Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGIdén júliusban lesz 45 éve, hogy ember szállt le a Holdra. Neil Armstrong azonban a Gemini-8 küldetésébe kis híján belehalt társával együtt, az amerikai űrprogram történetében ez volt az első alkalom, hogy egy legénység életveszélybe került. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott őrnagy
Arlington Nemzeti Temető, Észak-Virginia

1966. február 28-án a délelőtti órákban enyhén szitált a hó, és köd ülte meg a St. Louis-i Lambert Légibázist. Neillel a Gemini-8 küldetésünkre való felkészülés utolsó heteit tapostuk, a startot március közepére ütemezték. Minden időnket Houstonban vagy a Cape-en töltöttük. Charlie Bassett és Elliot See volt az utánunk következő küldetés elsődleges legénysége, és nekik St. Louisba kellett aznap repülniük, hogy ellenőrizzék Gemini-9 űrhajó körüli munkálatokat.
Nemrég jelöltek ki hat asztronautát az Apollo-program első küldetéseire, de a Gemininek még teljesítenie kellett célul szabott feladatait, hogy kiderüljön: az Apollo-program megvalósítható. Mindannyian keményen dolgoztunk, éjszaka sokáig fennmaradtunk, minden rendelkezésünkre álló órát kihasználtunk. Senki nem engedhette meg magának, hogy megbetegedjen, vagy kimaradjon egy nap. Ehhez túl feszes volt az ütemezés.

A rossz időjárás azonban megpecsételte közeli barátom, Charlie sorsát. Egy T-38-as oktatógép hátsó ülésén ült, a gépet Elliot See vezette. Hiába voltak mostoha körülmények, See megpróbálta vizuális megközelítéssel letenni a gépet. A T-38-as szárnyát egy épület teteje lenyeste, a gép felrobbant, Charlie és Elliot azonnal szörnyet halt. Tragédia volt. Közülünk mindenki nagyon veszélyes helyeken szolgált a NASA előtt. Korábban már vesztettem el egy-két barátot. Egy évvel azután, hogy bekerültünk az űrprogramba, meghalt Ted Freeman, akivel az Edwardson lettünk barátok: megpróbált katapultálni, miután egy lúd nekicsapódott T-38-asa szélvédőjének. De Charlie és Elliot See elvesztése különösen szomorú, ugyanakkor demoralizáló volt.
Haláluk rossz hatással volt az űrprogramra is. A Gemini-program még mindig nagyon sérülékeny volt: hordozórakéták robbantak fel, és problémák voltak az Agena céltárgyakkal is. Kritikus idők jártak akkoriban. Az emberek egyre inkább féltek attól, hogy elpártolt tőlünk a szerencse. Különösen a két özvegynek volt nehéz dolga. Lurtonnal nagyon jól ismertük Jeannie Bassettet és gyerekeit. Nagyon megviselte őket Charlie elvesztése.
A temetés idejére minden megállt. Teljes katonai tiszteletadás mellett temették el őket az Arlington Nemzeti Temetőben. A houstoni megemlékezés, amin mi részt vettünk, szomorú, lesújtó esemény volt. A két férfi előtti tisztelgés gyanánt a NASA T-38-asai a „hiányzó ember” alakzatban repültek át az égen: a vezérgép eltávolodott a másik háromtól, ez szimbolizált elvesztésüket. De nem lehetett sokáig gyászolni őket: folytatni kellett a programot.

A startot megelőző héten Neillel a Cape-re költöztünk, Lurton és Jan Houstonban maradt, ahol majd a Küldetésirányításnál követik figyelemmel az eseményeket. Amint megérkeztünk a Cape-re, életünkből minden más eltűnt. A mi izgalommal teli világunkban voltunk. Ha rajtunk múlik, ez lesz az eddigi legjobb küldetés. Feladatok egész tárháza vár ránk, és ezt tükrözte küldetésünk jelvénye is.
A jelvényt Neillel közösen terveztük, ábrázolni akartuk a küldetés számos célját – két ikercsillag prizmán megtört szivárványszínei alkották a Gemini szimbólumát egy római VIII-as társaságában. Már a Mercury programban is az asztronauták tervezték meg küldetésük emblémáját, ami abból a hagyományból eredt, hogy pilótaként is magunkon viseltük századunk jelvényét. A katonai emblémákat és jelvényeket ősidőktől fogva használja az emberiség. Az ókori görögök és rómaiak szimbolikusan ezzel fejezték ki összetartozásukat. De az űrprogramban mókásabb volt a dolog, mivel mi terveztük meg küldetésünk jelvényét. Később, az Apollo-programban a jelvények olyan fontos szerepet töltenek majd be, hogy profi tervezők munkái voltak. Én a közismert Emilio Pucci olasz tervezőt kértem fel az Apollo-15 jelvényének megtervezésére. Nem sokkal korábban mutattak be neki, mivel a II. Világháborúban vadászpilótaként szolgált, és nagyon érdekelte az amerikai űrprogram. De ez még a jövő zenéje volt. Ha a Gemini-8 küldetésünk nem éri el célját, ki tudja, mi vár majd az Apollo-programra?

A start napjának reggelén a világ különböző pontjain lévő meteorológiai állomások jelentéséből az volt kiolvasható, hogy emberes űrrepülésnek még soha nem volt kedvezett jobban az időjárás. Miközben a Küldetésirányítás épületét köd takarta el szem elől, a Cape fölött csak pár kósza, leheletvékony felhő zavarta meg az amúgy teljesen tiszta, kék eget. Neilt és engem reggel 7 órakor ébresztettek. Egyeseknek gondot okozott az alvás a start előtti éjszaka, de nem a félelem miatt, hanem az izgalommal teli várakozás következtében. Nekem nem volt ilyen problémám. Húsz perc múlva fittnek nyilvánítottak orvosaink, és leültünk elkölteni kávéból, bélszínszeletből, tojásból, pirítósból, vajból és lekvárból álló reggelinket. Fölöttébb nyugodt hangulatban telt a reggeli.
A reggeli után még egy utolsó eligazításra került sor, majd a 19-es Komplexum közelében lévő indítóállásra vittek minket, itt készítették elő a Gemini-8-at a startra. Az utolsó simítások alatt önkéntelenül is eszembe jutottak azok a repülés kivételes úttörői. Bátorságuk előtt adózva két apró tárgyat akartunk magunkkal vinni az űrbe a Wright-Patterson Légibázison működő Légierő Múzeumból. Nálam egy-egy aprócska fa- és szövetdarab volt, ami a New Orleans nevű öreg Douglas World Cruiserből származott, ez egyike volt annak a két repülőgépnek, ami 1924-ben elsőként repülte körbe a Földet. Nagy utat tettünk meg azóta. De az első pilóták bátorsága inspirált minket is.
Neil Jimmy Mattern karóráját viselte, aki 1933-ban kísérelte meg elsőként egyedül körberepülni a bolygót. Nem járt sikerrel – egy elfagyott üzemanyagvezeték miatt gépe lezuhant Szibériában – de valamilyen vele kapcsolatos tárgyat mindenképp magunkkal akartunk vinni, noha olyan sebességgel repülünk majd, amire ő nem is gondolhatott. Neil az órát szkafanderének jobb ujja köré szíjazta.
Végre készen álltunk arra, hogy a fémrácsokból készített lifttel felmenjünk az űrhajó ajtaja körül kialakított zárt részbe, amit Fehér Szobának hívtak. Az indítóállványzat mellett felfelé menet semmi másra nem tudtam gondolni, mint „remélem, nem állítják le a visszaszámlálást”, illetve „nagyon bízom benne, hogy nincs gond az Agenával”.
Odafenn a liftből a Fehér Szobába léptünk, ahol minden nagyon összeszedett és hatékony volt. Itt a szkafanderért felelős technikusok még utolsó simításokat végeztek felszereléseinken, majd besegítettek minket ülésünkbe. A Fehér Szoba Günter Wendt birodalma volt. Günter német származású volt, egy igazi egyéniség, aki nagyon szigorú volt, így magunk között csak „a Führernek” becéztük. Az összes emberes űrrepülés alkalmával ő volt az utolsó, aki kezet fogott a legénységgel, mielőtt az ajtót rájuk zárták volna. Megnyugtató tudat volt – és jó ómennek számított – Günter állandó jelenléte.
Nagyon jó volt a humorérzéke is. Még mielőtt besegítették volna az asztronautákat az űrhajóba, ő és pár embere néha az utolsó pillanatra egy-egy poént tartogattak, hogy ezzel oldják a feszültséget. Kettővel a mi küldetésünk után, a Gemini-10-esen például Günter Mike Collinsnak és John Youngnak nagy, habszivacsból készült szerszámokat nyújtott át – utalva arra, hogy az űrhajó egyik-másik alkatrésze elromlott, amit aztán a start előtti hetekben kellett megjavítani.
Nálunk azonban nem volt semmi ehhez hasonló. Az utolsó pillanatban egy apró, műszaki jellegű cviklibe futottunk bele, ami az egész küldetés elhalasztásával fenyegetett. Az ejtőernyőm hevederei és az ülésem közti csatlakozó eltömődött. Valószínűleg egy technikus valamilyen műanyag szigetelőanyagot csöppenthetett bele. Amíg a hevedert nem sikerült az üléssel összekapcsolni, addig nem szállhattunk fel. Ez ilyen egyszerű volt.

Pete Conrad – Neil tartaléka – futott pár kört, és ráakadt egy fogorvosi fogpiszkálóra, amivel megpróbálta kitisztítani az aljzatot. Emlékszem, hátranézve láttam, ahogy Pete-ről szakad a víz, miközben megpróbálja a kéretlen anyagot eltávolítani. Pár nagyon feszült pillanat múlva a fogpiszkáló megtette a dolgát. Beszíjaztak minket az üléseinkbe. Az űrhajó ajtaját lezárták, és folytatódott a végső visszaszámlálás.
Ez a visszaszámlálás volt a Cape-en az eddigi startok közül a legbonyolultabb. Pontosan kilencven perccel a startunk előtt az Agena-rakétát kellett földkörüli pályára állítani – azt, amelyikkel annyi probléma volt a múltban, és amivel a világűrben űrrandevút és dokkolást kell majd végrehajtanunk. Ha bármi probléma adódik az Agena startja közben, az elkerülhetetlenül hatással lesz a mi Gemini-űrhajónk startjára is. A két start időzítése kritikus jelentőségű volt.
Keleti Parti Idő szerint délelőtt 9 órakor az Agena elhagyta az indítóállást. Ekkor mi már az űrhajóban beszíjazva feküdtünk a hátunkon, a kabin levegője pedig tiszta oxigénre cserélődött.
„Úgy tűnik, hogy egy működőképes Agenával lesz dolgotok” – jelentette be a Startközpont, az Agena pedig gyorsan emelkedett a tiszta, floridai égbe.
„Szép munka” – mondta Neil, és rám mosolygott. Készen álltunk.
Tudtuk, hogy a négynaposra tervezett küldetés minden apró eleméről ezer ember gondoskodik. Ilyenkor minden kívánságunkat lesik, mi állunk a figyelem középpontjában: etetnek, felöltöztetnek, az űrhajóhoz szállítanak, beszíjaznak az ülésbe.

Már-már olyan érzésem volt, mintha egy új autót – egy Ferrarit – vinnénk próbaútra, rajtunk kívül nincs pedig senki más nem lenne az úton. Csukott szemmel is tudtuk, merre vannak a vezérlők és a kapcsolók. Minden karnyújtásnyira volt. Végre minden összeállt: a kiképzés, a szimulációk – a számtalan repülés a Róka Expresszen, a hő és vákuumkamrában eltöltött idő, illetve a sűrített levegőjű puskával a hatalmas fémasztal fölött lebegő korongon végrehajtott gyakorlataim. Ettől kezdve már minden élesben megy.
A kontúrülésben lenni olyan érzés volt, mintha valaki átölelne engem. Kényelmes volt, mégha szűkös is: a kapszulában alig volt nagyobb hely, mint egy Volkswagen Bogár első ülésén. A száz százalékos oxigén tisztának és frissnek tűnt, a hőmérsékletet gondosan szabályozták: hűvös volt. Szinte semmi nem törte meg a csendet, amikor a Küldetésirányítás épp nem beszélt a rádión.
A start közeledtével a rendszerek indításával voltunk elfoglalva, ellenőriztük műszereinket, és megbizonyosodtunk arról, hogy minden működik. Keleti Parti Idő szerint délelőtt 10:41-kor a visszaszámlálás az utolsó másodpercekhez ért.
„Startig húsz másodperc, visszaszámlálás folytatódik” – kezdte a startigazgató a Cape-en. „Tizenöt, tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, zéró. Gyújtás.”
Amikor a Titan II rakéta nagy teljesítményű hajtóművei begyújtottak – ezek repítenek majd minket a Föld légköre fölé – és a hatalmas rakéta kezdte elhagyni az indítóállványzatot (Keleti Parti Idő szerint 10:41-kor), a Startközponttól Houston vette át az irányítást. Chris Kraft a Gemini-7 útját követően az Apollo-programhoz került, így a Gemini-8 küldetésének nagy részében John Hodge és Gene Kranz volt a küldetésigazgató.
„Harmadik másodpercben felszállás” – vette fel a fonalat Houston. „Neil Armstrong jelenti, hogy elindult az óra. Dave Scott szerint pedig minden jól alakul.”
A Titan útja sima volt. Éreztük a gravitációs erő több mint ötszörösének megfelelő tolóerőt. Volt némi oldalirányú remegésben, vibrációban, és enyhe függőleges rázkódásban is részünk. De határozott érzés volt, felért egy erős fenéken billentéssel. Nem járt komolyabb kellemetlenséggel. Kevesebb, mint egy perc alatt már túljutottunk azon a ponton, ahol vészhelyzet esetén aktiválni lehetett volna katapultüléseinket. Újabb kilencvenöt másodperc elteltével a Titan első rakétafokozatának elfogyott az üzemanyaga, és a hajtómű leállt. A Titan két fokozatát összekötő pánt szétrobbant, az első fokozat pedig leesett.
Ablakainkon a szétesett pánt ragyogó vörös és sárga darabjait láttuk, ezek kis időre felhőként vettek körül minket, és visszaverték a napfényt.
Amikor odalenn megszűnt a tolóerő, pár másodperc erejéig a hevedereinknek feszültünk. Aztán begyújtott a második rakétafokozat, ami egyre agresszívebben tolt minket felfelé – elérte a hét és fél g-t is – a koromfekete égboltra, túl a Föld légkörén. Aztán ez a fokozat is levált.
Hat perc telt el a start óta, mi pedig 225 kilométerrel voltunk a felszín fölött, és 29000 km/h sebességgel utaztunk. Pályára álltunk.

A súlytalanságra csak egy korábban véletlenül elejtett kis fém csavaralátét megjelenése figyelmeztetett minket, ami az orrunk előtt lebegett. Aztán elengedtem ellenőrzőlistámat, és az is úszni kezdett a kabinban. Miközben hevedereimben „fejjel lefelé” lebegtem, tekintetem a számítógép kijelzőiről a szemmagasságban lévő kis ablakra vándorolt. Fantasztikus látvány fogadott.
Ebben a helyzetben az éjfekete világűr a lábunk alatt volt. Feljebb pufók kis felhők sormintája foglalta keretbe a bolygó hatalmas területét. Jóval ismerősebb lett a látvány, amikor Neil az űrhajót „fejjel-felfelé” forgatta.
Nagyjából a küldetés huszadik perce körül megpillantottam a napfényben fürdő Földközi-tengert, Olaszországot és a Közel-Kelet tisztán kirajzolódó körvonalait. Még a repülőgépek kondenzcsíkja és a Vörös-tengeren utazó hajók orrhulláma is kivehető volt. A mérnöki pontossággal megrajzolt, ember alkotta egyenesek különösen szembeötlőek voltak. Az előttünk a világűrben járt többi legénység beszélt arról, milyen nehéz volt szavakba önteni a világűr szépségét. Most a saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy mit értettek ezen.
Eddigi életemet a hadsereg töltötte ki: a West Point, az egyetem, majd a berepülő-pilóta képzés. Hozzászoktam a tudományos kézikönyvek hangvételéhez és a szakzsargonhoz. Ez azonban teljes szokatlan terep volt. Arra gondoltam, hogy talán egy nap egy költőt vagy egy művészt is a világűrbe küldenek. Úgy éreztem, hogy csak ők lennének képesek hűen visszaadni ezt az élményt. De a magam módján én is meg akartam örökíteni a látottakat. Elővettem a fényképezőgépem, és első alkalommal kezdtem el fotózni a világűrből.
Lassan a Szahara széles felszíne is láthatóvá vált, ami egészen a horizontig nyúlt. A naplemente közeledtével a felhők teteje rózsaszínben játszott. Amikor Afrika keleti partjait elhagytuk, a panoráma hirtelen elsötétedett. Saját bolygónk látványáért a csillagok milliónyi mozdulatlanná fagyott tűzijátéka kárpótolt. Rövid idő múlva ismét derengeni kezdett a Föld, és a távolban felsejlett Ausztrália körvonala: a horizonton viharfelhők gyülekeztek, amiket belülről villámok világítottak meg.

Az ablak után figyelmemet kelletlenül az előttünk álló feladatokra összpontosítottam. Küldetésünk során a másnapra tervezett hosszú űrséta jelentette számomra a fő feladatot, a mai napon azonban legfontosabb teendőnk a legénység nélküli Agenával való űrrandevú és dokkolás volt.
Radarunk már a harmadik földkörüli keringés alkalmával befogta az Agenát – jóval azelőtt, hogy szabad szemmel megpillanthattuk volna. Aztán alig hat órával a start után először láttuk meg a fejünk fölött. Először csak egy tűhegynyi fénypont volt az égen. Aztán fokozatosan egy kristálytisztán látható, kecses, ezüstös csővé változott, ahogy ott lebegett a Föld fölött, mintha az űrben lenne felfüggesztve, és csak ránk várna. Hibátlan látvány volt.
Elkezdtünk közeledni az Agena felé, és Hawaiitól 1600 kilométerrel nyugatra a két jármű már kötelékben repült, 45 méteres távolságot tartva egymástól. Biztonsági szempontból ellenőriztük az Agenát, és az utolsó manőverre készülődve a műszereinket vizslattuk.
A dokkolómanőver Neilre, a küldetés parancsnokára várt. Alighogy ismét felkelt a Nap, közelebb vitt minket az Agenához, így már egyenesen az Agenával szemközt voltunk, és apránként közeledtünk felé.
„Milyen állapotban van?” – kérdezte tőlem. „Minden rendben. Jó formában van” – feleltem. „OK” – tájékoztatta a földi irányítást. „Készen állunk a végső megközelítésre.”
Amikor a Küldetésirányítástól megérkezett az engedély, Neil finom mozdulatokkal csavarta és lökdöste kezelőszerveit, hogy az Agenával pontosan szembe kerüljünk. Ahogy a Geminivel egyre közelebb értünk, az Agena dokkológallérján található három hosszú „bajuszt” (whiskers) figyeltük, hogy lássuk, történik-e elektromos kisülés, amikor a két jármű egymáshoz ér. Egyesek ugyanis nagy szikrázástól tartottunk, mi azonban semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Semmi szokatlan nem történt, amikor először hozzáértünk, majd egy határozott dörrenéssel dokkoltunk, és a dokkolóreteszek a két járművet egymáshoz kapcsolták. Küldetésünk első része sikerült. A dokkolás sima ügynek tűnt, olyan könnyűnek, mint egy parkolóba beállni az autóval.
„Küldetés, dokkoltunk” – értesítette Neil a földi irányítást. „Nagyon kezes jószág” – tettem hozzá.
Neil lekapcsolta a Geminit, én pedig az Agena irányítórendszereinek segítségével belekezdtem a két jármű közös repülésébe.
Még jópár egyszerű manőver várt ránk, mielőtt első pihenőnkre sort keríthettünk volna, és elővehettük volna az élelmet. Leszámítva az űrrandevú során elfogyasztott pár falatot, közel tizenegy óra telt el azóta, hogy Cape Kennedy legénységi szállásán nekiültünk marhaszeletből és tojásból álló reggelinknek. Azóta az adrenalin hajtott minket. Most már éhesek voltunk, de sok órának el kell telnie, mire éhségünket csillapíthatjuk. Rövidesen másodpercek választanak el minket a haláltól az előttünk álló pár óra drámai forgatagában, ami azzal a szinte teljesen hétköznapi megjegyzéssel kezdődött, amit a madagaszkári Tananarive megfigyelő állomás közvetítésével juttatott el hozzánk a Küldetésirányítás.
„Ha bajba kerültök, és az Agena megvadul, csak kapcsoljátok le a 400-as paranccsal, és vegyétek át az irányítást a Geminivel…”

Az elkövetkező órákban a Küldetésirányítással elég korlátozott volt a rádiókapcsolat. Houstonnal kilencven percenként mindössze három, egyenként ötperces időtartamban beszélhettünk, amikor átrepültünk a hajók fedélzetére telepített másodlagos megfigyelőállomások fölött: az egyik hajó a Rose Knot Victor volt az Atlanti-óceán déli részén, Dél-Amerika délkeleti partjai mellett, a másik pedig a Coastal Sentry Quebec, ami a Csendes-óceán nyugati részén, Kína partjai mentén állomásozott. A Houstonból nekünk, illetve tőlünk Houstonba címzett üzenetek a hajók kommunikációs tisztjeinek közvetítésével történt, és az a szaggatott, három szereplős beszélgetés nem könnyítette meg helyzetünket.
Nem sokkal a tananarivei adás után felfigyeltem arra, hogy Neil műhorizontja („8-ball”) szerint 30 fokban bedőlünk, ami annyit jelentett, hogy űrhajónk lassan forog – noha ezt nem érzékeltük, mivel addigra már teljes sötétségben repültünk. Ösztönünk azt súgta, hogy a problémás előéletű Agena kezd tényleg „megvadulni”. Először még megszűnt a forgás, amikor Neil azt mondta, hogy az Agena irányítórendszerének lekapcsolásával üzemeljem ki. Azért használtuk az Agena hajtóművét a két összekapcsolt jármű repülése során, hogy takarékoskodjunk a Gemini üzemanyag-készletével. A két jármű irányítórendszere nem lehetett egyidejűleg bekapcsolva: egy összekapcsolt járművet két különböző erőforrás instabillá tehet.

De hiába kapcsoltuk ki az Agena irányítórendszerét, és vette át a Gemini az irányítást, cirka egy perc múlva ismét forogni kezdtünk. Neil újra és újra arra utasított, hogy üzemeljem be, majd kapcsoljam ki az Agenát, így próbálva visszaszerezni az irányítást a két összekapcsolt jármű felett. Ennek ellenére a forgás most már nem csak, hogy folytatódott, hanem egyre intenzívebb lett – és egészen odáig fajult, hogy immár mindhárom tengely mentén kezdtünk pörögni. Miközben Neil a kézi vezérlővel próbálta elejét venni a nemkívánatos mozgásnak, mindketten tisztában voltunk azzal, hogy hamar kezdünk kifogyni a lehetőségekből.
Amikor Neil újfent megparancsolta, hogy kapcsoljam vissza az Agenát, a műszerfalra néztem, és észrevettem, hogy a Gemini egyik irányítórendszerének üzemanyag-tartaléka 13 százalékra csökkent. Egyértelmű volt, hogy le kell válni az Agenáról, mégpedig gyorsan.
„Jobban tennénk, ha leválnánk róla” – mondtam Neilnek. De mindketten tudtuk, hogy a két vadul forgó jármű ezután akár össze is ütközhet egymással.
„OK, hadd próbáljam meg a forgást mérsékelni, nehogy összeütközzünk” – felelte Neil. „Készen állsz?”
„Készen” – válaszoltam. A nagyteljesítményű sugárhajtású gépeken eltöltött pilótaéveimből tudtam, milyen fontos minden részletet rögzíteni egy vészhelyzet esetén. Azt is tudtam, hogy mihelyt leválunk az Agenáról, a rakéta abban a pillanatban kikapcsol, és senki nem tudja meg, hogy pontosan mi is volt a probléma, és hogyan lehetne kijavítani. Így aztán amilyen gyorsan csak tudtam, beprogramoztam az Agena adatrögzítő berendezését: a földi irányítás így átveheti az irányítást az Agena fölött, és letöltheti az adatokat, amikor a következő megfigyelő-állomás fölé ér. Az ablakunkban elhelyezett kamerát is beindítottam, hogy felvegyük a szétválást. Nem volt idő a beállítások ellenőrzésére.
„OK, bármikor mehet” – mondtam. „Készen állunk.”
„Vettem, leválás – most!” Neil a Geminivel hátrálni kezdett, én pedig ezzel egyidejűleg megnyomtam a műszerfalon a két járművet szétválasztó kapcsolót. Néztük, ahogy az Agena ellibeg, a napfényes Földdel a háttérben.
Ezzel a módszerrel már képesnek kellett lenni a Gemini stabilizálásra, és rájöhettünk, hogy mi történt. De másodpercek múlva ismét forogni kezdtünk, csak ezúttal már jóval hevesebben. A Geminivel van tehát a probléma, és nem az Agenával.
Annyi órát eltöltöttünk a szimulátorokban, hogy felkészüljünk minden eshetőségre, de senki nem látta előre, hogy ilyen helyzet adódhat. Az Agena problémái köztudottak voltak. Végtelenségig gyakoroltuk, hogy mit kell tenni ilyenkor. De arra senki nem volt felkészülve, hogy ilyen problémába futunk bele a Geminivel. Megdöbbentett minket.
Ez a forgás már túl hosszú ideje tartott. Nagyon kicsi esély volt arra, hogy az űrben ilyen intenzív forgásból kivegyük az űrhajót. Kezdtünk szédülni. Olyasmi volt, mint amikor gyerekkorunkban egyirányba tekertük a mászókötelet körbe-körbe, és aztán belekapaszkodtunk, amíg az kicsavarodott. Az űrben azonban ez csöppet sem volt jó érzés. Ezzel a lehetőségekkel egyáltalán nem számoltunk.
Ismét az órára néztem, a start óta 7 óra 17 perc telt el, ami azt jelentette, hogy nemsokára a Coastal Sentry Quebec (hívójele: CSQ) vételkörzetébe érünk. Ők vették fel velünk a kapcsolatot.
„Gemini-8, itt a CSQ capcom. Milyen a vétel?”
Fogalmuk sem lehetett arról, hogy mi történik velünk. Mindössze pár percünk maradt arra, hogy tudomásukra hozzuk, mekkora bajban vagyunk, aztán újra kilépünk a vételkörzetükből. Tudtam, hogy a legrosszabb dolog az, ha a hangunkból kiérezhető a pánik. Nem akartunk ráijeszteni a Küldetésirányításra. Most épp arra volt szükségünk, hogy hideg fejjel gondolkozzanak.
„Komoly problémánk van” – mondtam olyan higgadtan, amennyire csak tudtam. „Mi most idefenn épp bukdácsolunk. Leváltunk az Agenáról.”
„OK, látjuk a jelzést, hogy az űrhajó ismét magában van” – felelte a CSQ. „Mi lehet a probléma?” Ez Jim Fucci volt, felismertem a hangjáról. Nagyon tapasztalt, régi motoros volt a NASA-nál. Haver, hogy én milyen boldog voltam, amiért ő van a vonal túlsó végén. Egész biztos, hogy azonnal átlátta, milyen nagy bajban vagyunk. Máskülönben nem kellett volna ilyen hamar leválni az Agenáról. De a hangja nyugodt maradt.
„Egyre csak forgunk, és semmit nem tudunk tenni ellene” – jelentettem. „Egyre gyorsabban forgunk balra.”
„Vétel” – felelte Fucci.
Az űrhajó és a CSQ, majd a CSQ és a houstoni Küldetésirányítás közti háromszereplős kommunikáció késéssel járt, ami azt jelentette, hogy Houstonban a Küldetésigazgató – azaz a „Küldetés” – nem hallotta a teljes beszélgetést.
„Azt mondta, hogy nem tudja lekapcsolni az Agenát?” – kérdezte a Küldetés a CSQ-t.
„Nem, azt mondta, hogy leváltak az Agenáról, és megállíthatatlanul forognak” – mondta Fucci, majd ennyit mondott nekünk: „Várjatok.”
Ekkorra már szinte teljesen elveszítettük az irányítást a Gemini-8 fölött. Forgásunk egyre gyorsult. Neil keményen küzdött kézi vezérlőjével, és próbálta lefékezni a pörgést, de mindhiába. Olyan volt, mintha egy vásáron lennénk, és a ringlispíl nagy sebességgel forgatná utasait, leszámítva, hogy egy vásáron semmi nem forog ilyen gyorsan, vagy ilyen sokáig – ha ez mégis megtörténne, nagyon sokan elájulnának.
Azóta gyakran megkérdezték már tőlem, hogyan éreztem magam azokban a feszült pillanatban. Féltem? Eszembe jutott-e, hogy talán soha nem jutok vissza a Földre, és nem láthatom többé a családom? Az igazat megvallva minket arra képeztek ki, hogy ilyen helyzetekben csúcsformában legyünk. Az érzelmeknek nincs helye. Minden olyan gyorsan történt, nekünk pedig valamit ki kellett eszelnünk. Ehhez minden energiánkra és koncentrációnkra szükség volt.
Neil utolsó mentsvára az volt, hogy felém fordult, és azt mondta, hogy fogjam meg a kézivezérlőt, hátha nekem sikerül az űrhajót megfékeznem. Rögtön készen álltam a válasszal: „Persze, add csak át, meg tudom oldani”. De természetesen édesmindegy volt, hogy melyikünk keze van a botkormányon: nem reagált. Ha a kézi vezérlő elromlott, nagyon kis esély van a hazatérésre. Nagyon súlyos helyzet volt. Kezdtünk kifutni a lehetőségekből.
Aztán a háromszereplős kommunikáció újra beindult, ezúttal azonban még nagyobb volt a zűrzavar.
Azt mondtam Fuccinak: „CSQ. Nagyon erősen forgunk balra … Minden bizonnyal beragadt a kézivezérlő.”
„Jól hallottam? Azt mondtad, hogy beragadt a kézivezérlő?” A Küldetésirányítás Houstonból közbevágott.
„Megismételné, Küldetés?” – kérte Fucci a Küldetésirányítást.
Ez lehetetlen feladat volt. Fucci nem tudott egyszerre két beszélgetésre figyelni. Houstonnak ezt tudnia kellett volna.
„Jól hallottam, azt mondja, hogy beragadhatott a kézi vezérlő?” – ismételte meg Houston.
„Megerősítem, Küldetés … Nagyon gyorsan bukdácsolnak.”
Amikor forogni kezdtünk, a kabinban minden, ami nem volt rögzítve – így az ellenőrzőlista, a küldetési terv, a folyamatábra – a fellépő centrifugális erő következtében a kabin falára tapadt.
A napfény be-bevillant a Gemini két apró ablakán, mintha stroboszkóp lenne, és minden alkalommal elvakított minket. A forgásunk annyira felgyorsult, hogy másodpercenként szinte egy teljes fordulatot tettünk meg. Periférikus látásom kezdett kiesni. Csőlátásom lett. A g-erők a forgás tengelyével ellentétes irányba tolták a fejünket. Gyorsabban forogtunk, mintha egy orsóban lennénk egy nagysebességű vadászgéppel. Közel voltunk ahhoz, hogy elveszítsük az eszméletünket.
Minden olyan gyorsan történt. Mindössze másodperceink maradtak, mielőtt minden elsötétül előttünk. Az összes megfigyelő-állomás hatósugarán kívül voltunk. Amúgysem volt időnk megvitatni a dolgokat a Küldetésirányítással. Neilre nehéz döntés várt.
„Már csak a légkörbelépési rendszer maradt” – mondta zihálva.
Tudtam, hogy igaza van. Egyetlen esélyünk az, hogy aktiváljuk azokat a hajtóműveket, amik a légkörbelépés során hivatottak irányítani az űrhajót.
„Csináld” – mondtam. Mindketten pontosan tudtuk, hogy belehalunk, ha ez nem működik.
A Gemini légkörbelépésre szánt rendszerét beüzemelni normál körülmények között elég egyszerű eljárásnak számított. De a jelenlegi szélsőséges helyzetben herkulesi feladatnak bizonyult. Neilnek meg kellett találni a kapcsolót az űrhajó különböző pontjain elhelyezett féltucat műszerfal között. Ráadásul a kapcsoló az összes közül a legfurább helyen volt – pontosan Neil feje fölött. És nem csak ez, hanem egy tucatnyi másik billenőkapcsoló is volt azon a panelen, elhomályosuló látásunkkal pedig nem volt egyszerű rátalálni a megfelelő kapcsolóra.

Vadászpilóták lévén Neillel mindketten megszoktuk, hogy a pilótafülke minden kapcsolóját csukott szemmel is megtaláljuk. Mielőtt egyáltalán felszállhatnánk egy vadászgéppel a földről, egy ún. „vakteszten” kell átesni: lehunyt szemmel véletlenszerűen felsorolt kapcsolókat kell megtalálni. Ezt a gyakorlatot a küldetésre való felkészülés során is alkalmaztuk. Neil vakon is pontosan tudta, merre keresse a kapcsolót. Az immár egy perce tartó több mint hatvan gyors forgás okozta szédülés ellenére kezével odanyúlt, és aktiválta a kapcsolót, miközben másik kezével a kézivezérlőt markolta, és próbált úrrá lenni a bukdácsoláson – ez így hihetetlen teljesítmény volt.
Még mindig lenyűgöz, amit Neil tett. Minden olyan gyorsan történt. Csak az intenzív kiképzésnek és Neil higgadtságának köszönhetően éltük túl ezt az életveszélyes helyzetet.
Amint átbillentette a kapcsolót, forgásunk lassulni kezdett. Harminc másodpercbe is beletelt, mire teljesen megszűnt. De legalább megszűnt. Könyvek és küldetési tervek voltak a fülkében szétszórva. A küldetés legdurvább része összesen mintegy huszonöt percig tartott. De legalább úgy tűnt, hogy ismét a helyzet urai vagyunk.
„Megcsináltad, Neil” – mondtam levegő után kapkodva, miközben kezdtem visszanyerni a látásom. „Megcsináltad!”
Nem volt idő az ünneplésre. Nem tudhattuk, hogy a forgás mikor kezdődik újra. Emellett még más problémákkal is vártak ránk.

További tizenöt percbe is beletelik, mire elérjük a legközelebbi megfigyelő-állomást Hawaii-n. Ez idő alatt rá kellett jönnünk, hogy mi romlott el, és mihez kezdünk ezután. Neil egyesével elkezdte ellenőrizni a Gemini tizenhat segédhajtóművét – ezek apró rakétahajtóművek voltak, amik üzemanyagot és oxidálószert használtak, így lehetett meggyújtani a vákuumban. Az űrhajó meghatározott pontjain voltak, és segítségükkel fel-le, balra-jobbra, illetve előre-hátra lehetett mozgatni az űrhajót. A 8-as számú hajtómű nem működött.
De ez nem afféle tartós, lineáris probléma volt. Később a vizsgálatok során kiderült, hogy a segédhajtómű néha rövid időre bekapcsolt, amikor kikapcsolt állapotban kellett volna lennie, és időnként kikapcsolt állapotban volt, amikor működnie kellett volna. Nagyon el volt rontva.

A lényeg ugyanakkor az, hogy az Agena hibátlan volt, a Gemini pedig nem. A sokkhatás végül elmúlt. A küldetési szabályzat szigorú volt. Attól kezdve, hogy bekapcsolták a légkörbelépés során használatos irányítórendszert, az űrhajónak amilyen gyorsan csak lehet, vissza kellett térnie a Földre. Neillel átbeszéltük, hogy a küldetési tervben esetleg van-e valami, amit még meg tudnánk csinálni. De lelkünk mélyén tudtuk a választ. A küldetés véget ért.
Neil kedvesen, gyengéd szavakkal fordult hozzám. „Ne haragudj, barátom” – mondta. „Azt hiszem, más alkalommal kell sort keríteni rá.” Tudta, milyen nehéz ez nekem. Mindketten tudtuk, hogy az űrsétának lőttek, és talán sose lesz újabb lehetőségem rá.
De a következő vészhelyzet hamar elhessegette az ehhez hasonló gondolatokat.
Az Agena még mindig a Geminivel azonos pályán haladt. Az a veszély fenyegetett minket, hogy a két jármű szétválásától számított első földkörüli keringés végén összeütközhetünk az Agenával. Mindössze egy óránk maradt. Nem tudtuk korrigálni az Agena pályáját. Még a saját pályánk irányát sem tudtuk módosítani az ütközést megelőző manőverekhez szükséges precíz számítások nélkül. Az ehhez szükséges instrukciókat a Küldetésirányításnak kellene eljuttatnia nekünk a legközelebbi, hawaii megfigyelő-állomás közvetítésével. Az állomás vételkörzetében mindössze öt percet töltünk majd, ezután újabb húsz percig nem lesz kapcsolatunk a földi irányítással – egészen addig, amíg a Rose Knot Victor fölé nem érünk. De itt is csak pár percre áll helyre a kapcsolat, és ezután több mint fél óráig ismét rádiócsend lesz, amíg újra el nem érjük a Coastal Sentry Quebec vételkörzetét.
Ez azt jelentette, hogy a komplett küldetési tervet ezeken a távoli helyeken eltöltött néhány szaggatott, idegtépő perc alatt kell módosítani a Küldetésirányítás segítségével.
A start után 7 órával és 37 perccel beléptünk a hawaii körzetbe. A Küldetésirányítás azzal kezdte, hogy a hatodik keringésünk alkalmával készülnek minket visszahozni a földre. Így mindössze kilencven percünk maradt volna, hogy a Geminit előkészítsük a légkörbe lépésre. Tudtuk, hogy ez képtelenség: a számítógépünkbe még be sem volt töltve a légkörbelépés programja.
„Ennyi idő alatt nem végzünk” – mondtam Neilnek. „Több idő kell.”
Eközben a Küldetésirányítás is átértékelte a számításait. Két perc múlva módosították a tervet. A legújabb instrukciókat másodpercekkel azelőtt kaptuk meg, hogy ismét megszakadt a kapcsolat a földi irányítással. Ezúttal már azt mondták, hogy a hetedik keringésünk alkalmával lépjünk vissza a Föld légkörébe. A vízreszállásra a 3. landolási körzetben (Dash 3) kerül sor.
Felcsaptam a kézikönyvet. A 3-as körzet egy másodlagos leszállóhely volt a Dél-Kínai tengeren. Ez több mint 9600 kilométerre volt az elsődleges leszállóhelyünktől. A környéken egyetlen tapasztalt mentőcsapat sem lesz, akik kihúzhatnának minket a tengerből. Eddig még soha nem fordult elő, hogy a legénységnek egy ehhez hasonló másodlagos leszállókörzetben kelljen landolnia.
Reméltem, hogy nem pártol majd el tőlünk a szerencse. Nem voltam babonás, de tudtam, hogy vannak, akiknek egyszerűen nincs szerencséjük; ezt nehezen lehet meghatározni, olyasmi ez, mint valami átok. Ezidáig pilótaként mindig kivágtam magam a nehéz helyzetekből, ahogy Neil is, de az űrrepülés mindkettőnk számára új terep volt. Most ezzel a komoly dilemmával néztünk farkasszemet. Vajon megússzuk? De nem volt idő ilyesmiken töprengeni. Az óra nem ismert irgalmat, a légkörbe lépésünkig hátralevő percek pedig egyre csak fogytak. Tudtam, hogy azoknak a katasztrófáknak a hátterében, amikor a berepülő pilóták egy kupac hamuként végezték, kevés esetben állt egyetlenegy nagy probléma. Jóval gyakrabban sok kis apróság vezetett a bajhoz. Olyan apróságok, amiket azonnal orvosolni kell.

Rövidesen újra belépünk a CSQ vételkörzetébe. Fel kellett készünöm arra, hogy fogadjam légkörbe lépésünkhöz szükséges paramétereket, amit aztán be kellett táplálni a számítógépbe. A fedélzeti, digitális számítógép memóriája nem volt elég nagy ahhoz, hogy a légkörbe lépés részleteit is tartalmazza. Nagyjából cipősdoboz méretű volt, és olyan 26 kilót nyomott: ezzel akkoriban csúcstechnikának számított. De még így is csak körülbelül 160 000 bit, illetve valamivel több, mint 4000 számítógépes szó tárolására volt képes, és memóriája már csordultig volt a bonyolult űrrandevú manőver adataival. Ezeket előbb ki kellett törölni, és csak azután lehet betáplálni a légkörbe lépés menetének részleteit egy másik fedélzeti berendezésről, az ún. Segédszalagos Memóriáról (Auxiliary Tape Memory, ATM). Ez az akkori szuperszámítógépek esetében használatos szalag kicsinyített mása volt, voltaképpen egy külső meghajtó. Miután bekapcsoltam az ATM-et, és rákötöttem a számítógépre, utóbbi betöltötte a szükséges szofvert, amibe immár be lehetett táplálni a légkörbe lépés során követendő pályánk pontos részleteit. Ezeket aztán egy apró billentyűzet segítségével adtam meg.
Kilenc sor hétjegyű szám határozta meg azt, hogy mikor akarjuk beindítani fékezőrakétáinkat a légkörbe lépéshez, és pontosan hol akarunk landolni – mindegyik előtt egy plusz vagy mínusz jel volt, ami arra utalt, hogy „fel” vagy „le”. A CSQ fedélzetéről felolvasott számokat egyesével kellett bevinni a számítógépbe. Ha akár csak egyetlenegy számjegy nem stimmel, elvétjük a leszállóhelyet, és gyakorlatilag bárhol landolhatunk – talán épp a Himalája tetején. Ha viszont elhibázzuk a célkörzetet, és a szárazföld fölé keveredünk, katapultálnunk kellene. A Gemini-űrhajót ugyanis vízreszállásra tervezték.

Örültem, hogy ezeket a számsorokat Fucci olvasta be nekem. A Rose Knot Victor fedélzetén lévő embereket hallva olyan érzésem volt, mintha a Küldetésirányításhoz hasonlóan ők is kissé össze lennének zavarodva. De Fucci maga volt a megtestesült nyugalom. Úgy olvasta be azokat a számokat, mintha csak egy sétát javasolt volna a közeli parkba. Gyorsan beütöttem a számítógépbe, hogy még mielőtt megszakad a kapcsolat, visszaküldhessem neki ellenőrzésre.

Húsz perccel később már a hawaii megfigyelő-állomás fölött repültünk, és megkaptuk a legfrissebb információkat tervezett leszállóhelyünkkel kapcsolatban: ez Okinawától 800 kilométerrel keletre volt. Mint tájékoztattak róla, az USA Légierejének két C-54-esét mozgósították japán bázisaikról – az egyik Tachikawáról, a másik az okinawai Naha Légibázisról érkezik felderítésünkre. A USS Leonard Mason romboló épp csak visszatért Vietnám partjairól, ahol a bevetések támogatásában vett részt, és szintén útra kelt Okinawából, hogy felvegyen minket.
A terv szerint verőfényes napsütésben érkezünk, helyi idő szerint a délután közepén. Az előrejelzés szerint tiszta, nyugodt időre számíthatunk, enyhe szellővel, mindössze egyméteres hullámokkal. Ennek ellenére javasolták, hogy vegyük be a hányinger elleni tablettáinkat, és igyunk sok vizet a légkörbe lépés előtt. Méteres hullámok. Sima ügy. Nem vettük be a tablettákat."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr786473489

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.