Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGAz Apollo-1 űrhajó ajtaját szabályosan fel kellett feszíteni, mivel a tűz miatt túlnyomás alakult ki a kabinban, az ajtó pedig befelé nyílt. A három asztronauta ezt már nem érhette meg.  Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

Johnson elnök a tűzeset miatt egy belső vizsgálat lefolytatására utasította a NASA-t. A vizsgálóbiztosok újra és újra végighallgatták az Apollo parancsnoki egységéből érkezett rádióadás utolsó másodperceit, ezek a szavak január 27-én azon a végzetes estén, röviddel fél hét után hangzottak el.
Roger Chaffee hangját lehetett hallani. Vészhelyzetben az ő dolga volt kapcsolatba lépni a Cape-en az irányítókkal. Eleinte tisztán lehetett érteni: „Tűz van!” Másodpercek múlva már jóval izgatottabban ezt mondta: „Tűz ütött ki a kabinban!”
Utolsó szavait már csak alig lehetett érteni: „Nagyon heves a tűz …Elégünk!”
A legénység mindhárom tagja megfulladt, mire a mentőegységek nagy nehezségek árán felfeszítették az elszenesedett parancsnoki egység ajtaját. A vizsgálóbiztosok szerint az alsó raktér elhasználódott és sérült elektromos vezetékei vetettek szikrát, emiatt kapott lángra a gyúlékony anyagokat tartalmazó kapszula. A valamivel tengerszint feletti nyomáson tiszta oxigénnel feltöltött kabinban gyorsan elszabadult a pokol. A hatalmas forróság következtében az ajtót lehetetlenség volt kinyitni, főként mivel a kabinban emiatt komoly túlnyomás alakult ki.

A tragédia következtében a NASA balesetkivizsgáló tanácsa számos műszaki bizottságot hívott életre, ezek az Apollo-t különböző szempontok alapján elemezték, hogy kiderítsék: mi ment tönkre, és hogyan lehetne jobbá tenni az űrhajót. Az összes asztronauta félbeszakította éppen aktuális munkáját, és egy vagy akár több bizottság munkájában is részt kellett venni. Én abba a csapatba kerültem, amelyik a dokkolórendszer és az ajtó áttervezésén dolgozott – az utóbbi már kifelé nyílt. Részt vettem a légkörbe lépés során használatos vizuális kijelző megtervezésében is, amivel az Apollo-t irányító asztronauta kézi vezérléssel visszatérhet a Föld légkörébe.
A tűzesetet követően az Apollo igazgatóságát kisöpörték. A zene abbamaradt. Ideje volt új zenekar után nézni.
A NASA vezetésében is voltak változások, mint minden komoly baleset alkalmával. Ez már csak így megy. Joe Shea-t áthelyezték, és a Downey összes addigi vezetőjét más területre került, vagy megköszönték munkájukat. A mérnököket nagyon megviselték a történtek. Önmagukat okolták a tragédiáért. Nagyon nyomasztó idők voltak. De ezután viszont egy jó csapat lépett színre.

Bill Tindall a NASA vezetésében kulcsszerepet játszott már a balesetet megelőzően is, de a tragédia után nélkülözhetetlen volt: munkája révén az Apollo-zenekarban javult az összhang. Azt hiszem Tindall az űrprogram névtelen hőseinek egyike. Kezdeményezésére egy kiváló fórum szerveződött, ahol a program különböző területein dolgozók szabadon és bürokráció nélkül megoszthatták egymással információikat és ötleteiket – ez igaz volt az asztronautáktól kezdve a mérnökökig, a NASA vezetésétől kezdve pedig a technikusokig. A megbeszélésekre (Data priority meetings) szinte kivétel nélkül péntekenként, az Emberes Űrhajó Központ egyik nagy előadójában került sor. Ha csak tehettem, részt vettem ezeken.
Tindallnak veleszületett képessége volt arra, hogy az embereket rávegye a világos és őszinte párbeszédre, és ez a bizottság minden résztvevőjének sokat segített a hardver és szoftver munkálatainak összehangolásában. Bill Tindall tömören összefoglalta a megbeszélések eredményét, amik Tindallgramma néven legendává váltak. Ezek az összefoglalók közérthető nyelven íródtak, informatívak és velősek voltak, mégis olvasmányosak és közvetlen hangvételűek maradtak.

Számos Tindallgramma ehhez hasonló megfogalmazással ért véget: „legalábbis, én így látom a dolgokat.” Vagy: „szavazzunk” – és ezzel megnyitotta a lehetőséget azok számára, akik eltérő véleményen voltak, vagy olyan információval kívántak hozzájárulni, ami máskülönben elsikkadt volna. Tindall nem riadt vissza attól sem, hogy elegánsan kifigurázzon másokat vagy épp saját magát, ha ezzel kissé feldobhatja a hangulatot.
Amikor a magánszektorból az egyik beszállítót meghívta Houstonba az Apollo légkörbe lépési- és fékezőrakéta-szoftverével kapcsolatos megbeszélésre, ezekkel a szavakkal fejezte be levelét: „Remélem, módja lesz rá, hogy átnézze az anyagot, és részt vesz a mi piknikünkön. Kérem, ne felejtse otthon szorgos hangyáit sem.” Az Apollo számítógépes programjainak problémáival foglalkozó tanácskozás végén megvallotta. „Semmiképp nem akarom elbagatellizálni a helyzet súlyosságát. Nagy katyvaszban vagyunk!” Egy holdkomppal kapcsolatos megbeszélést követően pedig megjegyezte: „Nagyon boldog leszek, ha ez a madárka repülni fog azelőtt, hogy teljesen őrületbe kergetne mindannyiunkat.”
Bármilyen jókedélyű is volt az összefoglalók hangvétele, a mögöttes üzenet nagyon őszinte volt. Az indítóálláson történt tűz miatt alaposan felülvizsgálták az egész rendszert. A tragédia nélkül erre sosem került volna sor, és az Apollo számos hiányosságát sosem orvosolták volna időben ahhoz, hogy beleférjünk a Kennedy által szabott határidőbe. Ha nincs tűz, nagy valószínűséggel küldetés közben vesztettünk volna el egy legénységet.

Alekszej Leonov

1967 áprilisában készen álltunk az első emberes Szojuz startjára. Vlagyimir Komarovot jelölték ki erre a feladatra, aki ezzel a kozmonauták közül elsőként vehet részt két űrrepülésen. Nagyon jól ismertem őt. Tíz évvel idősebb volt nálam, és korábban már dolgoztam vele a Voszhod kapcsán. Velem ellentétben ő mindig megőrizte komolyságát. Elsőosztályú berepülő pilóta volt. Mindenki tudta, hogy ez az első repülés rendkívül kockázatos. A Szojuz fedélzetén hárman utazhattak, Komarov viszont épp a veszélyek miatt repült egyedül.
Habár ekkorra már jó pár legénység nélküli Szojuz-küldetésen túl voltunk, a terv ezúttal az volt, hogy – ideális esetben – háromtagú legénységgel egy másik Szojuzt is útnak indítanak egy nappal Komarov startját követően. A két jármű dokkolna – ez a jövőbeli holdküldetések előfeltétele volt – majd a két kozmonauta a második Szojuzból űrséta keretében átmenne a Szojuz-1-be, és Komarovval együtt térnének vissza a földre, hátrahagyva a második Szojuzt, ami még aznap követné példájukat a fedélzetén maradt egyetlen kozmonautával.
Pár kozmonauta, mérnökök és tervezők társaságában Komarovval Bajkonurba utaztam. A startig hátralevő időben Komarov buzgón készült küldetésére. Április 23-án, a start előtti este együtt vacsoráztunk. Ekkorra már Bajkonurban felépült egy új hotel a kozmonauták fogadására, Komarov pedig abban töltötte az éjszakát – és nem Gagarin kis házikójában, ahogy én tettem a Voszhod-2 küldetése előtt.
Az éjszaka nagy részét hotelszobájának ablaka előtt álldogálva töltöttem. Eltökélt voltam arra, hogy minden forgalmat eltereljek az utcából, és Komarov a lehető legjobban kialudja magát. Másnap reggel a busz kivitt minket az indítóálláshoz.
Minden start előtt egy kormányzati küldöttség érkezik Moszkvából, és ellenőrzik, hogy az adott jármű készen áll-e a repülésre. Mivel ez volt a Szojuz első emberes küldetése, a bizottság nagyon magas rangú emberekből állt. A delegációt Leonyid Szmirnov vezette, aki akkoriban a katonai-ipari komplexumot vezette, de természetesen főkonstruktőri mivoltában ott volt Misin és Boris Csertok főmérnök is – sok más mérnök és tervező társaságában. Jurij Gagarinnal mi is bekerültünk ebbe a bizottságba.
 
Miután repülésre alkalmasnak nyilvánítják az űrhajót, a bizottság tagjai a küldetés első óráit még Bajkonurban töltik, ezután pedig visszatérnek Moszkvába, hogy onnan kövessék figyelemmel a fejleményeket. Ennek a bizottságnak a magasrangú tagjai azonban nem a tervezett időben érkeztek meg Moszkvába.
A start tökéletesen ment. Pár órán belül azonban komoly gond adódott: nem nyílt ki az űrhajó két napelemtáblájának egyike, így a kapszula irányításához szükséges számítógépek működtetéséhez nem volt elegendő áram. Súlyos helyzet volt. Amint egyértelművé vált, hogy probléma van a küldetéssel, Csertok irányításával bizottság jött létre, és megpróbáltak kitalálni valamit a kialakult vészhelyzetben. Én is tagja voltam ennek a bizottságnak.
Rövidesen kiderült, hogy a problémát nem lehet megoldani. Amikor ez nyilvánvalóvá vált, azt javasoltuk, hogy a küldetést a tervezettnél hamarabb szakítsák meg – valamivel több, mint huszonnégy órával a start után – és ne szálljon fel a második Szojuz-űrhajó.
Kozmonauta és pilóta lévén tisztában voltam azzal, hogy a Szojuz első útján adódó rendellenességeknek jó oldala is van, mivel ezeket még a program elején ki tudjuk javítani. Rosszabb lett volna, ha a hasonló problémák a későbbi küldetések során lépnek fel.
Amikor az űrhajó megkezdte a légkörbelépést, elvesztettük a kapcsolatot Komarovval. Ez normális dolog. Csak a leszálló kapszula főernyőjének nyitása után állhat helyre a rádiókapcsolat, mivel ezen egy antenna található. De soha többé nem sikerült újra kapcsolatba lépni az űrhajóval.

Komoly bajok voltak a kapszula ejtőernyőivel. Az első fékezőernyő (brake chute) a terv szerint nyílt ki, ahogy a második is (drag chute), de ez utóbbi nem rántotta ki a főernyőt a tárolójából. Bár a tartalékernyő ekkor működésbe lépett, viszont összegabalyodott a fékezőernyő kötélzetével, így szintén nem nyílt ki.
Komarov küldetését megelőzően egy legénység nélküli Szojuz tesztrepülésére sor került irányított, automata landolással. A teszt simán ment egyetlen problémától eltekintve, ez azonban amúgysem fordulhatott elő egy emberes küldetés során: a leszálló kapszulában elment a nyomás, az űrhajó alja ugyanis kiégett. Az ernyők azonban rendben kinyíltak, és a kapszula az Aral-tenger jegére érkezett. A hiba okát kiderítették, és mivel az emberes űrhajónak ebben a tekintetben enyhén eltérő volt a kialakítása volt, a történtek nem ismétlődhettek meg.
Amikor a Szojuz-1-gyel megszakadt a kapcsolat, a mentőegységek arra a területre repültek, ahova a terv szerint vészhelyzetben az űrhajónak érkeznie kellett volna: ez Orszk közelében, az Ural-hegység déli csücskében, az orosz-kazah határon volt. Kis idő múlva egy csapattal Bajkonurból én is odautaztam.
Amikor megérkeztünk, láttuk, hogy pár meggörbült fémdarabon kívül nem sok minden maradt az űrhajóból. Komarov két méter magas leszállóegysége egy 70 centiméternél alig magasabb fémkupaccá változott: 25 m/s sebességgel csapódott be, ő azonnal szörnyethalt, majd tűz ütött ki. A roncs közelében ott feküdt a földön a három ejtőernyő. Azonnal feltűnt, hogy nem nyíltak ki rendesen.
Később kiderült, mi okozta a bajt. Az ejtőernyő konténere 11000 méter magasan nyílt ki, és mivel korábban eldeformálódott, összenyomta a főernyő kupoláját, így azt nem lehetett kinyitni. A későbbi vizsgálatok során arra a következtetésre jutottak, hogy az ejtőernyő tárolója nem volt elég ellenálló. A tárolót megerősítették, és gondosan lecsiszolták a belsejét, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő. Minden részletet kijavítottak, az űrhajó megbízható lett. De ez mit sem változtatott azon, hogy egy kiváló embert elvesztettünk.

Komarov halála nagyon megtépázta a kozmonauták morálját. A barátunk volt. Most meghalt, ráadásul teste a felismerhetetlenségig roncsolódott. Koroljovhoz hasonlóan Komarov földi maradványait is a Kreml falába temették el.
Halála előtt a szovjet sajtó és a közvélemény nem nagyon foglalkozott az általunk vállalt hatalmas kockázattal. Az űrrepülés pofonegyszerűnek tűnt. A kozmonauták tiszteletére szervezett felvonulások, a parádék, a győzelmi zene és a kitüntetések miatt az űrprogram alaposan kidolgozott ujjgyakorlatnak tűnt. Most az emberek rádöbbentek, hogy kozmonautának lenni nem feltétlenül jár hírnévvel és nyilvános elismeréssel: akár halálba is torkollhat. Az emberek kezdtek rádöbbenni az űrrepülés veszélyeire, és ez szerintem így történt Amerikában is az Apollo-1 tűzesetét követően. Több pénzt hagytak jóvá az űrprogram számára, noha ennek mértéke meg sem közelítette a NASA rendelkezésére álló hatalmas összegeket.
Az elég egyértelmű volt, hogy űrrepülésre nem kerülhet sor mindaddig, amíg az űrhajó összes rendszerét alaposan át nem vizsgálják. Egy nagyon magas szintű kormányhatározat született, ami rögzítette, hogy az űrhajón előbb egy sor tesztet kell végrehajtani. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a jövőbeli űrrepülések eredetileg tervezett ütemezését nem lehetett tartani.
Akkoriban úgy becsültem, hogy a következő Szojuz talán két év múlva elstartolhat. A végén tizennyolc hónap lett belőle. "

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr116515581

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.