük, viccesen azt felelte, hogy ideje nagy részét a vadászat és a horgászással tölti ki. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Feoktyistov megcsillantotta humorérzékét, mondván, hogy Beljajev karja le van horzsolva, mert annyiszor mérte már meg a kifogott halak hosszát. Ezután meghívtuk Beljajevet a Cape-re horgászni. Megköszönte, de nem mondott semmi biztosat.
Aztán komorabb lett a hangulat. Pohárköszöntőt mondtunk abban a reményben, hogy egyik ország űrprogramjában sem sújtják újabb balesetek. Mike-kal tudtuk, hogy pár hete egy Komarov nevű kozmonauta az életét vesztette. Nem tudtuk, mi okozta a halálát, és nem is kérdeztünk rá. De amikor Beljajev az Apollo-1 özvegyeinek hogyléte iránt érdeklődött, mi is megkérdeztük, hogyan viseli a történteket Komarov özvegye. Nem túl jól - jelezte Beljajev. Naponta felkeresi a sírját – mondta.

A találkozó végefelé meginvitáltuk az oroszokat saját pavilonunkhoz, aminek két nap múlva eleget is tettek. Beljajev alig várta, hogy bemásszon az itt kiállított Apollo-űrhajóba. Nagyon sokat tudhatott róla. De miért is ne? Amerikában elég nyíltan és részletekbe menően beszéltünk űrprogramunkról. A beszélgetés baráti volt, habár senki nem akart olyan látszatot kelteni, mintha a másik féltől túl sok műszaki információt akarnánk begyűjteni.
Ekkor tudtam meg, hogy első küldetéseik során a kozmonauták még a földet érés előtt katapultáltak űrhajóik fedélzetéről. Tudtuk, hogy az oroszok űrhajóit szárazföldi landolásra tervezték, ellentétben a mieinkkel, amiket vízre szállásra, de csak most értesültem arról, hogy a kozmonauták saját ejtőernyőikkel tértek vissza a földre. Úgy tűnt, hogy fölöttébb izgatja őket, hogy mennyire irányíthatjuk űrhajónkat a küldetés alatt, különösen tekintettel a légkörbe lépésre. Beljajev megemlítette, hogy űrhajóikat automata légkörbe lépésre tervezték. Ezután valamit motyogott arról, hogy ő volt az első kozmonauta, aki kézi vezérléssel tért vissza a földre valamilyen kényszerleszállás alkalmával. Akkoriban ez a felismerés nem igazán foglalkoztatott engem.
 
Olyan volt, mint amikor egy csapat első ízben keresi fel ellenfele pályáját, de egyik fél sem beszél arról, hogy milyen játékkal készül a szombati meccsre. Sokkal inkább a jó viszonyra törekedtünk. A találkozót egy pohárköszöntővel zártuk, hangot adva annak a reményünknek, hogy az űrkutatásban jóval nagyobb mértékben együttműködik majd egymással az Egyesült Államok és a Szovjetunió.
Számunkra nagyon fontos volt, hogy ilyen laza, meghitt légkörben tudtunk beszélgetni egymással. Sosem számítottam arra, hogy valaha majd találkozom egy kozmonautával, mégis őszintén tudtunk beszélgetni. Ellenségeskedést egy pillanatig nem éreztem. Minden rivalizálást felülírt a kölcsönös érdeklődés: megismerni, hogy a másik oldalon hasonszőrű kollégáink mivel foglalkoznak.
Olyan volt ez, mintha mindannyian egy elit klubba tartoznánk. A klubtagsággal minden más megfontolás eltörpült, beleértve a politikát is. A Hidegháború keserű csetepatéja fölé emelt minket."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr946524531

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.