Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGNeil Armstrong még a holdraszállás előtt megmentette az Apollo-programot pusztán azzal, hogy társával együtt túlélte a Gemini-8 küldetését. Ha belehalnak, akkor az amerikaiak valószínűleg soha nem szálltak volna le a Holdra  emberrel a fedélzeten. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra, Dave Scott írásával folytatjuk:

"Mindenki csalódott volt, amiért félbe kellett szakítani küldetésünket. Ugyanakkor nagy volt a megkönnyebbülés is, hiszen biztonságban visszatértünk – és mindenki tudta, milyen közel jártunk ahhoz, hogy ne éljük túl a küldetést. Nagyon csekély esélye volt annak, hogy meg tudjuk fékezni sebes pörgésünket a világűrben.
Ha ez nem sikerült volna, ki tudja, mi történt volna Amerika űrprogramjával? Nagy valószínűség szerint leállították volna, különösen, ha űrhajónk röviddel Charlie Bassett és Elliot See halála, valamint a Gemini-6 során tapasztalt problémák után semmisül meg.
Ha nem éljük túl, soha nem tudták volna meg, hogy pontosan mi is történt velünk. Túl kevés információjuk lett volna ahhoz, hogy beazonosítsák a probléma kiváltó okát. Soha nem derítették volna ki, hogy egy segédhajtómű véletlenszerű ki- és bekapcsolása okozta a tragédiát. Ennek ismeretében a következő űrhajót újrakábelezték. De amúgy mindössze annyit tudtak volna, hogy két ember meghalt a világűrben.
Rengeteg okos ember dolgozott a NASA-nál, és nagyon jó kopók voltak. Ők talán rájöttek volna, hogy a szűnni nem akaró bukdácsolás okozta a vesztünket. A Gemini-8 maradványai talán kilenc vagy tíz év múlva érkeztek volna le a Földre, és csúnyán szétégtek volna az irányítatlan légkörbe lépés következtében. A sajtó elszabadult volna. Az összes szenátor azt firtatta volna, hogy miért küldtek minket a világűrbe.
Nagyon valószínűnek tartom, hogy ez esetben a Kongresszus elapasztotta volna a NASA dollárjait. Ez kegyelemdöfés lett volna az űrprogram számára.

Visszatérésünket követően nem volt nagy felhajtásban részünk, elmaradt a parádés felvonulás, meg minden ehhez hasonló. A Fehér Házba sem hívtak meg minket vacsorára, ahogy azt a Mercury-asztronautákkal és a Gemini-4 legénységével – Jim McDivitt-tel és Ed White-tal, az első űrsétát végrehajtó amerikaival – tették. A szokásos másodrangú kitüntetésekben részesültünk. Megkaptam a NASA kiváló szolgálatért járó érdemrendjét (Distinguished Service Medal), a Légierő pedig a Kiváló Repülésért Kereszttel (Distinguished Flying Cross) tüntetett ki (és nem a Kiváló Szolgatért járó érdemrenddel (Distinguished Service Medal), ami magasabb elismerés volt.) Őrnagyból alezredessé léptették elő. Civil lévén Neil még ennyit sem kapott.

Nem mintha számított volna nekünk. Egyikünk sem rajongott a parádés felvonulásokért, és ezzel Jan és Lurton is így volt. Mint később kiderült, azok, akik szerint elszúrtuk a küldetést, a hátunk mögött azt hiresztelték, hogy szükségtelen volt aktiválni a légkörbe lépésre szánt irányítórendszert, ami aztán véget is vetett a küldetésünknek. Utólag könnyű okosnak lenni. Nagyot tévedtek. Meg se fordult a fejemben, hogy bármiben hibáztunk volna. Máskülönben nem éltük volna túl.
Az űrprogram előrehaladtával egyre bonyolultabbá és megterhelőbbé váltak a küldetések, és emiatt egyre gyakrabban fordultak elő villongások az asztronauták soraiban. Az egyes emberek között a kezdetektől fogva meglévő versengés jóval erőteljesebb rivalizálásba csapott át. Akik úgy érezték, hogy hamarabb kellett volna egy küldetés legénységébe kerülniük, nehezteltek azokra, akik őket megelőzve repültek. Noha ezt személy szerint akkoriban nem így éreztem, mai fejjel már természetesnek tartom. Mindannyian maximalisták voltunk. Mindenki elsőként akart a Holdra lépni. A Gemini-8 küldetésünk után az egyetlen vágyam az volt, hogy minél hamarabb visszakerüljek az űrprogram sűrűjébe. Pontosan így is történt.
A következő kilenc hónapban négy további, különböző mértékben sikeres Gemini-küldetésre került sor. Gene Cernannek a Gemini-9 útján alaposan meggyűlt a baja az űrsétával, amikor sisakrostélya bepárásodott, amíg az űrhajó végében kapaszkodott, ezért aztán nem tudta felvenni a hátizsákot. Mike Collins végül a Gemini-10-esen hajtott végre egy hosszabb űrsétát. De erre a küldetésre a életfenntartó rendszer meghibásodása vetett árnyékot: ártalmas gázok szivárogtak az űrhajóba. Két hónap múlva Dick Gordonnak újfent problémát okozott az űrséta. Ennek során a Gemini-11 az Agenához volt dokkolva; kapaszkodók híján azonban Dick képtelen volt az összekapcsolt járművek körül manőverezni. Egy ideje már komoly aggályok merültek fel, hogy egy hosszabb űrséta kivitelezhetetlen. A Gemini-12 küldetésére az űrsétával szemben támasztott követelményeket leegyszerűsítették, így Buzz Aldrinnak már nem akadtak gondjai az űrsétával. Buzz és Jim Lovell 1966. november 15-i Atlanti-óceáni landolásával a Gemini-program véget ért. Minden elvárásnak megfelelt, és kikövezte az utat az Apollo-program valamint a fődíj előtt, ami nem más volt, mint az első holdraszállás.
Ekkorra már javában tartott a kiképzésem annak érdekében, hogy ezt a fődíjat én kaparintsam meg. Deke Slayton ismét az egyik folyosón cserkészett be ezekkel a szavakkal: „Dave, válthatnánk pár szót?”

David Scott alezredes
Downey, Kalifornia

Los Angeles megye középső, déli területén elhelyezkedő Downey még mindig őrizte kisvárosi jellegét, amikor 1966-ban nyár elején megérkeztünk. Az Apollo-űrhajót építő North American több mint 30 000 embert foglalkoztat majd Downey-ban, de ekkoriban még semmi nem utalt erre: inkább egy álmos külvárosra emlékeztetett.
Jim McDivittel és Rusty Schweickarttal minket jelöltek ki az Apollo-204 tartaléklegénységének (később Apollo-1 néven vált ismertté). A tervek szerint ez lesz az első emberes Apollo-küldetés, ami akár tizenhat napot is eltölthet földkörüli pályán. 1967-re ütemezték a startját. Az elsődleges legénység parancsnoka Gus Grissom, az első pilóta és navigátor Ed White, a pilóta és rendszermérnök pedig Roger Chaffee volt. Én voltam Ed tartaléka.
Attól kezdve, hogy bekerültük a legénységbe, mi hatan szinte minden órát együtt töltöttünk Downey-ben. Legtöbbször a gyártól egy saroknyira lévő motelben szálltunk meg. Együtt lélegeztünk az űrhajóval, amit itt építettek és teszteltek.
A gyárban még priccsek is voltak, így akár ott is aludhattunk, sok tesztre ugyanis az éjszaka folyamán került sor. Ez napi huszonnégy órás elfoglaltságot jelentett a hét minden napján. Az Apollo csúszásban volt.
A hétvégéket sem mindig tudtuk a családunkkal tölteni, mivel ez túl sok időt vett volna el a munkától. Párszor azonban Las Vegasba utaztunk, ami jóval közelebb volt, és egy játékasztalt körbeülve napokig csak az első Apollo-űrhajó tesztelése során felmerült rengeteg problémát beszéltük át. Egy este még Frank Sinatraval is találkoztunk, aki nagyszerű ötletnek tartotta az űrprogramot.
„Hé, ti aztán kiváló munkát végeztek” – mondta egyszer, amikor bevittek minket a színpad mögé. „Atyaég, de szeretném én is veletek csinálni.”
Los Angelesben gyakran lementünk egy atlétikai klubba a Long Beachen: kézilabdáztunk, majd pizzát ettünk és söröztünk. Vagy a program egyik lelkes támogatójának meghívására a Mulholland Drive-on egy nagy házban időztünk, amit akkor bocsátott a rendelkezésünkre, amikor csak akartuk. Pólóban és lezser hosszúgatyában ültünk a medence partján elmerültünk az Apollo-program rejtelmeiben, és megpróbáltunk rájönni, hogyan lehet az űrhajót működésre bírni.
Az Apollo egy rendkívül összetett program volt. Még soha senki nem tervezett járművet egy holdutazáshoz. Volt olyan, hogy a műszaki tervek hat méter hosszan nyújtóztak az asztalokra terítve. Sok probléma volt, ami a költségvetést érzékenyen érintette. Senki nem tudta előre, hogy hány megoldandó problémába ütközünk majd, és mennyibe kerül majd a megoldásuk.
Az első Apollo-küldetés keretében a mi feladatunk volt az eljárási rendek, karbantartási útmutatók átírása is, valahányszor a rendszerek és az alrendszerek nem működtek. Ezeket eredetileg az Apollo-program különböző szakterületeiért felelős beszállítóknál, alvállalkozóknál és a NASA-hoz tartozó szervezeteknél dolgozó mérnökcsoportok írták. Mindenhol más volt a vállalati kultúra, eltérő terminológiát használtak, és még a műszaki rajzokat is más módszerrel készítették. Ahhoz, hogy a dolgok rendben működjenek, az eljárási rendeket újra kellett szervezniük azoknak, akik majd repülni fognak az űrhajóval. Mindennek úgy kellett működnie, ahogy majd az űrben is működniük kell majd – pontosan a kellő időben és a megfelelő sorrendben.

Olyan volt ez, mintha azt akarnánk, hogy egy száztagú zenekar próba nélkül, azonnal játszon el egy szimfóniát úgy, hogy a zenészek egyike sem találkozott még egymással korábban. Amikor színre léptünk, az Apollo-zenekar nagyon hamisan játszott. Volt néhány gyönyörű szóló, de ezeket elnyomta a túl erős dob. Az volt a feladatunk, hogy ezek a rendszerek egymással harmóniában működjenek.
Ezt úgy értük el, hogy az űrhajót egy nagyon fejlett tesztlétesítménybe tették, ahol mérnöki konzolokat – tesztállomásokat – csatlakoztattak az összes alrendszerre, ezek egytől-egyig a működőképes űrhajó részét képezték. Olyasmi elrendezése volt, mint a küldetésirányításnak, csak még több konzol és monitor volt odabenn. Ezután egy elektronikus tesztet hajtottak végre a kapcsolókkal, és elpróbáltuk a küldetés meghatározott részét. Elméletben minden kapcsolót aktiválni lehetett a mérnöki konzolokról, ahol a kapcsolók bemeneti és kimeneti jelét is nyomon lehetett követni, ahogy az végigfutott az űrhajón.

De még a legelején megtanultuk, hogy egyes, potenciális hibaforrások rejtve maradhatnak, és a teszt érvénytelen lehet, hacsaknem az űrhajóból aktiváljuk a kapcsolókat az eljárásrend által meghatározott sorrendben. Szükségtelen mondani, hogy az eljárásrend nagyon bonyolult volt, és nem ritkán a fülkében található 300 kapcsoló közül több tucat is érintett volt. Ha egy kapcsolót nem megfelelő pillanatban hoztunk működésbe, attól az egész rendszer összeomolhatott. Meg kellett győződnünk arról, hogy harmonizálnak-e az eljárásrenddel, illetve, megfelelően illeszkednek-e az adott munkafázisba – legyen szó akár alrendszerek közti üzemről, vagy az űrhajó egészéről. Az űrhajóban kellett ülnünk, ahol kézzel nyomogattuk a kapcsolókat az előre megírt eljárásrend alapján, és követtük az irányítóteremben a tesztelést végző mérnök utasításait.

Ez különösen az első, legénység számára tervezett űrhajón volt időigényes és fáradtságos munka. Ha egy kapcsoló, biztosíték, alrendszer vagy rendszer nem pontosan a terv szerint működött, a tesztet felfüggesztették, amíg a hiba okát ki nem vizsgálták, és ki nem javították. Egy-egy ilyen szünet a probléma súlyosságától függően órákig vagy akár napokig is eltarthatott. A hiba okát, a kivizsgálás módját, és a kijavítására tett lépéseket aprólékosan kellett dokumentálni, ellenőrizni és jóváhagyni, mielőtt a tesztet folytatni lehetett volna.
A Kennedy által szabott határidő következtében – embernek kell Holdra szállnia az évtized vége előtt – olyan nyomás nehezedett az Apollo-programra, hogy nem volt idő az űrhajó hardverének többszöri áttervezésére azután, hogy a rendszerek egyre jobban összecsiszolódtak egymással és egyetlen nagy egésszé álltak össze. Az Apollo fejlesztése során diktált tempó egyúttal azt eredményezte, hogy a Gemini-küldetések során az űrhajó kialakításával kapcsolatos tapasztalatokat nem építették be az Apolloba – ez inkább a hardverre semmint az eljárásokra volt igaz, és ez közrejátszik majd egy végzetes hiba bekövetkezésében.

A Geminiben például kiderült, hogy sokkal jobb, ha az egyes berendezéseket tartalmazó dobozok – például az elektromos vezetékek – az űrhajó külsejére kerülnek. Az Apollo esetében vastag kötegekben futottak a vezetékek a kapszula belsejében. A Gemini révén megtanultuk, milyen fontos is az, hogy az ajtót könnyedén ki lehessen nyitni belülről – ez reteszek aktiválásával történt, amik aztán gyorsan kifelé nyitották az ajtót. De az Apollo ajtaját már a Gemini-program nagyon korai szakaszában elkezdték tervezni: ez egy két részből álló ajtót jelentett, ami befelé nyílt, de ezt a nagyobb szigetelés érdekében kívülről is lezárták egy második ajtóval. Ez azt jelentette, hogy a kapszula belsejéből nagyon körülményesen lehetett csak kinyitni az ajtót. Ki lehetett nyitni, de legjobb esetben is egy percbe telt, és a nyitásához jó kondiban kellett lenni: az ajtó ugyanis nagyon súlyos volt.
Az Apollo középső ülésén ülő ember – az első pilóta és navigátor – dolga volt kinyitni az ajtót. Az Apollo-1 esetében ez Ed White feladata volt, illetve tartalékaként az enyém. Eddel súlyemelést gyakoroltunk: a középső ülésen fekve a fejünk fölé emelgettük azt a nehéz fémajtót – ezzel a mozdulattal lehetett eltávolítani az ajtót, és most csak a belső ajtóról beszélünk.

Volt egy rakás egyéb probléma is a szimulátorokkal – ezek az Apollo berendezéseinek másolatai voltak egy dobozszerű egységben, ami úgy festett, mint az űrhajó belseje. A program kezdetén a Houstonban és a Cape-en elhelyezett központi szimulátorok alig voltak hadra foghatók. A Cape-en a parancsnoki egység szimulátora kiváltképp problémás volt. Hónapokkal az Apollo-1 küldetése előtt Gus Grissomot annyira elkeserítette a megbízhatatlansága, hogy egy nagy citromot akasztott rá.
Mindannyiunknak voltak aggályai az Apollo-val kapcsolatban. A North American a McDonnell-Douglasnál kevésbé volt tapasztalt, az Apollo-űrhajó pedig új volt, ráadásul a Gemininél sokkal bonyolultabb. Gus a felmerült aggályokról naponta emlékeztetőket írt Joe Shea számára, ő vezette az Apollo Űrhajó Programot. Shea referrált a NASA vezetésének különböző szintjein át a houstoni felsővezetésig, de mozgásterét behatárolta a határidő és a költségvetés. Alapvetően úgy kellett elfogadnunk az űrhajót, ahogy volt. De mindez 1967. január 27-én egyszer s mindenkorra megváltozott."

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr636498021

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kovacs Nocraft Jozsefne 2014.07.11. 20:38:52

Mint az eddigiek, ez is érdekes poszt.

Sandor Akarki 2014.07.11. 22:08:21

Jaaaaa....
1969-ben elmentek a Holdig, hatszor le-fel szálltak és utána visszajöttek. Peeeersze.
Aztán most még 30-40 év amíg újra embert lehet küldeni a Holdra, mert nincs technológia. Nooooormális Maaaargit?

Sandor Akarki 2014.07.11. 22:09:53

Meg ugye ilyenek az UFO fényképek is. Mióta mindenkinek van fényképezőgép a telefonban azóta nincsenek új UFO képek... Peeeeersze.
süti beállítások módosítása