Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGAlekszej Leonov családja nem tudta volna kifizetni a lakbért, így festőművész helyett Leonov pilóta lett. Az is régi szenvedélye volt. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov

Középiskolai tanulmányaim végefelé eltökéltem, hogy művészeti főiskolára megyek. Azidőtájt csak két rangos művészeti főiskola létezett a Szovjetunióban. Az egyik Leningrádban, a másik valamivel közelebb, de még így is 600 kilométerre, a lettországi Rigában volt. 1953 tavaszán egy platós teherautón, stoppal utaztam Rigába jelentkezni, hogy aztán az év hátralevő részében elkezdhessem tanulmányaimat.
Apám legjobb ruháit vettem kölcsön, ezek Mao Ce-tung-stílusú egyenruhák voltak. Rettentően okosnak éreztem magam, bár amikor megérkeztem, szörnyen kilógtam az összképből. Ennek ellenére egyenesen a művészeti akadémia igazgatói irodájába vettem az utam, és biztos voltam benne, hogy gond nélkül felvesznek. Magammal vittem pár munkámat, és olyan harsány társalgásba merültem az igazgató csinos titkárnőjével, hogy az igazgató kijött megnézni, mi folyik odakinn.

„Itt akarok tanulni” – mondtam neki kertelés nélkül, amikor megkérdezte, hogy mit keresek itt.
„Vissza kell jönnie később, hogy felvételi vizsgát tegyen” – felelte.
Aztán észrevette, hogy egy rakás rajzot szorongatok a karomban, és megkért, hogy mutassam meg neki a munkáimat. Miután végiglapozta ceruzarajzaimat, akvarelljeimet, a Chopinről, Gorkijról és Nagy Péterről készített portrék másolatait, biztosított arról, hogy érettségi után náluk folytathatom tanulmányaimat.
Aztán amikor kijöttem az irodájából, megszólítottam a folyosón egy arra sétáló fiatal diákot, és megkérdeztem, hogy hol és milyen körülmények között él. Azt válaszolta, hogy Rigában havi 500 rubel egy szoba bérleti díja. Ezzel úgy tűnt, hogy művészi pályámnak befellegzett. Apám mindössze havi 600 rubelt keresett, de ebből még el kellett tartania egy családot - más férfi rokonom pedig nem maradt életben, akihez segítségért fordulhattam volna.
Letörten tértem haza. De aztán rövidesen elhatároztam, hogy a művészet helyett másik ambíciómmal próbálok meg kiteljesedni, és pilóta leszek. Így katonai képzésre jelentkeztem. Szüleim támogatták az elhatározásomat. Egyik unokabátyám, egy professzor, megpróbált lebeszélni róla, mondván, hogy inkább akadémiai pályára kellene adni a fejem, de én már döntöttem. Az ukrajnai kremencsugi Pilótaiskolába jelentkeztem. A mezőny nagyon erős volt, ennek ellenére 1953 szeptemberében mégis felvettek.

Ez olyan nagy szó volt, hogy családomon kívül az összes osztálytársaim kijött a vasútállomásra elbúcsúzni tőlem. Amikor kiderült, hogy anyámnak nincs elég pénze a peronjegyre, barátaim összedobták a pénzt, és vettek egyet neki, ők pedig átmásztak a kerítésen, és odajöttek a peronra. Anyám sírni kezdett, amikor a vonat megindult, én pedig bemásztam a poggyászkocsiba, és elkeseredetten zokogtam, amiért elhagyom a családomat.
A következő egy évben Kremencsugban propelleres gépekkel tanultam meg repülni. Ezután két évre a csugujevi Katonai Felsőfokú Pilótaiskolába irányítottak, ami szintén Ukrajnában van. Csugujevben kezdtem vadászgépekkel repülni. Büszke voltam, hogy mindössze húszéves koromra eljutottam idáig. Nem sokkal később kadétcsapatunk parancsnok-helyettesévé neveztek ki, őrmesteri rangfokozattal, én pedig kezdtem megismerkedni a parancsnoki teendőkkel, és azzal, hogy nagyon fiatalon felelősséget vállaljak tetteimért.
 
Szabadidőmben folytattam a festést és a rajzolást. Minél többet töprengtem, annál határozottabban tudtam, hogy ez az ideális megoldás: pilótaként a művészetet komoly hobbim maradhat. De a kettőt együtt nem lehetett csinálni: hivatásos művész és vadászpilóta sosem lehettem volna.
Apám már nyugdíjas volt, mire megkaptam pilótajelvényemet. Részmunkaidőben egy kalinyingrádi katonai repülőtéren nyírta a füvet. Kihasználta, hogy itt pilótákkal beszélgethetett, és megpróbált pár katonai zsargont magába szívni, hogy aztán lenyűgözzön engem. Amikor meglátogattam a szüleimet, időnként el-elejtett egy-két mondást, ezek közül egyet különösen a lelkemre vettem.
„Ne várd meg a fékezéssel a pálya végét” – mondta apám mosolyogva nekem. „És a románcokat ne tartogasd későbbre.”"

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr866011586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.