Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGA szovjet kozmonauták a start előtt számos rituáléra kerítettek sort, így például levizelték annak a busznak a kerekét, ami az indítóálláshoz vitte őket. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Ezután Pasával egy helyi szokásnak tettünk eleget, ami azután vált hagyománnyá, hogy négy évvel ezelőtt Jurij Gagarin elsőként jutott ki a világűrbe. A küldetésre készülő kozmonauták szobáikból átköltöztek abba a házikóba, ahol Jurij és tartaléka, German Tyitov töltötte a történelmi űrrepülés előtti éjszakát. Aznap éjjel én abban az ágyban tértem nyugovóra, amelyikben annakidején Jurij aludt. Pasa Tyitov ágyát foglalta el.
Az éjszaka folyamán mindkettőnket megfigyelés alatt tartottak az orvosok, hogy megtudják, mennyire aludtunk jól. Ez nagyon zavaró volt. Ki tud jól aludni, ha közben megfigyelik? Másnap reggel úgy éreztem magam, mintha alig aludtam volna valamennyit. De az orvosok szerint mély álomban töltöttem az éjszakát. Egy gyors, orvosi vizsgálat után mindkettőnket repülésre alkalmasnak nyilvánítottak. Ezután nekiálltunk elkölteni főtt tojásból, kenyérből, vajból, burgonyapüréből és teából álló reggelinket.

A reggeli után az összeverődött kis csapattal közösen kinyitottunk egy üveg pezsgőt, ami szintén szokás volt – köztünk volt Koroljov és Jurij is, aki mindvégig figyelemmel kíséri majd küldetésünket. Mindenki csak egy apró kortyot ivott az üvegből. Aztán a félig üres üveg címkéjét aláírtuk, és Jurij félretette ezekkel a szavakkal: „A maradékot akkor isszuk meg, amikor visszatértek.” Egy másik orosz hagyománynak is eleget tettünk: kis időre leültünk, hogy összeszedjük magunkat - ezt az emberek akkor szokták csinálni, mielőtt egy hosszú utazásra indulnak. „Barátaim, foglaljunk most helyet” – mondta Jurij. Mindenki leült. Aztán talpra ugrott. „Rendben” – mondta. „Menjünk.”
Maroknyi csapatunk elsétált a buszig, ami majd kivisz minket az űrhajónkhoz. Itt még egy, a küldetések előtt szokásos hagyománynak is hódoltunk, amit részben testi szükségleteink is sürgettek. Kis körbe álltunk, és levizeltük a busz kerekét.

Attól kezdve, hogy a start előtt bezártak minket a Voszhod kabinjába, nagyon kevés hang szűrődött be az űrhajóba. Kevesebb, mint amit katonai pilótaként megszoktunk, amikor a vadászgép fülkéje visszhangzott a hajtóművek üvöltésétől, amikor felszállás előtt felpörgetjük őket. Kabinunkba zárva mindössze az elektromos berendezések halk duruzsolását, és fejhallgatónkban a mérnökök hangját hallottuk a rádióban. Jóval jellegzetesebb volt a kabin szaga, amibe a friss festés és a 88. számú ragasztó szaga elegyedett: ez speciális, ragacsos orvosi szeszt tartalmazott, amit én furcsamód nagyon kellemesnek találtam.
A felkészülés számtalan órája után a gömbalakú kapszula már nem tűnt zsúfoltnak. De attól még kicsi volt: az átmérője alig volt nagyobb két méternél. Az ülések, amibe Pasát és engem beszíjaztak, apró fémbölcsőre hasonlítottak, mi pedig a hátunkon feküdtünk bennük, behajlított lábbal. Az ülések két végükre szerelt lengéscsillapítókon függeszkedtek, így enyhítve a felszállás és a landolás okozta rázkódást. Enyhe remegést éreztünk, amikor a rakéta hajtóműve begyújtott alattunk. Az indítóállásról elemelkedve teljesen belepréselődtünk üléseinkbe. Most aztán megmutatta a rakéta a teljes erejét. Olyan volt, mintha egy függőlegesen gyorsító vonaton ülnénk. Ettől kezdve folyamatosan be kellett számolnunk hogylétünkről.
„Itt a Gyémánt Egy” – jelentette Pasa, saját hívójelét használva. „Nyugodt vagyok.” „Itt a Gyémánt Kettő” – folytattam. „Kíválóan érzem magam.”

Ha a felszállást követő első tizennyolc másodpercben bármi baj történt volna a rakétával, azt nem éltük volna túl. Ezekben a kritikus pillanatokban ugyanis űrhajónk kialakítása nem tette lehetővé a menekülést – sem katapultülés, sem ejtőernyő nem volt a fedélzeten. Rendkívül veszélyes volt. Koroljov korábban ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy ez semmivel sem kockázatosabb egy utasszállító repülőgépnél. Ezeknek akkoriban minimális esélyük volt a biztonságos landolásra, ha valami balul sült volna el a felszállás első húsz másodpercében. Amúgy sem volt időnk arra, hogy a veszélyeken töprengjünk. Túlontúl lefoglalt minket, hogy figyelemmel kísérjük az űrhajó működésének minden részletét.

Az ülésünkkel szemben lévő apró, köralakú ablakokon eleinte egy védőburkolat miatt nem láttunk ki, ami báb módjára vette körbe a kabint. De a Föld fölött 80 kilométerrel a burok levált. Kinéztem a kis ablakon, és most első alkalommal pillantottam meg a Földet. Csalódott voltam.
Katonai pilótaként gyakran láttam a Földet kábé 15 kilométer magasból, és a látvány nem különbözött sokban a korábban tapasztaltaktól. Arra számítottam, hogy látom majd a horizont görbületét a fekete égbolttal a háttérben, de ehhez még nem voltunk elég magasan. Tíz perccel a start után, közel 500 kilométeres magasságban kabinunk hangos csattanással levált a rakétáról. Ekkor már jóval a Föld légköre fölött voltunk. Amikor leváltunk a hordozórakétáról, és többé nem hallottuk hajtóműve dübörgését, elértük a súlytalanság állapotát. Kezdetét vette első földkörüli keringésünk.

A nem rögzített, apró tárgyak elkezdtek körülöttünk lebegni a kabinban. A rakéta hangja nélkül hirtelen nagy csönd vett körül minket. Olyan csönd volt, hogy hallottuk a műszerfalon lévő óra ketyegését és a berendezések halk percegését is.
Amikor elhagytuk a napfényes oldalt, felkapcsoltuk a fedélzeti lámpát. Ekkor még alig éreztük, hogy az űrben repülünk. Olyan volt, mintha ismét visszakerültünk volna az egyik szimulátorunkba. Két vagy három percig hihetetlenül rossz érzés volt. Olyan volt, mintha fejjel-lefelé lógtam volna, ami egy jól dokumentált jelenség: érzékszerveink összezavarodnak a gravitációs erő megszűnésekor. De ehhez gyorsan hozzászoktunk, és nekiláttunk a bonyolult ellenőrzőlistának, hogy megbizonyosodjunk a kabin rendszereinek megfelelően működéséről.
„Gyémánt Egy megerősíti, hogy minden rendszer rendben” – jelentette Pasa a Küldetésirányításnak. „Gyémánt Egy és Gyémánt Kettő kiválóan érzi magát.”"

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr226212787

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.