Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGAz oroszoknál egy parabolapályán repülő TU-104-essel idézték elő a súlytalanságot, a durva kiképzés során az egyik kozmonauta enyhe szívrohamot kapott. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov őrnagy
Bajkonur Űrközpont, Tyura-Tam, Kazahsztán

A közép-ázsiai Kazahsztán kopár sztyeppéin elterülő Bajkonur Űrközpontban uralkodó körülmények elég ridegek voltak ahhoz, hogy az űrrepülés hajnalán bárki kitartását próbára tegyék. A sivatag, ahol az 5200 négyzetkilométeres komplexum található, tele van skorpiókkal, kígyókkal és mérgező pókokkal. Egyszer szemtanúja voltam, amikor egy technikust egy ilyen pók megcsípett a nyakán. A fiatal százados összeesett, és percek múlva már halott volt. Semmit nem tehettünk érte.
A kozmonauták szállásának építésekor – ahol a küldetésük előtt, a felkészülés utolsó szakaszában laktak – nemigen vették figyelembe a szélsőséges időjárási viszonyokat, de a tartósan itt állomásozó sok mérnök és tervező is hasonló mostoha körülmények között élt. A téglából épített panelek és a kis házak moszkvai szabvány alapján készültek. Évekkel később a komplexum főmérnöke magas állami kitüntetésben részesült. Én inkább súlyos büntetést szabtam volna ki rá.
A hurrikánerejű szelek miatt télen a hőmérséklet -40 Celsius fok alá süllyedt. Amikor elolvadt a hó, a szüntelenül fújó viharos szél olyan erővel csapta a homokot az épületeknek, hogy – bár az ajtók és ablakok réseit törölközőkkel tömítették el – a finom por és homok mindent beborított: a ruháinkat, az ételünket, és a szemünkbe is jutott belőle. A nyár derekán olyan kánikula volt hogy éjszakára nedves lepedőkbe csavartuk magunkat, hogy így hűtsük le magunkat – a hőmérséklet odakint gyakran elérte a 40-50 Celsius fokot is. A pára viszont becsábította a bogarakat a szobákba.

Apránként aztán fejlődésnek indult Bajkonur. De az első kozmonautákat módfelett megviselte az itt eltöltött idő. Logikus lépés volt, hogy ide, a Moszkvától 2100 kilométerrel délkeletre, az Aral-tótól 160 kilométerrel keletre, és Taskenttől 800 kilométerre nyugatra lévő területre  kerüljön az űrközpont. Minél közelebb van az Egyenlítő, annál nagyobb lendületet kap a rakéta a start során, tekintve, hogy a Föld az Egyenlítőnél nyugat-keleti irányban forog a leggyorsabban, és ez a többlet sebesség kedvez az űrhajóknak.
Az űrközpont nem Bajkonur városában van, noha emberemlékezet óta ezen a néven volt ismeretes. Igazából a várostól 320 kilométerrel délnyugatra feküdt, és közelebb volt egy Tyura-Tam nevű vasútállomáshoz (a földrajzi elhelyezkedését övező ellentmondásokkal a nyugati felderítést kívánták összezavarni). De az amerikai kémrepülők – mint amilyennel Gary Powers is repült – állítólag a terület fölött körözve próbálták hajszálpontosan meghatározni az űrközpont helyét.
A távoli vidék és az alacsony népsűrűség egyúttal azt is jelentette, hogy Bajkonur a lehető legbiztonságosabb helynek számított egy baleset alkalmával. Amire volt példa. Még nagyobb tragédia lett volna, ha 1960 őszén egy sűrűbben lakott területen robban fel egy R-16-os rakéta; így is 165-en vesztették életüket.

Négy évvel a katasztrófa után űrprogramunk nem csak, hogy teljesen lábra kapott, hanem sikert sikerre halmozott. Gagarin űrrepülése, majd az azt követő öt, rekordernek számító Vosztok-küldetés után 1964. októberében sikeresen elstartolt az első Voszhod-űrhajó, és három kozmonautával a fedélzetén tizenhatszor megkerülte a Földet. Ez a teljesítmény irigységet és csodálatot váltott ki nyugaton, amiért sikerült kifejlesztenünk egy sokszemélyes űrhajót.
Ekkoriban az Egyesült Államok egyszerre még csak egy asztronautát tudott pályára állítani a Mercury-űrhajókkal. A Voszhod kabinját eredetileg két emberre tervezték. A három kozmonauta befogadására alkalmas módosított verzió révén egy lépéssel ismét megnöveltük előnyünket az űrversenyben.
1965 tavaszára tervezett küldetésem keretében egy újabb történelmi tettet tűztünk ki magunk elé egy másik Voszhod-űrhajó fedélzetén: az emberiség első űrsétáját.

Két évig intenzíven készültem az űrrepülésre, a küldetés parancsnokával, Pavel Beljajevvel közösen. Jurij Gagarint leszámítva Pasa volt a legjobb barátom. Korábban voltak, akik azt akarták, hogy Jevgenyij Hrunov vezesse a küldetést, és az orvosok ellenezték Beljajev részvételét, mivel évekkel ezelőtt egy ejtőernyős balesetben eltörte a lábát. De én keményen lobbiztam Pasáért, akit sokkal alkalmasabbnak tartottam Krunovnál. Korábban is dolgoztunk már együtt, és megbíztam benne. A végén belementek a dologba, habár Krunov kissé dühös volt.
Az űrhajó vezetésére és a navigációra való intenzív felkészülés mellett, nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a lehető legéletszerűbben begyakoroljuk az űrsétát, valamint az űrséta előtti és utáni teendőket. Magát az űrsétát 10 és 15 percesre terveztük. De az egész folyamat több mint egy órát vesz majd igénybe, attól kezdve, hogy az űrséta előtt elfoglalom helyem a zsilipkamrában, egészen odáig, hogy visszatérek az űrhajóba. A gyakorlat minden másodpercét súlytalanságban kellett gyakorolni, ami időigényes és kimerítő feladat volt.
 
Teljes súlytalanságot lehetetlen földi laboratóriumban előállítani, így egy átalakított Tupoljev repülőgépen, egy TU-104-esen kellett gyakorolnunk, ami nagyjából 1000 km/h sebességgel repült, és egy sor parabolát hajtott végre. Ilyen körülmények között a repülőgép belsejében egyhuzamban mintegy 30 másodpercre idézhető elő súlytalanság, valahányszor a gép meredeken alábukik – olyasmi érzés volt, mintha végletesen eltúloztuk volna azt a hatást, ami akkor ér minket, amikor áthajtunk egy bukkanón. De a súlytalanság ilyen rövid és szaggatott előidézése azt jelentette, hogy az egy óra tizenöt perces folyamat elpróbálásához – úgymint: az űrhajó elhagyása, az űrséta, visszatérés a zsilipkamrába – több mint kétszázszor kellett meredeken felemelkednie a TU-104-esnek.
Minden elképzelhető vészhelyzetre is fel kellett készülnünk, beleértve azt a lehetőséget is, hogy elvesztem az eszméletemet a világűrben. Ez valós aggodalom volt, mivel még soha senki nem kísérletezett előttünk űrsétával, és senki nem tudta, mire számíthatunk. Ez esetben Pasának ki kell jönnie az űrhajóból, hogy megmentsen engem. Egy-egy ilyen vészhelyzet gyakorlása olyan fizikai megerőltetéssel járt, hogy a tartaléklegénység parancsnoka enyhe szívrohamot kapott a kiképzés során, és le kellett cserélni valaki másra."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr296191574

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.