Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGKoroljovot egyenesen a gulágról rendelték vissza Moszkvába, mert rájöttek arra, hogy egy-két rakétatudós mégiscsak elkélne a náci Németország ellen. Koroljov a büntetőtábor után félévig inasként dolgozott, utazásába kis híján belehalt, annyira le volt gyengülve. A manapság használatos Szojuz-űrhajó is az ő munkáján alapul. És még sok minden más is. Két nappal halála előtt, a születésnapját ünneplő Szergej Pavlovics Koroljov két kozmonautának elmesélte az életét: Jurij Gagarinnak és Alekszej Leonovnak. Leonov a hallottakat leírta a könyvében, ami elsőként most jelenik meg magyarul. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"1965 vége felé egy nagy partit rendeztek Koroljov OKB-1-es tervezőirodájában. Az összes nagy gyár és vállalat hasonló fogadásokat tartott az évnek ebben a szakaszában – legalábbis, ott, ahol az igazgató megértő volt. Ez azonban különleges alkalom volt.
Az iroda munkatársai közül olyan ötszáz embert hívtak meg a fogadásra: szerelőket, mérnököket, tervezőket és más kutatókat. Pár kozmonauta is meghívást kapott, így többek között Jurij Gagarin, Pavel Beljajev, Vlagyimir Komarov és jómagam is. A hatalmas vállalati kantinban az asztalokat gyönyörűen feldíszítették a svédasztalos fogadáshoz. Rengeteg étel és pezsgő volt terítéken. Ezen kívül volt tűzijáték és léggömbök is. A férfiak nem öltöztek ki túlságosan, a hölgyek viszont hosszú estélyiben pompáztak. Csodálatos este volt.
Részben a vállalat mérnökeiből verbuválódott jazzegyüttes játszott. Táncoltunk. Szergej Pavlovics a feleségével, Nyina Ivanovnával, és más hölgyekkel táncolt. Nagyon kapós volt aznap este, szeretett táncolni. Nagyon társasági ember volt, teljesen más oldalát mutatta meg, mint munka közben. Ritkán járhatott ilyen fogadásokra sűrű programja és rengeteg munkája miatt. De mintha kicserélték volna, amikor olyan emberek körében volt, akikben megbízott és akiket szeretett. Nyugodt volt. Vicceket mesélt. Ő volt a társaság lelke. Nagyon jól éreztük magunkat a társaságában.

Aznap este elhatároztam, hogy autogramot kérek Koroljovtól. Korábban soha nem tettem ilyesmit, és azóta sem fordult elő velem. De amikor odamentem hozzám, és átnyújtottam neki a fényképemet, egyszerre írt rá meleg, baráti és bölcs szavakat, amik nagyon szíven ütöttek: „Kedves Aljosa! Ne szabjon számodra határt a Tejút, és a napszél kísérjen utadon.”
Szergej Pavlovics aznap este tele volt élettel. Olyan testalkata volt, mint egy bikának: strammnak és erősnek tűnt. De egy ideje már egészségügyi problémákkal küszködött, ezek többségét Sztálin egyik legtávolabbi gulágjában fiatalon eltöltött börtönévei alatt elszenvedett hihetetlen megpróbáltatások okozták.
Pár héttel a fogadás előtt egy vérző polipot diagnosztizáltak a bélrendszerében. 1966. január 5-én egy moszkvai klinikán kivizsgálták, ugyanitt kezelték a Szovjetunió politikai elitjét is. Pár nap múlva hazaengedték, így családja körében ünnepelhette meg ötvenkilencedik születésnapját. Abban maradtak, hogy másnap befekszik a kórházba, és kioperálják a polipot.
Koroljov Gagarinnal együtt mindkettőnket meghívott, hogy 1966. január 10-én este az otthonában ünnepeljük születésnapját. Rajtunk kívül csak pár családtag, néhány akadémikus és kutató volt jelen.  

Egy kétemeletes házban lakott – mai szemmel nézve nagyon szerény körülmények között. A házhoz meggy-, alma- és fenyőfákkal beültetett kis kert is tartozott, amiket tulipánok és gondosan ápolt rózsaágyások vettek körül. A ház Koroljov szentélye volt – a ma már róla elnevezett utcában, a Moszkva északi részében található Osztanszkij kerületben állt. Annyit túlórázott, hogy csak nagyon kevés ideje maradt a közösségi életre. Felesége képzett zenész volt, mindketten szerettek színházba járni, de csak ritkán jutottak el oda. Így aztán Koroljov egy nagy vetítővásznat szerelt fel a nappalijába, és házhoz rendelte azokat a filmeket vagy híradókat, amiket épp meg kívánt nézni.
Jurijjal aznap este Koroljov születésnapi ajándékát cipelve érkeztünk meg: az „Irány a Csillagok” nevű méretes bronzszobrocskát az összes kozmonauta dedikálta. Olyan nehéz volt – 50 kilónál biztosan nehezebb – hogy nagyon megküzdöttünk vele, mire a hóban elverekedtük magunkat Koroljov házáig. Folyton lecsúszott a vállamról, és egy gombot is leszakított vadonatúj kabátom ujjáról.

Aznap éjjel Koroljov sok pohárköszöntőt mondott. Nagyon büszke volt a csapatára. „Nagy munka áll előttünk” – mondta. „Egyetértéssel és kemény munkával teljesíteni tudjuk a ránk váró feladatokat.” Majd Jurij Gagarinhoz és hozzám fordult, és egy jóval személyesebb hangvételű köszöntőt mondott: „Körünkben van két fiatalember, akik nagy örömünkre kiválóan teljesítették küldetésüket”.
Később személyesen is köszönetet mondott nekünk. Amikor kezet fogtunk, valami olyasmit említett, ami nagy benyomást tett rám, noha akkor még nem teljesen értettem a jelentősségét. Azt mondta, hogy az űrsétám élete utolsó nagy vállalkozása volt.
A fogadás vége felé, amikor az emberek elkezdtek szétszéledni, Koroljov Jurijjal félrevont minket, és azt kérte, hogy maradjunk hátra. A cselédek leszedték a vendégsereg által körbeült hosszú étkezőasztalt, és az egyik sarkára új terítéket raktak fel. Finom pirozskit, húsos és káposztás rétest szolgáltak fel, amit Koroljov házvezetőnője előszeretettel sütött. Egy üveg finom, három csillagos örmény konyak is előkerült – ez volt Winston Churchill kedvence. A cselédek visszavonultak, Nyina Ivanovna is nyugovóra tért.

Amikor hármasban maradtunk, Koroljov beszélni kezdett. Már-már olyan volt, mintha egy paphoz intézné a szavait, mintha Szergej Pavlovics gyóntatófülkében lenne. Elmesélte nekünk elképesztő életútját. Miközben Jurijjal hallgattuk, nehéz volt elhinni, hogy ez a velünk szemben ülő nagyszerű ember ennyi mindent képes volt kibírni.
Koroljov elbeszélését azzal az estével kezdte, amikor letartóztatták, majd Sztálin egyik legtávolibb és legdurvább büntetőtáborába került. 1938 áprilisában a késő esti órákban egy autó fékezett le Konjuskovszka utcai lakása előtt. Olyan gyorsan betuszakolták az autóba, hogy rendesen el sem búcsúzhatott három éves lányától, Natasától, anyjától, és első feleségétől, Xenia Vincentinitől. Beszélt a kínzásokról és az ütlegelésről, amit az NKVD (Belügyi Népbiztosság) fiatal tisztjétől kapott a végtelennek tűnő vallatások alkalmával.
„Kér egy kis vizet?” – kérdezte inkvizítora, amire ő igennel felelt. Amikor átnyújtották neki a vizespoharat, vallatója a fejéhez vágta a vizeskancsót egy gúnyos megjegyzés kíséretében: „Ti, tudósok mind olyan gyengék vagytok. Még egy vizeskancsótól is elájultok.”

Amikor elérkezett Szergej Pavlovics „tárgyalásának” ideje, egy komplett labirintuson vezették végig, mire végül megérkeztek egy kétszárnyú ajtó elé. Az ajtók kitárultak, Koroljov pedig a ragyogóan kivilágított terem végében, egy asztal mellett három férfit pillantott meg, akik egytől-egyig a Kommunista Párt prominens képviselői voltak. Először, mint Koroljov elmesélte, megkönnyebbülést érzett, mivel tudta, hogy kik ezek az emberek. Középen Kliment Vorosilov népbíró ült. Később ezt a Trojka néven elhíresült triót vádolták meg azzal, hogy ők álltak a sztálini Nagy Terror sok tisztogató akciója mögött. Akkor azonban Koroljov még azt hitte, hogy Vorosilov korrekt tárgyalásra készül.
Amikor Volosilov megkérte az állítólagos bűneit részletező akta átadására, Koroljov csak ekkor vette észre, hogy ezt előzőleg már a kezébe nyomták. Hangosan felolvasták: azzal vádolták, hogy egy mezőgazdasági intézmény rakétamérnöki és űrtechnológiai intézménnyé történő átépítése során felhajtotta a költségeket. Majd megkérdezték, hogy bűnösnek érzi-e magát. Amikor nemet mondott, az egyikük felkiáltott: „A hozzátok hasonló nyomorultak mind ártatlannak vallják magukat. Kapjon tíz évet.” Az úgynevezett tárgyalás kevesebb, mint egy perc alatt véget is ért.

Sok évvel később, amikor Koroljov már vezető szerepet töltött be, a KGB-nél valaki megmutatta neki azt az iratot, ami alapján elítélték. Koroljov azt mondta nekünk, hogy ismerte a szerzőket. Nem árulta el nekünk, hogy kik voltak benne, habár később felmerült, hogy esetleg Valentyin Glusko, egy másik rakétamérnök keze lehetett a dologban, aki Koroljov sértett, de nagyra tartott riválisa lett. Ekkoriban nagyon sok kutatót és mérnököt küldtek a gulágra, Gluskot azonban elkerülte ez a sors. Akik ilyen feljelentéseket tettek, nem sokat törődtek azzal a hatalmas kárral, amit az országnak okoztak, amikor ilyen tehetségeket a gulágra küldtek. Többségük ostoba volt, és egyszerűen élvezte, hogy hatalomhoz jutott. Сергей Павлович Королев.jpg„Tárgyalása” után Koroljov egy szigeten működő brutális büntetőtáborba került: Szibéria távolkeleti részén, a Kolima térségben található Magadantól mintegy száz kilométerre volt. Erről a helyről írta később Alekszander Szolzsenyicin a „Gulág-szigetvilág” című könyvét. Koroljov a tél derekán hónapokig fát vágott, és bányákban dolgozott. Hátszaggató munka volt, ami egészségét rendkívüli módon igénybe vette. De amikor a II. Világháború eseményei kezdtek felgyorsulni, utasításba adták, hogy gyűjtsék össze a rakétakutatókat Moszkvába. Ezzel a feladattal többek között Valentin Gluskot bízták meg. Koroljovot visszarendelték a szárazföldre.
Koroljov nagyon élénken emlékezett vissza kiszabadulása reggelére. Rabtársaitól meleg kalapot, kabátot és kesztyűt kapott. Felidézte, hogy amikor a börtön nagy kapui kinyíltak, és kisétálhatott a vakító napfénybe, még egyszer visszanézett a tábort körülvevő rácsokba kapaszkodó társaira, akiknek továbbra is ezen a pokoli helyen kellett maradniuk.
Nem volt pénze, így lestoppolt egy arra járó teherautót, a sofőr pedig fizetség gyanánt a csizmáit kérte, Koroljov cserébe megkapta a sofőr rongyos cipőit. Magadanba érve, Koroljov megtudta, hogy a szezonban az utolsó csónak már kifutott a szárazföld felé. A csónak később nagy viharba keveredett, és elsüllyedt. Ez volt az első jel, ami meggyőzte Koroljovot arról, hogy valamiféle természetfölötti védelmet élvez.

Félévbe telik, mire az Ohotszki-tenger kiszabadul a jég fogságából, és újra hajózhatóvá válik. Koroljov a szigeten rekedt. Elmesélte, hogy vándorolt, és próbált lakhelyet találni a -40 Celsius fokban. Ahogy épp menedék után kutatott, egy vekni friss kenyérre lett figyelmes, ami ott feküdt a két katonai barakkot összekötő ösvényen – a barakkokban további rabokat tartottak fogva, mielőtt a gulágra küldték volna őket. Elfogyasztotta a kenyeret, majd sikerült észrevétlenül belopakodnia az egyik barakkba. Amikor másnap reggel felébred, megkérdezte a rabokat, hogy ki dobta az útra a friss vekni kenyeret. Nevettek. Ilyen cudar körülmények között senki nem hajítaná el az ételt, a közelben pedig sehol nem volt pékség. Szergej Pavlovics nem volt vallásos ember, de ezt egy újabb jelnek tekintette, hogy valamilyen isteni erő vette őt védelmébe. Mint mondta, még ennyi év után is rejtély, ami azon az éjszakán történt.
Amíg ki nem hajózhatott Magadanból, Koroljov a túlélés érdekében egy ács és egy suszter mellé szegődött inasnak. Május végén csónakkal Nakhodába távozott, majd felszállt egy Moszkvába tartó vonatra. De ekkor már olyan beteg volt, hogy Kabarovszknál sietve letették a vonatról. Attól tartottak, hogy a halálán van. Teste felpuffadt a skorbuttól, az ínye vérzett, fogai egymásután estek ki. Az egyik helyi lakos elvitte egy idős gyógyítóhoz, aki a város szélén lakott. Az öregember Koroljovot egy szekérre tette, és a völgybe hajtatott, amit addigra már nem borított hó, és tele volt friss gyógyfüvekkel. Koroljov már alig tudott nyelni, de addig rágta a zsenge szárakat, amíg ínye vérezni nem kezdett. A gyógynövényekben található C-vitamin kisebbfajta csodát tett vele: egy hét alatt annyira összeszedte magát, hogy ismét felszállhatott egy Moszkvába tartó vonatra.

Amikor végül megérkezett, nem engedték haza a családjához. A Jauza folyó partján egy elzárt épületbe vitték, itt tartották fogva a legkiválóbb kutatókat. Kényelmes volt, de attól még börtön volt, egy szaraszki, ahogy a fogvatartottak nevezték. Itt őrizték a kutatókat, értelmiségieket és mérnököket azzal a felkiáltással, hogy az állam megvédi őket. Bármennyire is kegyetlen hely volt, szerintem tényleg szavatolta a biztonságukat, mivel akkoriban a náci Németország jó pár kísérletet tett vezető szovjet tudósok és katonák meggyilkolására.
A többi rabhoz hasonlóan Koroljov fogságának első néhány évében nem kereshette fel családját vagy a barátait, noha a távolban látták otthonukat, amikor felmentek a tizenegyedik emeletre. Szeretteikkel csak levélben tarthatták a kapcsolatot. A szaraszkiban nem voltak cellák, nagy munkásotthonban szállásolták el őket. Jól bántak velük, és szabadidejükben még edzhettek is egy kerítéssel körbevett területen, amit „Majomháznak” hívtak. A csoport a háború teljes szolgálatába kellett állnia. Sok új rakétát és repülőgépet terveztek. Egészen 1944 végéig nem térhettek vissza családjukhoz.

A háború végefelé Koroljovot a Vörös Hadsereg ezredeseként Németországba küldték, hogy titkosszolgálati információkat gyűjtsön a Wernher von Braun által tervezett és fejlesztett rakétákkal kapcsolatban. De mire megérkezett a titkos rakétalétesítménybe, von Braun már megadta magát az amerikai katonáknak. Koroljov csapatának titkosügynökei a gyártáshoz használt fontos anyagokat lefoglalták, V-2-eseken dolgozó rakétamérnököket pedig elfogták. Amikor 1946-ban Koroljov visszatért Moszkvába, az OKB-1 tervezőiroda vezetőjének nevezték ki, aminek feladata új rakéták tervezése volt. A Szovjetunióba vitt német mérnökök nagy része neki dolgozott.
Országunkat nagyobb mértékben sújtotta a háború, mint az európai országok zömét. Húszmillió ember halt meg. Nehéz elképzelni, miként képes egy rendszer által ennyire mellőzött ember olyan odaadóan szolgálni hazája céljait, ahogy azt Koroljov tette. De a szovjet emberek hihetetlen céltudatosak, és lelkesen álltak neki országunk újraépítésének, műszaki téren pedig készek voltak bármeddig elmenni, ha ezáltal megerősíthetik védelmi rendszerünket annak érdekében, hogy ilyen tragédia még egyszer fordulhasson elő. A rakétatudomány ennek az előremutató törekvésnek a fő sodrába tartozott.
Koroljov a rakétafejlesztés terén forradalmi ötletek sorával állt elő. Munkatársai eleinte szkeptikusak voltak, de hamarosan hatalmas tisztelet övezte. A legfontosabb feladat az első interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztése volt. Koroljov ezt a feladatot az R-7 Szemjorka rakétával teljesítette, ami 1957 augusztusában Bajkonurból a több mint 6000 kilométerre lévő Kamcsatka-félszigetre juttatott egy robbanófej-makettet. Az amerikaiaknak csak több mint egy év múlva sikerült ugyanez. Ezzel kezdődött a két ország között fegyverkezési verseny.
De Koroljov szemei előtt már ekkor is egy jóval ambiciózusabb cél lebegett: az űrrepülés. Szergej Pavlovicsot jogi értelemben csak a Szputnyik-1 1957 őszén végrehajtott forradalmi startja után nem sokkal rehabilitálták. Az ezt követő kilenc esztendőben pedig bebizonyította, hogy páratlan jövőbelátás és eltökéltség jellemezte.

Ezt az elképesztő történetet mesélte el nekünk Szergej Pavlovics: kábé hajnali négyig hallgattuk őt. Körülöttünk minden a legnagyobb szenvedélyeire emlékeztetett. A dolgozószobája falán egy jegyzetekkel gazdagon ellátott térkép volt a Hold felszínéről, de egy Holdgömbje is volt. Mellettük a falon egy vitrinben, kitüntetett helyen a Szputnyik-1 kicsi, de tökéletes replikája lógott. Az asztalon gyurma volt, amivel Koroljov űrhajómodelleket készített.
Mind közül a legmegdöbbentőbb az a festmény volt, ami a nagy mahagóni redőnyös íróasztal mögött lógott a falon. A kép Lenint ábrázolta, ahogy széllel szemben átsétál a befagyott finn öblön. Séta vékony jégen – ez volt a kép címe. Ez a festmény képviselte mindazt, amit Koroljov egész életében érzett.

Aznap éjjel nem sejthettük, hogy Koroljov azért akart beszélgetni velünk, mert a halálát érezte. Tudta, hogy másnap be kell feküdnie a kórházba, de a beavatkozás rutinműtétnek számított. Koroljovot barátja, Borisz Petrovszkij egészségügyi miniszter műti majd meg, aki azzal nyugtatta, hogy az operáció nem tart sokáig, és nem érez fájdalmat.
Koroljov felesége később elmesélte, hogy Koroljov zakóit és kabátjának zsebeit kifordítva találta, miután férje elindult a kórházba. Koroljov valószínűleg kétkopejkás érmét keresett, ami jó szerencsét jelent, és magával akarta volna vinni a kórházba. Egyet sem talált.
Amikor Nyina Ivanovna másnap meglátogatta férjét a kórházban, az orvos megmutatta pár vizsgálat leletét. Koroljov a szívére mutatva megkérdezte: „Mennyi időm van hátra?”
„Ne aggódjon” – felelte az orvos. „Hosszú élet áll még maga előtt.”
Aztán két nappal Koroljov születésnapi fogadása után Jurij délelőtt felhívott engem. „Gyorsan mennünk kell, Aljosa” – mondta. „Szergej Pavlovics meghalt.”
Össze voltam zavarodva, mivel volt még egy barátunk, akit Szergej Pavlovicsnak hívtak, habár az ő vezetékneve Pavlov volt. „Melyik Szergej Pavlovics?” – kérdeztem.
„Ezt meg hogy érted?” – válaszolta. „Természetesen Koroljov.”
Halálhíre mélyen megrendített. Hogy történhetett ez? Alig két napja még együtt voltunk. Azonnal útnak indultam, Jurijjal Koroljov házánál találkoztunk. Nyina Ivanovna az ájulás határán volt. Rajtunk kívül több barát és rokon is jelen volt, de ő olyan sokkos állapotba került, hogy csak nehezen ismerte fel a jelenlévőket.
Koroljov operációjának rövid ideig kellett volna tartania, emiatt csak kevés altatót kapott. Komplikációk léptek fel, kiterjedt belső vérzése volt. Egy rákos daganatot találtak a bélrendszerében. Ennek eltávolításához több altatóra volt szükség, emiatt azonban gondok adótak a légzésével és a szívritmusával. Lehetetlen volt intubálni, mivel állkapcsa eldeformálódott – valószínűleg még a gulágon törhették el. Egy légcsőmetszést (tracheotomia) hajtottak végre rajta, majd az operáció véget ért. A sebész távozott a műtőből. De gyorsan visszahívták: Koroljov szíve leállt. Az újraélesztésére tett kísérletek kudarcot vallottak.

Volt némi vita arról, hogy kit terhel a felelősség a halála miatt. Én személy szerint azt gondoltam, hogy jobb lett volna, ha egy specialista műti meg, és nem az egészségügyi miniszter. De szinte biztosra vehető, hogy Koroljov mindenképp meghalt volna. A Sztálin gulágjában eltöltött kegyetlen évek kikezdték az egészségét. A szíve legyengült.
Koroljov testét a Szakszervezetek Háza hatalmas Oszlopcsarnokába vitték, és egy magas, virágokkal borított pulpitusra helyezték. Gyászolók tömege rótta le végső tiszteletét. A csarnok márvány oszlopait vörös és fekete szalagok borították, Csajkovszkij és Beethoven szimfóniáit játszották.
Végre nyilvánosságra került a Főkonstruktőr neve, és a Vörös téren katonai parádét tartottak a tiszteletére. Brezsnyev beszédében azt mondta, hogy Koroljov halálával az ország elvesztette „legkiválóbb fiát”, aki túlélte az elnyomás éveit, hogy aztán a legfontosabb ügy szolgálatának szentelje életét.

Jurij Gagarin arról beszélt, hogy a kozmonauták elvesztettek egy apafigurát. „Szergej Pavlovics neve egyet jelent az emberiség történelmének egész fejezetével” – mondta mélyen megrendülten. „Az első műhold, az első holdutazás, az első ember a világűrben és az első űrséta.” Ez mindenki számára összegezte Koroljov pályájának fénypontjait.
A ravatal után Koroljov testét elhamvasztották. Leonyid Brezsnyevvel, Alekszej Kosziginnel, Mihail Szuszlovval és Jurijjal felváltva vittük hamvait a Kreml falához, végső nyughelyére.
Koroljov halála után a félelem és a veszteség érzete hatotta át az egész Szovjetuniót. Az emberek megértették, hogy olyasvalaki távozott közülünk, aki nagy szolgálatot tett országunknak. Noha Szergej Pavlovics nem szerette volna, ha neve még életében nyilvánosságra kerül – nem akarta, hogy hátráltassa a munkában – halála után a személyét övező titokról lehullt a lepel.
A Pravda egy nekrológot és egy fényképet közölt a Főkonstruktőrről, ezen a fotón kitüntetéseit is viselte: kétszer megkapta a Szocialista Munka Hőse címet és a Lenin Díjat. Ezt számtalan érdemeit méltató cikk követte, és az oroszok számára kiderült, hogy Koroljov egymagában sokkal többet tett, mint Amerikában bárki.
Már az első mesterséges műhold földkörüli pályára állítása előtt Koroljov komolyan beszélt a holdszondák célba juttatásához, illetve a Földre való visszatérésükhöz szükséges rakéták kifejlesztéséről. Emberes űrrepüléseket tervezett, de nem csak a Holdhoz, hanem a Marshoz és a Vénuszhoz is. 1957-ben a Szputnyik felbocsátásának évében, ötvenedik születésnapjára, alkalmazottaitól egy fotómontázst kapott ajándékba: a Holdon áll, és két kutya, Strelka és Belka fut a nyomában. Két év múlva a legénység nélküli Luna-űrhajó megkerülte a Holdat, és a történelemben elsőként lefényképezte a túloldalát.
Az 1960-as évek elején Koroljov már javában az emberes holdutazáson dolgozott. Habár akkoriban az űrprogramunk különböző területeiért más-más tervezőirodák feleltek, így is hatalmas teher nehezedett Koroljov vállaira. Fő feladata a Holdat előbb megkerülő, majd holdraszálló űrhajó kifejlesztése volt. Ekkor kezdődött meg a Szojuz fejlesztése, ezen alapul a napjainkban is használatos űrhajó.

Az űrkutatás más területeiért olyan mérnökök feleltek, mint például Gyorgy Babakin, Vlagyimir Cselomej és Valentin Glusko. Az egymással együttműködő Koroljov és Cselomej viszonyától ellentétben Koroljov és Glusko kapcsolata nagyon rossz volt, mégpedig részben azért, mert műszaki kérdésekben eltérő nézeteket vallottak. Ha jobban együtt tudtak volna működni, minden bizonnyal kevesebb problémánk lett volna azzal, hogy hordozórakétáink milyen üzemanyagot használjanak, illetve hány hajtóművük legyen. Mindkét oldalon akadtak tévedések, ezekért később űrprogramunk nagy árat fizetett.
Az alapvető probléma az volt, hogy Koroljov és Glusko személyisége nagyon különbözött egymástól. Szergej Pavlovics például sosem ragadtatta el magát arra, hogy riválisával személyeskedésbe bocsátkozzon, vagy akár szakmai kritikával éljen – sokkal okosabb volt annál, hogy ilyesmit tegyen. Glusko viszont gyakran terjesztett pletykákat Koroljov háta mögött: zsarnoknak és hálátlannak nevezte, hiszen Glusko segített neki kiszabadulni a börtönből. Az ilyenek hallatán felfordult a gyomrom.

Én mindvégig a legmélyebb tiszteletet és óriási szeretetet éreztem Szergej Pavlovics Koroljov iránt. Jurijjal mindketten egy-egy fényképet őriztünk róla a tárcánkban a családtagjaink fotói mellett, én a mai napig a tárcámban tartom Koroljov fotóját.
A Főkonstruktőr halála hatalmas csapást jelentett űrprogramunkra. Az OKB-1 vezetését korábbi helyettese, Vaszilij Misin vette át, aki korábban kiválóan együtt tudott dolgozni Koroljovval. De Koroljov nélkül Misin elveszett ember volt. Nagyon jó mérnök volt, de megvoltak a gyenge pontjai, ezek közé tartoztak például alkoholproblémái is. Bizonytalankodott, nehezen hozott döntéseket, és nem szívesen vállalt kockázatot. A későbbiekben drágán megfizettünk ezért.

Koroljovval ellentétben Misin nem találta meg a hangot a kozmonautákkal sem. Amikor átvette a holdprogram irányítását, hatalmas szakadék jött létre a kezdetben, illetve a később felvett kozmonauták között – előbbiek egytől-egyik katonaemberek, Jurijhoz és hozzám hasonlóan vadászpilóták voltak, utóbbiak között viszont sok volt a civil. 1963-ban vették fel az első civileket, közülük jópáran Koroljov intézetéből érkeztek a kozmonauták közé, illetve ekkor választottak ki öt nőt – köztük Valentyina Tyereskovát – is. A következő évben újabb civileket vettek fel. Többen az OKB-1 mérnökei voltak – például Valerij Kubaszov, Konsztyantin Feoktyisztov és Oleg Makarov – így a mérnökök első kézből tapasztalhatták meg, milyen követelményekre kell tekintettel lenni egy űrhajó építése során.
 
A kiválasztásunk alkalmával velünk szemben támasztott kritériumoktól és a kemény vizsgálatoktól ekkorra már eltekintettek. Habár a mérnökök idősebbek voltak nálunk, mi voltunk az igazi veteránok. Misin azonban őket favorizálta, mivel sok mérnököt jól ismert, és mindent megtett azért, hogy segítse őket, ami nagy feszültséghez vezetett. Személy szerint én nem nagyon jöttem ki vele.
Akkoriban attól tartottam, hogy Koroljov holdutazással kapcsolatos grandiózus terveit jóval nehezebb lesz megvalósítani nélküle. Azt nem is sejtettem, hogy végül milyen nehéz feladat lesz. De ma már meg vagyok győződve arról, hogyha Szergej Pavlovics kicsit tovább élt volna, elsőként mi kerültük volna meg a Holdat. Az elkövetkező pár év eseményei súlyos csapást mértek a szovjet űrprogramra."

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr306355791

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zoli_ 2014.06.30. 09:43:43

Köszi a fordításokat, nagyon jó olvasni :-)

apacsek677 2016.02.25. 21:07:38

Remek kis válogatás thx