Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgAz Apollo-14 legénysége vért izzadt a Holdon a rendkívüli megerőltetéstől, ráadásul a parancsnok még golfozott is egyet. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Másnap tettre készen, alig várták, hogy indulhassanak: jóval a tervezett tízórás pihenőidejük lejárta előtt felébredtek. Megreggeliztek, majd bekopogtattak a Küldetésirányításhoz. „Hahó, mi fenn vagyunk” – mondta Shepard türelmetlenül a CapComnak. „A legénység kiváló formában van.”
Küldetésük legkritikusabb napján a tervezettnél két órával hamarabb akarták megkezdeni holdsétájukat. A Tölcsér kráter már várta őket.
Az orvoscsoportok rábólintottak, a küldetésigazgatók el voltak ragadtatva, majd engedélyt adtak a CapComnak:
„Hadd menjenek.”
Shepard és Mitchell előjött az Antaresből, készen a rájuk váró feladatok elvégzésére: előttük állt az Apollo-program első, egész napos „geológiai tanulmányútja”.
Kézikocsijukat, a MET-et megpakolták a Tölcsérhez vezető útjuk során szükséges dolgokkal, és abban bíztak, hogy így könnyebb útjuk lesz, mintha tekegolyó méretű köveket kellene hurcolniuk. Még a csökkentett holdi gravitáció ellenére is hátfájdító mutatvány tucatnyi ilyen követ cipelni.
A MET, vagy másnéven riksa, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Fra Mauron a porréteg vastagabb volt, mint a korábbi holdraszállások alkalmával. A riksával olyan volt a mozgás, mintha vastag homokban mennének.

„Ez nevetséges” – dörmögte Mitchell Shepardnak. „Kapjuk fel ezt a vacakot, és inkább vigyük.” Shepard egyetértett, a holdséta pedig egyre nehezebb lett. Nem csak a por és az egyre több kő miatt, de a dimbes-dombos felszín ismét kelepcébe csalta őket. Az optikai illúzió a kezdettől fogva megnehezítette dolgukat. Olyasmi volt ez, mint amikor a távoli hegyeket nézünk egy földi sivatagból. Tiszta időben úgy tűnhet, mintha egy hegycsúcs, vagy hegylánc mindössze pár kilométer távolságra lenne, de a valóságban akár 65-80 kilométerre is lehet.
A térképet mintha valamilyen másik égitestre szánták volna, és nem a Fra Maurora. A térképészek elég jó munkát végeztek, de sosem találkoztak azokkal az „aknamezőkkel”, ahol Shepard és Mitchell nagy erőfeszítés árán tudott csak áthatolni.

A távolságok nagyon félrevezetőek voltak. A napsugarak beesési szöge megváltoztatta, felismerhetetlenné tette a formákat. A légkör nélküli világ kristálytiszta élessége megzavarta mélységészlelésüket, amit pilótaként oly tökéletesre fejlesztettek. Az egészben a legrosszabb a szakadékok voltak, amikre semmi nem figyelmeztette őket, és a fényképfelvételeken sem látszódtak.
A holdséta erőltetett menetté vált, kiszívta minden erejüket, és egyre-másra frusztrálta őket, miközben azt sem tudták, hogy pontosan merre is járnak, és értékes időt elvesztegetve tudták csak meghatározni helyzetüket.
Valahányszor megálltak, végigmentek ellenőrzőlistájukon, és begyűjtötték az érdekesnek tűnő kőzetmintákat. A cél ott lebegett a szemük előtt, valahányszor tovább indultak, és egymásnak bizonygatták: „Az ott már a Tölcsér pereme. Közel vagyunk hozzá.”
Ijesztő ütemben lélegezték be az oxigént. Mindkét férfi izzadtságban fürdött, a szkafander belső hőmérséklete a magasba szökött. Gyakran álltak meg pihenni. Van, amikor a Hold kegyetlen is tud lenni. „Átkozott kráter” – morogta Shepard két levegővétel között. „Olyan mintha kihívás elé akarna állítani minket, hogy elérjük-e a csúcsát.”

Houston aggódott értük, és amellett, hogy azt tanácsolta nekik, hogy ne hajtsák túl magukat, sürgette is őket. Egy céljuk volt: elérni a Tölcsér krátert, ahol elkezdhetnek a több mint négy milliárd éves kövek után kutatni.
Aztán egy meredek szakasz került az útjukba: egy 120 méteres emelkedő, ez vezetett a Tölcsér pereméig.
A céljukhoz egy nagy sziklamezőn is át kellett mászniuk. A látvány nagyon lesújtó volt: mindenhol szikladarabok hevertek, némelyik mérete egy kisebb házéval vetekedett.
Tudták, hogy kezdenek kifutni az időből, és rövidesen Houston visszarendeli őket az Antareshez. Olyan elszántan meneteltek, amennyire csak bírtak. Az emelkedő azonban nem hagyta magát, és bokáig elmerültek a porban. Mintha egy meredek homokdűnét másztak volna meg.
„Egyet lépsz felfelé” – tájékoztatta Shepard Houstont – „és felet visszacsúszol.”
Alan egyik lába hirtelen térdig elmerült az érdes porban, mintha csontszáraz komposztba ragadt volna. Küszködve próbált felállni. Mitchell gyorsan odasietett hozzá, és segített lábra állítani társát. Levegő után kapkodtak. „Menjünk tovább.” Alannek a szavakért meg kellett küzdenie.
Az emelkedő azonban minden mozdulatuknak ellenállt. Kínkeserves menetelésüket elnézve, Shepard kezdte elfogadni, hogy a Tölcsér kráter áll nyerésre.

„Úgy becsülöm, hogy legalább harminc percre lehetünk” – tájékoztatta Shepard Houstont. Hozzátette: most már kétségesnek tartja, hogy meg tudják csinálni, hacsak nem vesznek vissza erőfeszítésükből, hűtik le szkafanderüket, és hagynak ki pár fontos állomást útjuk során, miután végeztek a Tölcsérnél.
Mitchell mindent megtett azért, hogy ne adják meg magukat a veszélyes emelkedőnek. „Adjunk neki” – buzdította Shepardot. Majd elfojtott frusztrációval a hangjában folytatta: „Tyűű, nem hagyhatjuk abba anélkül, hogy bele ne nézzünk a Tölcsér Kráterbe!”
Shepard még mindig elég erőt érzett magában a folytatáshoz, de most már tapasztalatból mérte fel a helyzetet. Egy rossz helyzetből a legtöbbet akarta kihozni, hogy visszavihessék a kutatók hőn áhított köveit, amikről most azt érezte, teljesen körbeveszik.
„Szerintem most épp azt nézzük, amiért idejöttünk” – mondta Mitchellnek. „Ez a sziklamező repült ki a Tölcsérből.”
„De nem a legaljáról” – felelte Mitchell makacsul – „ami nekünk kell.”
Tovább vánszorogtak, csizmáik és kesztyűs ujjaik merültek a Hold porába, mígnem fájóan egyértelmű lett, hogy a Tölcsér Kráter nyeri meg a csatát.

Az idő, az oxigén és az erejük egyaránt fogytán volt. Másfél óráig küzdöttek a meredek emelkedőn, hogy feljussanak a Tölcsér Kráter peremére: teljesen kimerültek, valósággal kapkodták a levegőt, és zihálásuktól alig lehetett érteni, mit mondanak.
„Ez kemény, nagyon kemény” – mondta Shepard elgyötörten és leverten.
A Küldetésirányítás úgy ítélte meg, hogy a két férfi eljutott teljesítőképességének határára, és még mindig nagyjából húsz méterre voltak a kráter tetejétől. A csapatvezetők ekkor ezt mondták a CapComnak: „Mondd meg nekik, hogy lefújva. Irány a hajó.”
„Al, Ed, srácok kihasználtátok azt a harmincperces hosszabbítást is, ami már letelt” – érkezett a lesújtó hír Houstonból. „Úgy véljük, hogy jobb lenne, ha a kőzetminták gyűjtésével folytatnátok.”
A Tölcsér Kráter magas peremének meghódítása elmarad.
„Árulók vagytok” – mondta Mitchell mindenki füle hallatára.
A két férfi jó pár közelben fekvő, nagy sziklához odament, mintákat csippentettek fel, és minden részletet rögzítettek, a sziklákat pedig mintavétel előtt és után is lefotózták. Mindezt azért, hogy a kutatók később megállapíthassák, hogy a visszahozott minták az oly sok millió évvel ezelőtti kataklizmából származnak-e. (Később kiderült, hogy Shepard és Mitchell több mint négymilliárd éves köveket gyűjtött be, ezek a Holdról hazahozott legősibb kövek közé tartoztak.)

A lejtőn lefelé menni összehasonlíthatatlanul könnyebb volt, mint amikor minden centiért meg kellett küzdeni felfelé.
Szkafanderükben a hőmérséklet gyorsan visszatért a normális szintre, és újult akarattal és energiával indultak neki, hogy befejezzék a holdsétára tervezett kísérleteket. Az Antares felé közeledve megálltak a Különös-kráternél és másoknál is, aprólékosan dokumentálták a riksába kerülő köveket. A mintavételi tubusokat benyomták a felszínbe, árkokat ástak, hogy kiderítsék, miként rétegződött egymásra az anyag az eltelt évezredek alatt, és annyi adatot gyűjtöttek össze, amivel évekre elegendő munkát adnak a kutatóknak.
Aztán egyszer csak a holdkompnál termettek. Bepakolták zsákmányukat a fedélzetre, és már épp készültek megmászni a kabinjukba vezető kilenc lépcsőfokot.
De csak majdnem.
„Houston” – hozta a frászt Alan a Küldetésirányítás személyzetére, akik a két férfi minden mozdulatát szemmel tartották. Alan Shepard azonban épp olyasmire készült, amit soha senki nem tett előtte a Holdon.
Szkafandere egyik zsebéből kis fémlapot vett elő, majd óvatosan ráillesztette a mintavételi rúd hosszú, alumínium fogantyújára, amivel az apró kőzetmintákat szedte fel a Holdról. A Küldetésirányításban minden szempár a képernyőre szegeződött. Vajon mire készül Shepard?

„Houston” – mondta, és itt hatásszünetet tartott – „talán felismeritek azt, amit a kezemben tartok … ez a mintavételi rúd fogantyúja, és történetesen pont egy eredeti hatos vas van az alján.”
Az irányítók tágra nyílt szemmel bámultak.
Shepard benyúlt a szkafandere zsebébe, és egy kerek tárgyat tartott a magasba, hogy az egész világ jól lássa. „Bal kezemben egy kis fehér golyó van, ami amerikaiak milliói számára lehet ismerős.”
„Ez egy golflabda!” – kiáltott fel az egyik irányító. Széles mosoly jelent meg az irányítók arcán.
Shepard, aki elkötelezett golfjátékos volt a földön, a labdát a Hold porába ejtette. Merészen megpróbálta felvenni a szokásos kétkezes pózt, és úgy megütni a labdát. Ez azonban otromba szkafanderében esélytelen vállalkozás volt. Sóhajtott. Ez esetben az első földöntúli golfütést egykezes lendítéssel kísérli meg.
„Megpróbálok kijönni ebből a homokcsapdából” – recsegte, miközben esetlenül meglendítette karját, majd a hatos vas lapos fele holdport vert fel, a labda pedig egy alig 30 méterre lévő kráterbe pottyant.
„Inkább a port találtam el” – szabadkozott Shepard.
„Innen nézve jó ütésnek tűnt” – szólt közbe Mitchell.
Alan egy második labdát is leejtett, ezúttal azonban eltökélt volt. A hatos vassal telibe kapta kis gömböt, ami a gyenge holdi gravitációban a teljesen fekete égbolton száguldott végig.

„Gyönyörű” – motyogta Alan. Aztán, immár hangosabban, hogy földi közönsége is hallja, elkiáltotta magát: „Ott repül! Mérföldekre és mérföldekre és mérföldekre!”
Még hosszú éveken át téma marad, hogy kétszáz méterre, háromszázötven méterre, esetleg jóval messzebbre lőtte-e el a labdát.
Ezzel véget ért a küldetés. A két férfi meggyőződött arról, hogy minden a fedélzeten legyen, amit a Földre szántak. Shepard a távoli televíziókamera felé fordult.
„Oké, Houston, az Antares legénysége most elhagyja a Fra Mauro Bázist.”
„Vettük, Antares.”
Később, a visszaszámlálás percei másodpercekké olvadtak. Lángok hasítottak a Hold porába. A leszállófokozatról aranyfólia repült mindenfelé. Az amerikai zászló előre és hátra hajlongott a hajtóműből kiáramló gázok viharában.
Az Antares gyorsan emelkedett. Ha valaki a Holdról nézte volna, egy napfényben tükröződő kis csillaggá látta volna zsugorodni, majd eltűnt volna a szeme elől.
Shepard és Mitchell harminchárom órát és harminc percet töltött a Holdon. Egy órával a felszállás után megközelítették a rájuk várakozó Kitty Hawkot. Ezúttal semmi gond nem volt a dokkolással. Tökéletesen összekapcsolódtak.

Minden földre szánt elemet "átúsztattak" a parancsnoki egységbe. Légmentesen lezárták a két űrhajó közti átjárót, majd Stu Roosa a Kitty Hawkkal távolabb manőverezett a holdkomp visszatérő fokozatától.
„És most viszlát, Antares” – mondta búcsúzásképpen tisztelegve a holdkomp most már elhagyatott felső fokozata előtt, ami ezután a Holdba csapódik majd egy szeizmikus kísérlet keretében. Ideje volt az Apollo-14 utolsó holdkörüli teendőjére sort keríteni.
Áttetsző láng jelent meg mögöttük, amivel kezdetét vette a hazautazás. Három napos eseménytelen utazás várt rájuk, mindenféle vészhelyzet nélkül, majd a Csendes-óceán vízére landoltak, a New Orleans repülőgéphordozó közelében."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr485829142

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.