Gagarin repülése előtt kutyákat küldtek fel a világűrbe. Egyikük a start előtt elszökött, és gyorsan találni kellett helyette egy másikat. Végül egy kóbor kutya repült. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Alekszej Leonov százados
Petropavlovszk-Kamcsatku, Kamcsatka, a Szovjetunió távolkeleti része
Sokszor szíjaztak betanított kutyákat a Szputnyik kapszulákba, mielőtt biztonságosnak nyilvánították volna arra, hogy embert küldjenek a fedélzetükön a világűrbe. Először Lajka repült a Szputnyik-2-vel, aztán Sztrelka és Belka következett a Szputnyik-5-ön, majd Csernuska repült a Szputnyik-9-cel és Zvezdocska a Szputnyik-10-zel. Mindegyiküket földkörüli pályára állították, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy az élőlények valóban túl tudják-e élni a súlytalanságot.
A mérnököknek fejtörést okozott becsalogatni a kutyákat a kabinokba. Az eredetileg a Szputnyik-9-re szánt kutya elszökött, ezt az ebet megtanították arra, hogy repülés közben a pofájával gombokat nyomogatva ételhez és vízhez jusson. Gyorsan találni kellett helyette egy másikat, így a mérnökök egy kóbor kutyát fogtak be, ami épp a Bajkonur űrközpont környékén lófrált. Az igazat megvallva Csernuska, a kóbor kutya, betanított társainál sokkal jobban viselte a megpróbáltatásokat. Míg némelyikük tengeribeteg lett a repüléstől, Csernuska hangosan ugatva tért vissza, és olyan életvidám volt, hogy elszaladt, amint kioldozták a hevedereit, és a technikusok futottak utána, mivel ellenőrizni akarták szívműködését és a vérnyomását.
Az első emberes űrrepülést megelőző hetekben egy újabb tesztet hajtottunk végre, ami a nyugati világban heves spekulációkhoz vezetett. Egy Ivan Ivanovicsnak nevezett bábut – John Doe orosz megfelelőjét – ugyanolyan Vosztok-űrhajóval állítottuk pályára, amit az emberes űrrepülés során is alkalmaztunk. A bábut úgy programozták be, hogy rövid repülése során egy előre felvett rádióüzenetet játsszon le. Az adást, amiben bizarr módon sok más mellett a borscs (orosz céklaleves) receptje is elhangzott, a nyugati megfigyelőállomások is vették. Mivel a TASSZ hírügynökség nem jelentette be előre a küldetést, futótűzként terjedt a pletyka, hogy egy emberes űrrepülés balul sült el, és el akarjuk titkolni.
De 1961. április 12-én a nyugat minden kétséget kizáróan meggyőződhetett egy másik Vosztok-küldetés sikeréről, és ez nem más volt, mint a Vosztok-1 útja.
A küldetést megelőző héten Petropavlovszk-Kamcsatkuba rendeltek, ami a Szovjetunió messzi, távolkeleti részén lévő Kamcsatka-félszigeten található, ahol öt UHF rádióállomás egyike volt, ahonnan majd a Vosztok-1 útját figyelik. Ezekben a kezdeti időkben a Küldetésirányítás a krími Jevpatorijában volt, és kritikus volt a későbbi küldetések során, de még mindig tartott az építése. Így az első emberes űrrepülés földi kommunikációját és az irányítást a rádióállomásokból hajtották végre, ami fölött az űrhajó elrepül.
Amikor elindultam Kamcsatkába, még mindig nem tudtam biztosan, hogy ki lesz majd a Vosztok-1 fedélezetén, és – sikeres küldetés esetén – ki lesz az első ember a világűrben. Talán jóbarátom, Jurij Gagarin? Vagy German Tyitov? Mindkettejüket az erre az űrrepülésre kiképzett hattagú csoportból választották ki – és egytől-egyig 170 centiméternél alacsonyabbak voltak. A Vosztok belseje olyan szűkös volt, hogy egy ennél magasabb ember – amilyen én is voltam – nem fért volna el benne. Csak a küldetés előtt pár órával árulták el nekik, hogy melyikük írhat majd történelmet.
Megparancsolták nekem, hogy ne lépjek közvetlen kapcsolatba az űrhajóval, hacsaknem kapok erre külön utasítást a moszkvai központból. A kommunikáció ekkor még mindig kezdetleges volt. A rádiókapcsolathoz ultrarövid hullámú frekvenciát használtunk, és az adást a Nyugat is hallgathatta. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy a küldetés műszaki részleteit titokban tartsák. Akkor még nem tudtuk, hogy Kennedy elnököt előző este tájékoztatták arról, hogy a küszöbön áll egy szovjet emberes űrrepülés, bár mai fejjel már úgy gondolom, hogy az elhárítás komoly hibája lett volna, ha az amerikaiak nem lettek volna tisztában a terveinkkel.
Még a Vosztok-1 sikeres startja után sem árulták el nekünk, hogy ki van a fedélzetén. Tudtam, hogy nagyjából tizenöt percbe telik, mire az űrhajó eléri a mi rádióadóink vételkörzetét, de még így is csak nagyon rövid ideig leszünk kapcsolatban vele. Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, szemcsés képek jelentek meg állomásunk televíziókészülékén. Rossz volt a minőség, de azért a Vosztok-1-be szíjazott ember kontúrja kivehető volt. Arcvonásait nem tudtam kivenni, de mozdulataiból ráismertem Jurijra. Nagy büszkeség töltött el. Ekkor már nagyon szoros barátság fűzött minket egymáshoz. Pár percen belül meghallottam a hangját is, amikor a hívójelemet ismételgette a rádión át.
„Zarja-3, Zarja-3 [Alkony-3, Alkony-3], hogy alakul a repülési útvonalam?” – mondta Jurij. Biztonsági okok miatt nem akarta a „földkörüli pálya” kifejezést használni egy nyílt rádiócsatornán. A mellettem ülő rádiókezelő véletlenül benyomva tartotta ujjával a gombot, így az űrhajóban hallani lehetett, amikor hozzám fordult: „Mit mondjak neki, százados?”
„Mondd azt, hogy minden rendben van” – feleltem.
Jurij meghallotta a hangomat a háttérben. „OK, vettem az üzenetet. Adja át üdvözletem Szöszinek” – mondta, ez volt ugyanis a becenevem szőke hajszínem miatt – noha addigra már nem sok maradt belőle.
Amikor Jurij elhagyta vételkörzetünket, azon kezdtem aggódni, hogy önkéntelenül bár, de megszegtem a parancsot, és előzetes engedély nélkül kommunikáltam az űrhajóval. Nem sokkal később félelmeimet eloszlatta az a távirat, ami befutott a rádióállomásra. Gratuláltak azért, hogy „helyes magatartást tanúsítottam”.
A küldetés kezdete után egy órával és negyvennyolc perccel később hírt kaptunk arról, hogy Jurij katapultált a Vosztok-kapszulából, és ejtőernyővel biztonságban földet ért Szaratov térségben, a Volga folyó közelében. Ezzel küldetésem véget is ért. A nap folyamán egy újabb távirat érkezett, amiben arra kértek, hogy haladéktalanul térjek vissza Moszkvába. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy még egy napig maradok. A Kamcsatka-félsziget – ami a „Tűz és Jég Vidéke” néven is ismert –vulkáni tevékenységéről, lávamezőiről, gejzírjeiről és forró vízű forrásairól híres. Ez egy rendkívüli gyönyörű tája az országnak, és én már régóta meg akartam nézni. Így a következő napot turistaként töltöttem.
Mit sem tudtam arról, hogy a Kreml az űrrepülés kapcsán látványos ünneplést szervezett, valamint egy fényűző fogadást adott mindazok számára, akik hozzájárultak ehhez a sikerhez. Április 14-én délelőtt Jurijt és családját meghívták, hogy Hruscsov és más pártvezetők társaságában a Lenin-mauzóleum tetején álljanak, a Vörös téren. Helikopterek dübörögtek odafenn, és hatalmas katonai parádéra is sor került.
Akkoriban egyikünk sem sejtette, hogy ez az első űrrepülés ilyen megkülönböztetett figyelmet kap majd nem csak a Szovjetunióban, hanem szerte a világon. Mint később kiderült, ez még magát Hruscsovot is meglepte. Amikor Koroljov a start előestéjén felhívta őt, és tájékoztatta arról, hogy minden rendben alakul, Hruscsov már-már dühösnek tűnt. „Folytassátok” – mondta. „Te vagy a szakember. Te tudod, mit csinálsz. Ne zavarj engem.”
A városnézés miatt én csak április 14-én a délutáni órákban érkeztem meg Moszkvába. Egy menetrendszerinti repülőjárattal érkeztem, majd busszal Moszkva központjába mentem. Nem hittem a szememnek, amikor leszálltam a buszról. Az utcák tele voltak ünneplő tömegekkel, akik petárdákat robbantottak. Amikor pár srácot megkérdeztem arról, hogy mi folyik itt, hitetlenkedve néztek rám.
„Meghibbantál?” – kiabálta túl egyikük a lármát. „Nem tudod, mi történt? Jurij Gagarin a világűrbe repült!”"
