Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGNeil Armstrong és társa, David Scott, egyetlen hányózacskón osztozott, amikor a Gemini-8 küldetése után űrhajójukban tengeribetegek lettek. Még a mentőcsapat is rosszul lett. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A fékezőgyújtásra a start után 10 órával és 4 perccel kellett sort keríteni. Ez volt a küldetés legkritikusabb szakasza. Egyetlen egy lehetőségünk volt. Esélytelen megszakítani a manővert, nem lehet katapultálni az űrhajóból, mint például a start idején, ha esetleg valami komoly probléma ütné fel a fejét. 29000 km/h sebességgel repülve a fékezőgyújtás időzítése kritikus jelentőségű volt, a másodperc törtrészét sem lehetett hibázni.
Normál körülmények között a légkörbe lépést úgy ütemezték, hogy a nappali órákban kerüljön rá sor, amikor az űrhajó egy megfigyelő-állomás fölött van. Ez azt jelentette, hogy a legénység és a Küldetésirányítás egyszerre számolta vissza a fékezőrakéták gyújtásáig hátralevő időt, és ha bármilyen okból az automatika kudarcot vall, a legénység kézi irányítással még mindig begyújthatta. Ezután a Küldetésirányítás szemmel tartotta a manővert, és ha valamelyik rakéta esetleg nem gyújtott volna be, tanácsot adhattak a legénységnek, miként korrigálhatják a légkörbe-lépéshez oly életbevágó helyzetüket.
Mi azonban Dél-Közép-Afrika távoli részén leszünk a fékezőgyújtás pillanatában. Senki nem tudatja velünk, ha esetleg korrekcióra lenne szükség.
Ahogy arra sem volt lehetőség, hogy a fékezőgyújtás előtt megerősítsék a Gemini-8 horizonthoz képest elfoglalt helyzetét, ami egy másik nagyon fontos biztonsági ellenőrzés volt: meggyőződtek arról, hogy valóban a kijelölt célterületre érkezünk. A fékezőgyújtásra teljes sötétségben került sor, még mielőtt pályánkat követve nappalba érkeznénk. Nem volt más választásunk, mint bizakodni a legjobbakban.
Neillel együtt elkezdtük visszaszámolni a fékezőgyújtásig hátralevő másodperceket. „Harminc másodperc, huszonkilenc, huszonnyolc, huszonhét … öt, négy, három, kettő, egy.”
Mind a négy fékezőrakéta begyújtott.

Sebességünk azonnal csökkenni kezdett, és megkezdtük visszatérésünket a Föld légkörébe. Éreztük, ahogy a gravitáció az űrhajóba présel minket, amikor elhagytuk a világűr vákuumát. Kezdtük érezni a hátunkra nehezedő terhelést, fejünket a fejtámlán nyugtattuk. Megláttam a hátunk mögött lévő égő hőpajzs darabjait, ahogy rózsaszín és narancsszín ragyogással elillannak ablakom előtt. Ahogy ez a homály lassan kezdett tisztulni, felfedeztem, hogy a Himalája fölött jövünk be a légkörbe. Szenzációs látvány volt.
Azzal, hogy parányi stabilizáló ernyőnk kinyílt, a Gemini orrát az ég felé rántotta. Ablakainkon ettől kezdve már nem látjuk a földet, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a leszállóhelyet sem láthatjuk. A stabilizáló ernyő leválását követően a főernyő nyitásáig pár másodpercig szabadesésben zuhantunk. Nem voltam felkészülve, hogy ez mennyire a nyomasztó érzés. De csak rövid ideig tartott. A főernyő kinyílt, és a Gemini hirtelen rándult egyet, majd lassan ereszkedett tovább.
De még mindig nem tudtuk, hogy pályánk vajon az ázsiai kontinenstől távolabbra vezet-e minket. Fogalmunk sem volt arról, hova fogunk landolni: szárazföldre vagy vízre? Ha szárazföld felé tartunk, muszáj lesz katapultálni. De miből tudjuk meg? Ahogy a Gemini az ernyő alatt előre-hátra ringatózott, Neil megpróbált rájönni. Fedélzeti tükrét az ablaka elé fordította, és belenézett. Víz felé tartottunk – csak azt nem tudtuk, hogy pontosan hová.
A landolás közeledtével a légkörbe lépés során elégett hőpajzs csipős füstjének átható szaga betöltötte a pilótafülkét. Ráadásul meleg volt odabenn, mivel a szkafanderünk hűtésére használt ventillátorokat lekapcsoltuk. Neillel kis időre fel kellett emelni sisakunk rostélyát, hogy kiegyenlítsük fülünkben a nyomást. De túl nagy volt a füst. Ismét visszahajtottuk rostélyunkat, és felkészültünk a vízreszállásra.
Jóval nagyobb erővel csapódtunk a vízbe, mint amekkorára számítottunk. De legalább lenn voltunk. Végre hazatértünk a Földre. Fogalmunk sem volt arról, hogy a kijelölt helyre érkeztünk-e, a mentőegységek a közelünkben vannak-e, illetve meg nyomon tudták-e követni pályánkat egészen a landolásig. Nem tudtuk, mennyi időbe telik, mire kimentenek minket. Nem volt semmi garancia arra, hogy ránk találnak. De legalább lenn voltunk. És Jimmy Mattern órája ezalatt mindvégig folyamatosan ketyegett.
 
A Gemini dugó módjára bukdácsolni kezdett a vízen. Amikor a Küldetésirányítás méteres hullámokról beszélt, elfelejtették megemlíteni a hat méteres hullámveréseket. A Gemini kiváló űrhajó volt, de csapnivaló csónaknak bizonyult. A tömegközéppontja miatt minden egyes hullám forgott és bólintott. Két ablakunk hol víz alá került, hol a víz fölött volt. Az ajtó szigetelésén kicsapódott a pára.
A mentőegységek érkezéséig nem nyithattuk ki az ajtókat, egészen addig, amíg az űrhajóhoz nem rögzítik a lebegőgallért: máskülönben a kapszula könnyen megtelhet vízzel és elsüllyedhet. Szkafanderünkben kellemetlen meleg volt, az enyém még Neilénél is melegebb volt, mivel egy réteggel több anyag volt benne, hogy űrsétám során megvédjen engem a Nap sugárzásától. Az elpárolgó, abrazív hőpajzs füstje szüntelenül szivárgott a kabinba, és ettől émelyegni kezdtünk. Be kellett volna venni a tablettákat. Először Neil dobta ki a taccsot, aztán én következtem. Ketten egy hányózacskón osztoztunk.
Hogy spóroljunk az elektromos energiával, le kellett kapcsolni minden fölösleges berendezést. Eközben meg kellett próbálni kapcsolatot létesíteni a mentőalakulatokkal. Kiengedtük magas frekvenciájú antennánkat, bekapcsoltuk az adóvevőt, és elkezdtük sugározni annak a repülőgépnek a hívójelét, amelyikről úgy tudtuk, hogy a leszállóhely közelében fog körözni a vízreszállás idején.
„Gemini Nyolc a Naha Egyes Mentőegységnek … Gemini Nyolc a Naha Egyes Mentőegységnek. Vétel Naha Egyes Mentőegység…”
Mindössze egy távoli rádióállomás által sugárzott keleti zene dallamát fogtuk, olyan halk volt, mintha egy dobozból szólna.

Olyan harminc perccel később egy repülőgép hajtóművének zajára lettünk figyelmesek. Közelinek tűnt. Végre ránk találtak – talán a zöld festékanyag miatt, amit a vízzel való érintkezés után engedett ki magából az űrhajónk. De aztán a hajtómű hangja elhalkult, a repülőgép távozott. Talán meg sem láttak minket. Lesújtó élmény volt.
Mindketten nagyon is jól tudtuk, hogyan zajlanak a tengeri kereső- és mentőakciók. A repülőgép egy kijelölt négyzetrácsot jár be a térképen, majd a szomszédos négyzetre megy, és így tovább. A keresőcsapat ritkán tér vissza oda, ahol egyszer már járt, így biztosítva, hogy a lehető legnagyobb területet fedi le. Ha a gépről nem vettek észre minket, lehet, hogy soha nem találnak ránk.
Kettőnk természetével ellenkezett, hogy feladjuk a reményt. Tudtuk, hogy nincs más választásunk, mint az űrhajóban maradni. Nagyokat hallgattunk, elmerültünk gondolatainkban. Tudtuk, hogy hosszú várakozásnak is elébe nézhetünk.
Aztán mintegy tíz perc múlva, ismét hallottuk a repülőgépet. Azokban a röpke pillanatokban, amikor ablakaink épp a víz fölött voltak, kisilabizáltuk, hogy emberek ugranak a háborgó vízbe. Végre fellélegezhettünk. Vagy legalábbis fellélegezhetünk, amint kiszednek minket ebből a bukdácsoló, bűzlő alkalmatosságból.
A békaemberek elkezdték az úszógallért felerősíteni az űrhajóra, hogy aztán ki lehessen nyitni az ajtókat, de a hullámverés olyan erős volt, és a füst olyan átható, hogy még őket is a hányinger kerülgette. Közel egy órába is beletelt, mire képesek voltak rögzíteni az űrhajót annyira, hogy ki lehessen nyitni az ajtókat. Végre teleszívhattuk tüdőnket a friss levegővel.
Később kiderült, hogy a megadott vészhelyzeti koordinátáktól alig másfél kilométerrel arrébb szálltunk vízre – ami a program történetének eddigi legpontosabb légkörbelépését jelentette. Megpróbáltatásaink a vége felé jártak. De mielőtt hazarepülhettünk volna, előbb még a hajó fedélzetére kellett kecmeregnünk. És még ez a művelet is tartogatott számunkra meglepetéseket.

A USS Leonard Mason romboló útnak indult, hogy kimentse űrhajónkat, és erre a küldetésre lelkes, fiatal kapitánya vállalkozott. Később megtudtuk, hogy ettől a legénység kicsit sem örült. Az előző negyvenkilenc nap során Vietnám partjainál állomásoztak, és Okinawába rövid szabadságra érkeztek, hogy aztán azonnal kihajózzanak egy mentőgyakorlatra. Ez volt a legutolsó dolog, amiről álmodtak, noha valamelyest felderültek, amikor sikerült behatárolni minket, és a gyakorlat tényleges mentés lett. Hány újoncnak adatik meg, hogy elveszett asztronautákat mentsen ki a vízből?
De amikor három óra elteltével a romboló eléggé megközelített minket ahhoz, hogy egy kábelt lehessen a Geminire csatolni, aminek segítségével felhúzhatnak minket a vízből, a heves hullámverés újabb csapást mért ránk. Űrhajónk egyre csak a hajó oldalának csapódott, mégpedig olyan erővel, hogy a Gemini orra eldeformálódott. Nagyon kényes helyzet volt. Neillel nem volt más választásunk, mint ülésünkben maradni SZTK-napszemüvegeinkben, miközben a biztonság kedvéért azért a nyitott ajtókba kapaszkodtunk.

Neil kapaszkodott fel elsőként a romboló fedélzetére, én pedig lezártam az ajtaját. Amikor felnéztem, láttam, hogy integet nekem. De azt már nem láttam, hogyan keveredett a fedélzetre. Miközben a hullámok taszigálták az űrhajót a hajó mellől, valaki elkiáltotta magát: „Markold meg Jákob létráját.” Én azonban korábban a Légierőnél szolgáltam. Fogalmam sem volt, hogy mi az a Jákob létrája. Kezdtem ideges lenni. Elég veszélyes volt ott álldogálni abban a bukdácsoló űrhajóban, ami ráadásul egyre-másra nekicsapódott a romboló oldalának. És szkafanderemben vízbe esni határozottan nem a legjobb forgatókönyv volt.
Aztán egy hang fentről rám rivallt. „Megvan, uram!” Egy magas, termetes fekete tengerész lenyúlt értem, elkapott a karomnál fogva, és a fedélzetre húzott. Fogalmam sem volt, hogy csinálta – szkafanderemmel együtt nagyon nehéz voltam. De fölöttébb megörültem, hogy sikerült kikeveredni korábbi szorult helyzetemből. Később megtudtam, hogy megmentőmet hívták Jákobnak, és korábban profi ökölvívó volt.

Kimerültek voltunk. A fedélzetszint alá, a kapitány szállására vezettek minket, amit műtővé alakították át a Vietnámban megsebesült katonák részére. Landolás után egy alapos orvosi vizsgálaton kellett átesnünk. Egy nagyon fiatal orvos fogadott minket, és nyilvánvaló volt, hogy semmi kedve a Légierőhöz, Vietnámról már nem is beszélve. De legkevésbé a Csendes-óceán közepén, egy rombolón akart egy-két asztronauta érkezésére várakozni.
De amikor leértünk a műtőbe, tele volt izgalommal. Most megvizsgálhatja ezt a két embert, akiket mindenki halottnak hitt. Egy könyv volt kikészítve az asztalra, benne a kimentett asztronauták küldetést követő orvosi vizsgálatának leírása. Ezt az útmutatót eddig még egyszer sem kellett használni.
De szinte azonnal visszarendeltek a fedélzetre, az űrhajó okozott némi kavarodást. Az egyik békaember bemászott a kabinba, hogy megcsukja nyitva hagyott ajtómat, eközben a Geminit a fedélzetre csörlőzték, ő pedig csapdába esett. Az űrhajóra nézve csak a nagy, elkerekedett szemeit láttam: próbálta letörölni a párát a kis ablak belsejéről. Amikor megmutattam, hogyan kell az orrrész alól felemelni a mentőajtó fogantyúját, kihúzták, és csöppet sem volt boldog.
Amikor újfent visszatértem a műtőbe, Neil már kibújt szkafanderéből, és a vizsgálóasztalon feküdt, az orvos pedig épp a karját szurkálta abban a reményben, hogy majd csak eltalál egy vénát, és vért vehet tőle. A hajó hánykolódott, Neil pedig kikerekedett szemekkel meredt rám, arckifejezéséből ezt lehetett kiolvasni: „Atyaég, bárcsak egyszer a végére érnénk.”
Kutyabajunk se volt. Nem sok dolga akadt az orvosnak. Végül hagyták, hogy rendbehozzuk magunkat, és a kapitány társaságában megvacsorázzunk. A mindenit, farkaséhesek voltunk. Nagy adag keleti leves volt a menü. Most már bármit megettem volna, amit csak elénk raknak. Végül sikerült egy keveset aludni, a romboló pedig a Csendes-óceán vízén Okinawába hajózott velünk. Ott Frank Borman és Wally Schirra várt ránk, akik egy távolkeleti, NASA-t népszerűsítő turnén voltak éppen, majd egyenesen egy hawaii kórházba repítettek minket egy jóval alaposabb kivizsgálásra. Ezután a Cape következett, ahol mindenről be kellett számolnunk. Csak ezután találkozhattunk Houstonban a családunkkal. A történtek nagyon megviselték őket. Lurton a houstoni Küldetésirányító Központban volt a Coastal Sentry Quebec által közvetített zűrös rádióadás pillanatában. A baj első jelére kitessékelték a VIP-részlegről, és hazavitték, hogy ott várja meg az újabb híreket.

Jan Armstrong átjött hozzánk, így legalábbi a két feleség egymás társaságában lehetett. Miután gyerekeinket lefektették, szívszaggató négy órát kellett várniuk a fejleményekre, eközben a televízióstábok tábort vertek a házunk előtt. A NASA nem sok részletet árult el. A küldetések idején szokásos tudósítás szinte teljesen megszakadt. Mindenki azt hitte, hogy meghaltunk, és exkluzív riportot akartak készíteni.
Megpróbáltatásuk csak akkor ért véget, amikor a NASA egyik orvosa felhívta őket: „Úton vannak, semmi bajuk.”
Ezt követően a riporterek hadával találták magukat szemközt, akik odakinn lármázva várták az újabb fejleményeket.
„Kissé csalódott vagyok, de a fő feladatukat, a dokkolást teljesítették. Újra repülni fognak” – mondta Lurton, és a benne kavargó érzések ellenére próbált határozottnak tűnni.
„Nagyon boldog vagyok, hogy biztonságban hazatértek” – mondta Jan, és sikerült kierőszakolni magából egy mosolyt. „Ma este nagyon vigyáznak rájuk a csillagok.”
Még azokban az őrjítő órákban a családunkat a média rohamától megkímélő Life-magazin is drámai sztorit akart lehozni: „Vad Utazásunk a világűrben” írta Neil és Dave” – ezzel a címmel akartak egy cikket közölni.
Neil leállította őket. Felhívta a kiadót, és kerek-perec kijelentette: „Ezt nem fogják leadni. Nem adjuk a nevünket hozzá. Erre nem fog sor kerülni.”
Nem engedhettük meg, hogy az űrprogram problémáival kapcsolatos spekulációk lábra kapjanak. Pillanatok múlva már a kongresszusi képviselők ezt mondanák: „Tyűha, ezek az emberek kis híján meghaltak. Dehogy fogok több pénzt megszavazni a NASA-nak, mivel ha így teszek, elveszthetjük embereinket, és nem szeretném, ha ezt a számlámra írnák.”

Ezt nem engedhettük meg. Higgadtan kellett kezelni a helyzetet. A Life engedelmeskedett. Később egy sorozatot jelentettek meg három egymást követő számban. Mindegyik cikk szenzációhajhászabb volt az előzőnél. Az első részt – „Feszült aggodalom az asztronautákért” volt a címe – Jan Armstrongról készített fotókkal illusztrálták, aki kétségbeesetten térdelt otthon, a televíziókészülék előtt, amikor űrhajónkkal megszakadt a kapcsolat.
Aztán a második rész következett – „Őrült Forgás az Égen” – ezt Neilről és rólam készített fotókkal tűzdelték, ahogy széles mosollyal az arcunkon bukdácsolunk a Csendes-óceán vízén röviddel azelőtt, hogy a USS Leonard Mason fedélzetére csörlőztek volna. A sorozat utolsó cikkét kísérő képen már Houstonban, egy karosszékben pihentünk. A kapcsolódó cikk címe ez volt: „A konstruktív félelem esete”."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr86485655

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.