Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGA "Róka Expressz" becenevű repülőgép az űrrepülésre való felkészülés kellemetlen részét jelentette, a mérnökök közül sokan kidobták a taccsot a fedélzetén. Ebből ered a neve is. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

1965 augusztusának végefelé épp a houstoni Küldetésirányító Központ nagy üvegtáblákkal borított VIP- részének végében álldogáltam, amikor Deke Slayton odajött hozzám ezekkel a szavakkal: „Hé, Dave, szeretnék pár szót váltani …”
Nemrég ért véget kiküldetésem: capcom voltam a Küldetésirányító Központban Gordon Cooper és Pete Conrad hétnapos Gemini-5 küldetése alatt. Ez a küldetés fordulópontot jelentett. Pete és Gordo 128-szor kerülte meg a Földet, és ezzel jóval több időt töltöttek el a világűrben, mint az oroszok. A VIP-részleg amúgyis pezsgett az izgalomtól. De Deke Slayton pár szava épp elég volt ahhoz, hogy gyorsabban vegyem a levegőt.
„Most, hogy a Gemini-5-nek vége, szeretném, ha elkezdenél felkészülni Neil Armstronggal a Gemini-8 küldetésre az elsődleges legénység tagjaként” – folytatta Slayton. „Pete Conrad és Dick Gordon lesz a tartalék-legénységetek. Jövő év márciusára tervezzük a startot.”
„Rendben, főnök. Számomra elfogadható.” Megpróbáltam annyira visszafogott maradni, amennyire csak bírtam.
„OK, vedd fel a kapcsolatot Neillel, ő majd tájékoztat a repülési tervről, már amennyit tudni lehet róla, illetve a felkészülés menetéről. És ez maradjon köztünk” – mondta Slayton. „Rajtatok kívül még senkinek nem szóltunk. Valószínűleg pár hét múlva már a többiek is tudni fogják. Addigis kezdjetek el együttdolgozni. Van kérdés?”
„Nincs, uram. Jól hangzik” – mondtam.
Aztán mintegy mellékesen Slayton hozzátette: „Ó, jut eszembe, Ed White-nak is fontos szerepe lesz. Egy nagy űrséta vár rád. Lehet, hogy nem ártana, ha Eddel is beszélnél. Már várja a hívásod. Sok szerencsét. Rövidesen keresni fogunk.”
Deke távozott, én pedig még egy ideig ott álltam, és csak bámultam a VIP-részleget a Küldetésirányító Teremtől elválasztó nagy üvegen át. Odabenn, a falra szerelt nagy táblán még mindig a Gemini-5 földkörüli pályája látszott. Vajon pár hónap múlva már a Gemini-8-ét látni majd itt? Azon tűnődtem, hogy nem álmodom-e. Valóságnak kellett lennie. Tudtam, hogy a legénységek kiválasztása így ment. Olyan gyorsan kiválasztottak – a tizennégyek asztronauta-csoportjából elsőként kerültem egy elsődleges legénységbe. Az első két csoportból páran még mindig arra vártak, hogy bekerüljenek egy elsődleges legénységbe. De ezt magamban kellett tartanom.
Nem lehettem volna boldogabb, és nem is kívánhattam többet annál, hogy Neil Armstrong legyen a parancsnokom. Amikor társainkat kellett értékelni, kis híján őt választottam. Alig ismertem, ennek ellenére csodáltam őt. Tudtam, hogy jó pilóta, és higgadt, nyugodt szaktekintély.
Most meg kellett keresnem Neilt, hogy kiderítsem, vajon ő is elégedett Deke döntésével: a parancsnok előjoga nemet mondani a pilótára. Amikor a VIP-részleg mellett egy folyosón összefutottunk, fülig ért a szája, és felém nyújtotta a kezét. Ennél többre nem volt szükségem.
Másnap a 4. sz. Épület asztronauta emeletének sarkában lévő irodájában felkerestem Neilt. Szobatársa, Elliot See épp elutazott valahová. Röviddel utánam Pete és Dick is befutott. „Üdv a fedélzetén. Örülök, hogy mindannyian itt vagytok. Alig várom, hogy együtt dolgozhassak veletek” – mondta Neil, és egy merő mosoly volt az arca. Amikor leültünk, és hallgattuk, ahogy ő elkezdte végigvenni a Gemini-8 repülési tervét, azt gondoltam: „Ez az. Most már tényleg bekerültünk a belső körökbe.”
A Gemini-8 a tervek szerint a legösszetettebb és legátfogóbb küldetésnek ígérkezett. A Gemini-6 feladata az első űrrandevú és dokkolás lenne. A Gemini-7-re vár a leghosszabb, tizennégy napos küldetés – ez hosszabb, mint a tervezett Apollo-küldetések bármelyike. Viszont a Gemini-8 négynapos küldetése során végrehajtja a Gemini-program összes célkitűzését: az űrrandevút, a dokkolást, a két összekapcsolt jármű közös manővereit, űrsétát, kísérleteket, majd a küldetés végül egy hajszálpontos légkörbelépéssel érne véget.
A repülési terv értelmében közel két órás űrséta vár rám. Ennek során …km/h sebességgel repülve lebegnék majd az űrben, és valamivel több mint egyszer megkerülöm a Földet. Negyvenöt perc napsütésben, negyvenöt perc sötétben – utóbbit a hajó végében található kis peronba kapaszkodva töltöm, amíg újra fel nem jön a Nap, és jó fényviszonyok között térhetek vissza a kabinba. Kimerítő űrsétát terveztek, aminek során egy rakás új eljárást és berendezést kellett letesztelni; ezeket majd a hátralevő Gemini-küldetéseken használják majd. A sajtóban „Világkörüli Sétának” emlegették űrsétámat.

A világűr akkoriban nagy attrakció volt a média számára, noha az érdeklődés csak később, az Apollo-program során érte el csúcspontját. A NASA legújabb küldetésekkel kapcsolatos hírei gyakran megjárták a címlapokat, Lurton pedig elkezdte az újságkivágásokat egy vázlatfüzetbe gyűjteni a gyerekek számára. Én az idő nagy részében eléggé elzártan éltem a sajtótól, leszámítva, amikor a „szopóhét” alkalmával az országot jártam. De szerencsére ezek az utazások átmenetileg szüneteltek, amint megkezdtem intenzív felkészülésemet a Gemini-8 küldetésére.
Miközben mi már egy sor Gemini-küldetésen voltunk túl, az oroszok ez idő alatt csak egyetlen egy űrhajót küldtek fel: a Voszhod-2-t Leonovval, és erre mindössze öt nappal a Gemini-3 startja előtt került sor. Nem nagyon voltak ismereteink az orosz űrprogramról. Nem tudtuk miért tűnik úgy, mintha megtorpantak volna. Semmit nem tudtunk a Főkonstruktőrjük haláláról – én még azt sem tudtam, hogy egyáltalán volt Főkonstruktőrük. Mindössze annyit tudtunk, amennyit a szovjet hivatalos forrásokból tudni lehetett. Fogalmunk sem volt arról, hogy mire készülnek. De nem hagytuk, hogy ez a bizonytalanság a mindennapokban ránk telepedjen. Abból indultunk ki, hogy főnökeink nyilván figyelemmel kísérik a szovjet terveket.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Neil Armstrong lett a küldetésünk parancsnoka, ő döntött a felkészülés ütemezéséről, és ehhez a korábbi Gemini-küldetések alkalmával használt hozzávetőleges vázlatot hívott segítségül. Az első pár hónapban rendszeresen St. Louis-ba látogattunk: a McDonnell-Douglas itt készítette az űrhajónkat, mi pedig az űrrandevú során használatos hardvert és szoftvert ellenőriztük. Egy alkalommal egy elsötétített szobában ültünk két egyszerű széken, és egy kivetítőn egy űrrandevú szimulációját vetítették újra és újra. A ránk váró bonyolult manőverre ez volt az első „felkészítő tréning”.
Eleinte sokaknak komoly fejtörést okozott megérteni, hogy egy űrrandevú pontosan hogyan is történik. Az én fejemben is elég homályos képzetek voltak. Tankönyvek nem álltak rendelkezésünkre, mivel ez egy teljesen új szakterület volt. Neil azonban hamar útba igazította a mérnököket. Hihetetlen volt látni, hogy képes magába szívni akár a legbonyolultabb problémákat is, amit aztán nagyon egyszerűen, de finoman és mintegy mellékesen adott tovább másoknak. Ezt magamban úgy hívtam, hogy ilyenkor „professzori üzemmódba” kapcsolt. Emlékszem, egyszer St. Louisban épp az űrrandevúról beszéltünk, ő pedig a táblához, és ezt mondta: „Álljunk meg egy pillanatra, emberek. Megmutatom, hogyan történik.” Ezután a lehető legegyszerűbb módon levezette az űrrandevú különböző fázisait. Rögtönzött előadása kiválóan sikerült. Olyan volt, mint évek óta csak ezt tanította volna.

Még ez év októberében a Gemini-6 küldetése során a Gemini-program elszenvedte története első kudarcát. Az Agena-rakéta, amivel űrrandevút kellett volna végrehajtani, a felszállás közben felrobbant. Ez a kudarc, valamint az Agenával kapcsolatos problémák átmenetileg árnyékot vetettek felkészülésünkre. A céltárgy biztonságos voltával és megbízhatóságával kapcsolatban komoly kétségek merültek fel, amik Gemini-8 küldetésünk során mindvégig kísértenek majd minket. Határozottan demoralizáló volt ez az eset. Ekkor még sem Neil, sem én nem sejtettük, milyen fontos szerepet játszik majd az Agena kudarca küldetésünk során, amikor a Küldetésirányítás a rakéta megbízhatatlanságával magyarázza az általunk tapasztalt problémákat.
A Gemini-6 kezdeti problémái után a küldetést megváltoztatták, így egy másik Gemini-űrhajóval, a Gemini-7-tel hajtana végre űrrandevút. A terv szerint a két űrhajó kevesebb, mint 30 centiméterre közelítené meg egymást. De ez a terv is kis híján kútba esett. A Gemini-6 startja előtti pillanatban az indítóálláson várakozó Titan-II hordozórakéta hajtóművei hirtelen leálltak, a legénység pedig egy katasztrofális robbanás lehetőségével nézett szembe.
Az Agenához hasonlóan a Titannal is kezdettől fogva voltak problémák. Eleinte a tesztrepülések során komoly problémák merültek fel, vagy kudarccal végződtek. A függőleges rázkódás – ún. „pogo-hatás” (pogo-effect) – jó néhány teszt során olyan mértékű volt, hogy a legénység nem sok eséllyel élte volna túl.

De három nappal a megszakított indítás után a Gemini-6 végül sikeresen elstartolt, és végrehajtotta az űrprogram történetének első űrrandevúját: centikre közelítette meg a tizenegy nappal korábban felbocsátott Gemini-7-et. A két űrhajót nem dokkolásra tervezték, erre csak a Gemini-űrhajó és az Agena céltárgy között kerülhetett sor. Ez azt jelentette, hogy a Gemini-8 küldetésére nem csak egy hosszabb űrséta várt, hanem két űrjármű első dokkolása is. Nagy fába vágtuk a fejszénket: izgalmas, ambiciózus feladatot jelent, ugyanakkor komoly kihívás elé is állít majd minket.
Ed White-tal átbeszéltük, hogy mire számíthatok a hosszú űrsétám során, és hogyan készüljek fel rá. Az űrséta nagyon kockázatos vállalkozás. Attól kezdve, hogy az asztronauta elhagyta az űrhajót, magára maradt, többé már nem számíthatott a parancsnok segítségére. Ha az űrséta végén nem tud visszatérni, akár meg is halhat. Ha valaki ilyenkor mozgásképtelenné válik, vagy meghal, a parancsnok csak egyet tehet: lecsatlakoztatja társát az űrhajóról, és magára hagyja a világűrben. Tudtam, Ednek az űrséta során oly mértékben kitágult a szkafandere, hogy nagyon megszenvedett, mire lezárta az ajtót. Egy olyan szerkezet, amivel a szkafander nyomását csökkenteni lehetett volna, megoldotta volna a problémát, ez azonban nem készült el soha. Az erőltetett menet és a megválaszolatlan kérdések következtében néhány potenciális veszélyforrás fölött elsiklott a figyelmünk. A Gemini-8 ajtaján apró módosítást hajtottak végre, és egy karral szerelték fel, hogy kisebb erőt kelljen kifejteni a záráshoz.

A pozitív tapasztalatok között Ed megemlítette, hogy egyáltalán nem szédült az űrséta alatt. Ettől sokan tartottak, Ed azonban azt mondta, hogy jól érezte magát, és mindvégig tudta, merre van. Csak nem tölthetett annyi időt odakinn, amennyit szeretett volna.
„Mielőtt észbe kapnál, már véget is ér” – mondta. „Olyan izgalmas, fantasztikus látvány. Alattad ott az egész Föld panorámája, amit a Gemini-űrhajó apró ablakain át nem látszik teljes pompájában.”
Felhívta figyelmemet a kondim fontosságára. Hosszú űrsétám során a szkafanderem nagyon rugalmatlan és nehézkes viselet lesz, mivel a Nap sugárzása és a vákuum ellen további védőrétegeket építenek bele. Ennek a szkafandernek még nem voltak olyan csuklós csatlakozásai, mint amilyeneket a későbbiek során az Apollo-program holdsétáin használatos szkafanderekbe építenek bele, így rengeteg erőre és kitartásra lehet szükség a kétórás űrsétán. Ed azt tanácsolta, hogy eddzek sokat, mivel kiváló kondiban kell lennem, főképp a karomnak kell nagyon erősnek lennie. Kemény edzésprogramba kezdtem: naponta futottam, sokat kézilabdáztam, és órákat töltöttem a konditeremben súlyok emelgetésével.
Neilnek nem kellett olyan keményen edzenie, de gyakran felkeresett a konditeremben, hogy ne legyek egyedül. Nagyon szellemes volt, és gyakran megnevettetett. Miközben én a földön fekve emelgettem a súlyokat, ő felpattant egy szobabiciklire, a legkisebb ellenállásra állította, nehogy kimerítse magát.
„Jól megy neked, Dave. Határozottan jól” – mondogatta ilyenkor, miközben lassan tekerte a pedált. „Az élet meghatározott számú szívdobbanásból áll. Egyet sem akarok konditeremben elpazarolni.”
Jó móka volt, amikor a Gemini-8 fedélzetére szánt „alacsony fényigényű kamera” (low-light-level television camera) használatára próbáltunk felkészülni – ez a manapság széles körben elterjedt éjjellátó kamerák egyik korai előfutára volt. A terv az volt, hogy a küldetés meghatározott pontján bekapcsoljuk, és rossz fényviszonyok közepette felvételeket készítünk a Földről. Annak érdekében, hogy megszokjuk a használatát, a berendezést a Haditengerészet egyik repülőgépére szerelték fel, és az Ellington Légibázisról Texas Mexikói-öböllel határos partjai mentén repültünk éjszaka. A kamera fölöttébb méretes darab volt – nagyjából egy kétliteres vizes palack nagyságával vetekedett –, kijelölt területeket filmeztünk le vele a földön, ezeket aztán össze tudtuk hasonlítani a térképpel.

T-38-assal is repültünk éjszaka. Egy csillagászati kísérletet gyakoroltunk, ami szintén a küldetés egyik feladata volt. Meg kellett figyelnünk az „állatövi fényt” (zodiacal light), ami nagyon halovány derengést jelent a Föld horizontján, röviddel naplemente után és napkelte előtt. Ezt a derengést a Nap körül, a Naprendszer belseje felé keringő „por” okozza, ami egy halvány fényfoltot ölt, és félhomályban a gyilkos bálna szimmetrikus uszonyához hasonlóan emelkedik a horizont fölé. A kísérlet Lawrence Dunkelman professzor agyszüleménye volt, akit Neillel mi csak „Tompa Fényű Dunkelmannak” neveztünk.
„Mit gondolsz, „Tompa Fényű Dunkelman” mit gondolna arról, amit ma este látunk?” – mondogattam Neilnek, miközben szemünkkel a horizontot pásztáztuk, és próbáltuk kivenni azt a nagyon halovány ragyogást, ami a professzort olyannyira rabul ejtette. Ezek a repülések fölöttébb élvezetesek voltak, és nem is volt túlzottan megerőltetőek, ellentétben felkészülésünk sok egyéb elemével.
Rengeteg problémát kellett megoldani. És noha nagyon jól ki lehetett jönni Neillel, elképesztően határozott is tudott lenni volt: nem tűrt ellentmondást, amikor egy megoldandó problémába ütközött. Sok gond volt például azzal a mellkasra rögzíthető zsákkal, amit az űrsétám során kellene viselnem. Ezt Ed White űrsétáját követően átalakították, ennek ellenére nem működött megfelelően. Így Neillel és tartaléklegénységünkkel a Los Angeles-i Air Research Corporation-höz repültünk – itt gyártották a mellkasra erősíthető csomagot –, és azzal töltöttünk el egy napot, hogy mérnöki szemmel átvizsgáljuk a szerkezetet. Visszatérve Houstonba Neillel egy listát állítottunk össze az összes hibáról – ezeket bibiknek (squawks) hívtuk: számuk több mint százra rúgott. Neil nagyon világosan leszögezte, hogy az ehhez hasonló berendezések fejlesztéséért felelős osztálynak (Crew Systems Division) ki kell javítani ezeket a bibiket, mégpedig gyorsan.

Neil sosem basáskodott, ehelyett egyszerűen csak világossá tette, hogy amikor azt kéri, hogy csináljanak meg valamit, azt meg is kell csinálni. Sosem ragadták el az érzelmei, mindig megfontoltan cselekedett, és biztosak lehettünk benne, hogy amikor valamit megbeszélt, akkor az úgy is lett. Olyan műszaki érzéke volt, hogy világosan el tudta magyarázni, hogy mire van szükség, amit a mérnökök is megértettek. A küldetés és a legénység biztonsága mindennél fontosabb volt. Neil mindig többes szám első személyben fogalmazott. Így a mellkasra rögzíthető csomag nem az én problémám volt, hanem a mi közös problémánk. Nagyon fontos volt számára a csapatmunka: mindenki hozzájárul valamivel a küldetés sikeréhez, és számára mindenki egyenlő volt. Habár egyértelmű volt, hogy parancsnokként ő a főnök, és ő hozza a döntéseket, mindig kikérte mások véleményét is, és sosem éreztette, hogy különb a többieknél, vagy esetleg fontosabb lenne bárki másnál.
Természetesen sok közös vonás volt bennünk, így mindketten éltünk-haltunk a repülésért. Azokban a ritka pillanatokban, amikor épp nem tervrajzok, repülési tervek, vagy a kiképzési ütemezés fölé görnyedtünk, pilótamúltunkból elevenítettünk fel történeteket, azokból az időkből, amikor ő a Haditengerészetnél szolgált, én pedig a Légierőnél. Neil a koreai háború kitüntetett veteránja volt, és volt néhány meleg helyzetben része. A pilóták körében szokás ezeket a történeteket megosztani egymással, de Neil sosem vágott fel velük, mint egyesek szoktak, hanem fölöttébb tényszerűen beszélt róluk. Ő is az Edwardsra került, a NASA elődjénél, a NACA-nál volt berepülő pilóta. Hozzám hasonlóan ő is szerette az Edwardsot. Repült az F-100-assal, az F-102-essel és az F-104-essel, később pedig az X-15-össel is. Neil sosem volt kapható bájcsevegésre, de időnként, egy-egy hosszú nap végén evés közben felelevenítettük azokat az izgalmas időket, amikor még magasan az Edwards sivatagos tája fölött, a tiszta égbolton repültünk.

A Gemini-8 küldetésére időnk nagy részében St. Louisban (itt gyártották a Gemini-űrhajót) , vagy Cape Kennedy-n készültünk fel. A Cape-n kora reggelenként átnéztük az aznapra vonatkozó terveket a Wolfie’snál – ez volt a kedvenc kávézónk Cocoa Beachen, este pedig a küldetésről beszéltünk egy általunk kedvelt grillsütödénél, vagy egy tengeri ételeket árusító étteremben. Nagyon sok időt elvitt, mire kidolgoztuk a küldetési terv legapróbb részleteit is. Neil mindenki másnál alaposabb volt a kiképzés során. Egyetlen apróság sem kerülte el a figyelmét. A küldetés során felmerülő összes lehetséges forgatókönyvet elpróbáltuk.
Egyszer még a 6 méter hosszú Gemini-8 űrhajó és a 8,5 méter hosszú Agena céltárgy tényleges dokkolását is leellenőriztük a Cape Kennedy közelében egy nyílt mező kellős közepén. A kor legfejlettebb űrhajóinak számító két járművet egy-egy állványzatra rakták, majd lassan gurították őket a füvön egymás felé, hogy ellenőrizzék, az elektromos és mechanikus csatlakozások rendben illeszkednek-e egymáshoz a dokkolás során. Neillel mi ketten ezalatt az űrhajóban ültünk, a technikusok, mérnökök és kutatók pedig összevissza rohangáltak körülöttünk odakinn: a két jármű között szerkezeti csatlakozásokat ellenőrizték. Szürreális egy élmény volt.

Ezt megelőzően Houstonban az űrhajót egy üreges, 6 méter magas „hő- és vákuumkamrába” helyezték, ami nem csak a világűrben található vákuumot szimulálta, hanem olyan hőmérsékletre melegítette az űrhajót, amiben a napfényben része lesz. A kamra belsejében felkapcsolták a hősugárzó lámpákat, majd később a hőmérsékletet fagypont alá csökkentették, hogy megnézzék az űrhajó mely részei tágulnak és húzódnak össze szélsőséges hőmérsékleten.
Ebben a kamrában is órákat töltöttem el egyedül. Ezalatt az űrsétámra szánt szkafandert viseltem, és végigvettem az űrséta minden egyes percét, beleértve az űrhajó elhagyásának előkészületeit, illetve a visszatérést. A kezdetben sokat kellett gyakorolni az oxigén- és elektromos vezetékek kigubancolását.

Ez a kiképzésnek csak az egyik fele volt, amin Neil nélkül vettem részt: neki a terv szerint a Gemini-űrhajóban kell maradnia hosszú űrsétám ideje alatt. Dick Gordonnal, a tartalékommal, rendszeresen elrepültünk az ohioi Daytonban található Wright-Patterson Légibázisra, hogy aztán a szeretetteljes „Róka Expressz” (Vomit Comet) néven emlegetett KC-135-tel repüljünk. Az üléseitől megfosztott gép folyamatos parabolapályán repül, ennek során két g és a súlytalanság váltogatta egymást, mintha csak egy hullámvasúton lennénk. Így a manővereket a gép törzsében szkafanderünkbe öltözve, egy Gemini-makettben gyakorolhattuk. Ez nagyon fáradtságos, izzasztó munka volt. Emlékszem, Dick egy alkalommal felém fordult, szakadt róla a veríték, és viccesen ezt mondta: „Hát nem pompás?”
Csöppet sem volt az. A gépen sosem lettem rosszul – ilyen manőverekhez hozzászoktam már berepülő pilóta koromban – de a minket kísérő mérnökök közül sokakat komoly tengeribetegség kínzott.

Az űrsétára való felkészülés másik mókás eleme a sűrített levegővel működő puska használatának gyakorlása volt, ez segíti elő, hogy majd a világűrben tudjak mozogni. Két apró rakéta fújta a levegőt a hátrafelé, így hajtott engem előre. A teszteléséhez zseniális módszerrel álltak elő: egy vastag korongon álltam, amit egy nagy, 6 x 7 méteres légpárnás fémasztalra helyeztek. Nagy nyomású levegőt pumpáltak a korong alján lévő lyukakon át a súrlódás elkerülése érdekében, én pedig ezzel „repülhettem” az asztal felszínén sűrített levegős puskám segítségével. Hasonló volt ahhoz, mint amikor egy dodzsemben van az ember. Ez is móka volt.
Ed White Gemini-4-es rövid űrsétája során kiderült, hogy bár nem szédült az űrben, és a puskája is jól bevált, nehézséget okozott megállapítani, hogy az űrhajóhoz képest merre van. Ed szerint kemény dió lett volna, ha szükség esetén gyorsan vissza kellett volna térni az űrhajóba: más megoldás nem volt, mint a kábelekbe kapaszkodva odahúzni magát a Geminihez, és közben abban lehetett csak bízni, hogy az űrhajó oldalán valamiben meg tud majd kapaszkodni. Mivel hosszú űrséta várt rám, aminek során sok feladat vár rám a Gemini-8 küldetésén – többek között hátra kell menni az űrhajó mögé, és magamra kell csatolni egy hátizsákot – szükségesnek ítélték, hogy a „Róka Expresszen” és a légpárnás asztalon kívül további kiképzésen is részt vegyek.
Így egy délután aztán a houstoni Emberes Űrhajó Központ mögötti nagy víztartályhoz vettem az utam, ahol a legénység által használt berendezésekért felelős osztály egy szimulált, sűrített levegős gyakorlatot készített elő számomra, ami nem volt teljesen idegen a légpárnás asztalon gyakoroltaktól. Miközben az asztalon két dimenzióban mozoghattam, itt már három dimenzióban is tudtam. Bele kellett ereszkednem egy nagyjából 6 x 6 méteres köralakú víztartályba a puskával a kezemben, majd megpróbálni manőverezni mintegy 3 méterrel a víz felszíne alatt. Nem volt rajtam semmilyen légzőberendezés – ez egy elég egyszerű kísérlet volt, ami elég jól ment – mégsem találtam kellemetlennek a dolgot, mivel korábban annyi időt töltöttem úszással.

A vízalatti kiképzés gondolata végül a későbbi Apollo-küldetések idejére bontakozott ki teljesen: egy nagyon nagy víztartályt építettek erre a célra, ahol az asztronauták szkafanderbe öltözve gyakoroltak, miközben a közelben folyton búvárok figyelték őket, hogy szükség esetén közbeavatkozhassanak. Mivel ez a koncepció még csak fejlesztési szakaszban volt – nagyjából egy évvel a Gemini-8 után készült el – mindannyian a Haditengerészet Vízalatti Romboló Iskolájába (Navy Underwater Demolition School) látogattunk el a floridai Boca Ratonba, ahol szkafanderünket viselve felkészültünk a vízalatti tréningre. Nagyjából egy hetet töltöttünk el itt víz alatti gyakorlatokkal: két palackkal egy úszómedencében kezdtünk, majd végül már a tengeren hajtottunk végre mélyebb merüléseket. A tanfolyamot lerövidítették, így nem kellett megtanulni, hogyan illesszünk víz alatt robbanótöltetet a hajók aljára. És a „záróvizsga” abból állt, hogy a parttól bizonyos távolságra bedobtak minket az óceánba, és nagyjából egy óra alatt el kellett jutnunk egy meghatározott helyre a víz alatt. Nagyszerű élmény volt, és ezután még évekig folytattuk a mélytengeri búvárkodást.
Miközben közeledett a start ideje, a Cape-re tett látogatásunk alkalmával az egyik vasárnap Neillel kiautóztunk arra az új területre, ahol az Apollo startkomplexum épült. Elképesztő volt. Alig hittünk a szemünknek. A Gemini-űrhajó startközpontja nagyjából húsz konzolból állt. A Küldetésirányításnál Houstonban talán harminc lehetett. De az Apollo-nál! Anyám, az Apollo Startközpontban 240 konzol volt: 240!
„Ez lehetetlen” – gondoltuk. „Ez valami rossz vicc. Semmi nem lehet ekkora. Irány a Gemini, ahol legalább értjük, hogy mi történik.”

Annak érdekében, hogy Neil még jobban begyakorolja parancsnoki teendőit, és még több tapasztalatra tegyen szert, egy délutánt a NASA magán beszállítóival töltöttem Dallasban, ahol a start megszakítását szimuláltuk, amire Neil akkor kényszerül, ha a Titan hordozórakétával valami probléma merülne fel a start során. Ilyen probléma lehet, ha például a rakéta hajtóművei nem megfelelő irányba néznek, vagy túl magas lesz az üzemanyagok-tartályok nyomása, esetleg túl erős vibráció lép fel. Pusztán ez alapján lehetett némi fogalmam arról, hogy milyen nyomás nehezedik Neilre, különösen a start során. Fölöttébb figyelemreméltó volt, milyen rövid idő alatt kell dönteni, ha bármi balul sülne el.
A Gemini-8 küldetésre való felkészüléssel eltöltött hét hónap alatt szinte minden időt együtt töltöttük. Annyira az aktuális feladatainkra koncentráltunk, hogy ezen kívül tényleg semmi idő nem maradt másra, leszámítva, persze, a családunkat. Ebben a hierarchikusan szerveződő világban a célra fókuszáltunk, és a munkán kívül nem sok mindennek volt helye az életünkben. Ez igaz volt a vasárnapokra is, amikor Neil családja és az enyém közösen ebédelt – feleségem, Lurton, Neil felesége, Jan, az én két gyerekem, illetve az ő két gyereke. De aztán késő délután Neillel hátra kellett hagyni családunkat, és kiautóztunk az Ellington Légibázisra, ahol T-33-as oktatógépekkel elrepültünk oda, ahol hétfő reggel kezdenünk kellett.
A start előtti karácsonyon mindkettőnk családja meghívást kapott John King coloradoi birtokára, aki egy üzletember volt, és rajongott az űrprogramért. Ott aztán a gyerekek kedvükre lovagolhattak. Volt egy kis domb is, ahol síelni lehetett. Egyikünk sem tudott valami nagyon síelni, de két és fél hónappal a start előtt azért kalimpáltunk a lejtőkön – bármikor eltörhettük valaminket. Szabadságolási időszak volt, a NASA pedig még csak nem is tudott erről a kitérőnkről.
„Atyaisten, mi lett volna, ha a lábunkat törjük?” – gondolok vissza az esetre mai fejjel. De akkoriban mindössze az járt a fejünkben, hogy kicsit kiengedjük a gőzt."

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr186463047

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zoli_ 2014.07.01. 16:17:28

Köszi az összes fordítást, mivel kórházban feküdtem ,elolvastam elejétől a végéig...