Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGLeonov öröme gyorsan elenyészett, amikor az emberiség első űrsétája után vissza akart térni az űrhajóba. Kis híján belehalt a küldetésbe. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Arhipovics Leonov őrnagy, Szovjet Légierő
Voszhod-2 űrhajó, pilóta

Start: Bajkonur Űrközpont, szovjet Kazahsztán, 1965. március 18., délelőtt, farkasordító hideg, enyhe hószállingózással

A világűr csöndjét a szívverésem és légzésem sisak fejhallgatójában hallatszó tompa hangja törte csak meg. 500 kilométerrel a Föld fölött, egy kábelekből álló köldökzsinór kötött össze űrhajónkkal, a Voszhod-2-vel, ami 30 000 km/h sebességgel keringett a Föld körül. Mégis szinte mozdulatlannak éreztem magam: mintha egy hatalmas kék gömb fölött lebegnék, amit egy színes térképpel bugyoláltak be. Ha felemeltem a fejem, láthattam a Föld horizontjának görbületét.
„Hát, a világ tényleg gömbölyű” – jegyeztem meg csöndesen magamnak, mintha a szavak valahonnan a lelkem legmélyéről törtek volna elő. Pár pillanatig tökéletesen egyedül éreztem magam ebben az ősi, és mégis új környezetben, és művész szemmel néztem az alattam elterülő látvány szépségét.
Aztán egy hang törte meg a csöndet: „Figyelem. Figyelem.” Ez parancsnokom, Pavel Beljajev hangja volt, aki szavait nem csak hozzám, hanem szemlátomást az emberiség többi részéhez is intézte. „Figyelmüket kérem” – mondta Pasa, és hangja nagyon komolynak hatott. „Egy ember a történelemben elsőként lépett ki a világűrbe. Ezekben a pillanatban szabadon repül az űrben.” Egy pillanatig eltartott, mire rájöttem, hogy rólam beszél.
Aztán egy újabb hang szólalt meg. „Hogy vagy, Ljosa?” Ez a hang is ismerősnek tűnt. De nem tudtam azonnal beazonosítani, csak akkor jöttem rá, kihez tartozik, amikor folytatta: Leonyid Brezsnyev beszélt hozzám. Egyidejűleg éreztem meglepődést és örömöt, amiért közvetlenül velem beszélt. Korábban senki nem figyelmeztetett arra, hogy a Kreml is bejelentkezik majd, noha tisztában voltam azzal, hogy ez a tett politikai szempontból fontos momentum. A küldetésem – az első űrséta – újabb győzelmet jelentett a Szovjetunió számára négy évvel azután, hogy közeli barátom, Jurij Gagarin elsőként átlépte a világűr határát.

Mint később kiderítettem, speciális monitorokat helyeztek el a Kremlben, így a Kommunista Párt magas rangú vezetői a moszkvai és a krími küldetésirányítással közvetlen kapcsolatban álltak, és élőben kísérték figyelemmel űrrepülésünket. Brezsnyev hozzám intézett szavait az állami rádió és televízió is közvetítette, és a Szovjetunió minden pontján hallani lehetett. Akárcsak a válaszomat, noha abban a pillanatban nemigen tudtam, hogy mit mondhatnék.
„Köszönöm. Tökéletesen érzem magam. Minden erőmmel azon leszek, hogy teljesítsem a küldetésem. Viszlát a földön” – mindössze ennyit bírtam mondani. A beszélgetés ennél nem lehetett hosszabb, mivel sok munka várt rám, ráadásul jóval nehezebb volt, mint amire számítottam. Amíg az űrhajón kívül lebegtem, egyenesen a Nappal voltam szemben. A fény ereje intenzív volt, a hőség pedig hihetetlen. Éreztem, hogy arcom úszik az izzadtságban, és pólóm gallérja is átnedvesedik.

Szkafanderem nagyon rugalmatlan anyagból készült, és hatalmas erőt kellett kifejtenem, ha a felfújt gumiban be akartam hajlítani a karjaimat és a lábaimat. Gravitáció híján a vákuumban semmiben nem tudtam megkapaszkodni. Még a legkisebb mozdulat is hatalmas erőfeszítést igényelt. Eredetileg nem úgy terveztük, hogy ilyen sok időt töltök majd el az űrhajón kívül. Annyira tartottak a pszichológiai hatásoktól, amik az embert a világűrben érik, hogy érzékelők egész hálóját rögzítették a testemre. A pulzusomat, a vérnyomásomat, sőt, még agyam alfa-hullámait is folyamatosan ellenőrizték a Küldetésirányításból, akárcsak Pasáét is, aki az űrhajó fedélzetén volt.
Mielőtt ebből a merőben szokatlan világba tett első látogatás végén visszatértem volna, vakmerőbb akartam lenni. Izomból ellöktem magam az űrhajótól, majd szinte azonnal össze-vissza bukdácsoltam, és fejjel-lefelé forogtam. Csak a kábelekből álló köldökzsinór akadályozta meg, hogy el ne ússzak a világűrbe. Miután egy erőteljes, hirtelen rántással lefékeződtem, vissza kellett még küzdeni magamat az űrhajóhoz: a köldökzsinórba kapaszkodva centiméterenként vonszoltam magam.
Mire visszatértem a Voszhod-2-höz, testhőmérsékletem még magasabb lett, és nagyon kimerültem. Tudtam, hogy ideje visszatérni az űrhajóba. Immár több mint tíz perce voltam a világűrben. Még mindig negyven percre elegendő oxigénem maradt a hátamra erősített életfenntartó berendezésben, és nagy volt a késztetés arra, hogy még több időt töltsek idekinn.

Viszont tudtam, hogy nem kockáztathatom meg. És nem csak azért, mert ezzel megszegném a parancsot: öt perc múlva már nem ér minket napfény, és sötétségbe kerülünk. Még vissza kellett jutnom az űrhajóba a zsilipkamrán át, ami keskeny, egymáshoz erősített, gumírozott vászonhengerek összecsukható sorozatából állt. Ez napfényben is épp elég nehéz feladatnak ígérkezett.
A zsilipkamra közelébe érve rádöbbentem, hogy nagy bajban vagyok. A szkafanderem a vákuumban oly mértékben felfúvódott, hogy a lábaim nem értek le csizmám aljára, és a szkafander ujjára erősített kesztyűket sem tudtam elérni a kezeimmel. A mérnökök közül ezt senki nem láthatta előre: a szkafandert korábban nyomáskamrában, jóval kisebb magasságot szimulálva tesztelték, és semmilyen elváltozás nem történt. Most viszont a szkafander annyira elvesztette eredeti alakját, hogy képtelenség volt lábaimat elsőként betuszkolni a zsilipkamrába, ahogy azt a felkészülés során gyakoroltam. Egész egyszerűen nem lehetett megcsinálni. Valami más módszert kellett kitalálnom arra, hogy visszajussak az űrhajóba, mégpedig nagyon gyorsan.
 
Az egyetlen lehetséges megoldás az volt, hogy fejjel előre megyek be a zsilipkamrába. De még így is csökkentenem kellett szkafanderem méretét. Végül a bélésébe épített szelep segítségével a nagynyomású oxigént kieresztettem – és ezzel egyúttal a légszomjat is kockáztattam. Tudtam, hogy csak ráijesztenék a Küldetésirányításra, ha ezt az esetet megvitatom velük, és különben sincs idő a probléma elemzésére. Egyes egyedül csak magamra számíthattam, és tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem.
Az, hogy az űrhajóba fejjel előre térek vissza, egyúttal azt is jelentette, hogy a zsilipkamrában bukfenceznem kell egyet, ha be akarom zárni a külső ajtót. Ez a tervezettnél jóval több ideig tartana, és nem voltam meggyőződve arról, hogy az életfenntartó rendszer kibír-e ennyit. Elpárolgott az örömöm, amit alig pár perce a Földet nézve éreztem.
A léggömbszerű szkafanderben szakadt rólam a veríték, szívem hevesen dobogott, de tudtam, hogy nem eshetek pánikba. Az idő viszont vészesen fogyott…"

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr25877689

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mrbloodbunny · http://mrbloodbunny.blog.hu/ 2014.03.27. 08:49:55

azért ezt így, a befejezés nélkül közzétenni elég nagy genyaság. oké, vannak szerzői jogok stb, de akkor inkább ne is posztolt volna semmit a posztoló. mintha egy nagyszerű zeneszám felét feltöltené, a többit gondoljuk hozzá :)

MoonShot 2014.03.27. 09:01:58

@mrbloodbunny: Ez az előszó, a könyvben sem folytatódik a történet, ezután David Scott Gemini-8 utazása következik Neil Armstronggal.

no_successful2 2014.03.27. 14:41:30

"A mérnökök közül ezt senki nem láthatta előre: a szkafandert korábban nyomáskamrában, jóval kisebb magasságot szimulálva tesztelték"

Nem a lóf.szt nem láthatták volna előre. Nyilván az anyag megválasztásával cseszték el. Figyelembe kellett volna venni a ruha külső rétegénél, hogy milyen sugárzó hőhatás éri, és arra az adott anyag hogy reagál.

"a szkafandert korábban nyomáskamrában, jóval kisebb magasságot szimulálva tesztelték"

Sokkal egyszerűbb lett volna belülről 1 bar nyomással felfújni, aztán körbevilágítani infralámpákkal.

Szerintem

pingwin · http://pingwin.blog.hu 2014.03.27. 15:08:46

wow lélegzetvisszafojtva olvastam

Skunkworks 2014.03.27. 15:36:56

@no_successful2: Most a hőnek mi a köze ahhoz, hogy vákuumban a szkafander a belső nyomása miatt kitágul? Meg minek az infralámpa?
Tényleg nem értem.