Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

16.
február

Űrcowboy

MoonShot  |  Szólj hozzá!

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgAz űrhajózás hőskorában bizony felmerült, hogy a parancsnok puszta kézzel húzza össze a parancsnoki egységet és a holdkompot egy űrséta keretében. Az Apollo-14 útján Alan Shepard erre készült. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Shepard a sikeres dokkolás miatt érzett eufória után megrázta magát. „Houston, idefenn készen állunk a folytatásra.”
Houstonban viszont behúzták a kéziféket. Az irányítók ugyan vissza már nem fordíthatták az Apollo-14-et, de egyelőre nem is adtak zöld utat Shepard és legénységének tervezett holdraszállásához.
Érthető okokból óvakodtak az elhamarkodott döntésektől. Sig Sjoberg küldetésigazgató bejelentette embereinek: átkozottul biztos akar lenni „még mielőtt döntünk a holdraszállásról, hogy ez izé – másodszorra is – alkalmas lesz a dokkolásra”. A saját szemszögéből természetesen Signek igaza volt. De a Kitty Hawk parancsnoka odakinn a semmi közepén, a Holddal ütközőpályára állítva, szinte már a körmét rágta idegességében.
Shepard pontosan tudta, mit csinál most Sig: mérlegeli a lehetőségeket. Tegyük fel, hogy Alan és Ed kiváló küldetést hajt végre a Holdon, majd felszállnak, hogy aztán ne tudjanak dokkolni a parancsnoki egységhez? Ebben az esetben a túlélésük egyedül azon múlna – a küldetés sikeréről nem is beszélve –, ha egy mindeddig kipróbálatlan manőver során az egymás mellett repülő Kitty Hawkot és az Antarest kötelekkel erősítenék egymáshoz, majd egy rögtönzött űrséta keretében ezen a kötélen kőzetmintákkal megpakolt dobozaikkal együtt térne vissza a legénység a holdkompból a parancsnoki egységbe.

Naná! Shepard hajlandó lett volna akár többször is megtenni ezt az utat, ha a súlytalanságban leledző, zsúfolt parancsnoki egységbe ennyi minden befért volna. Az összes, valamit is érő berepülő pilóta tudja, hogy nem lehet minden problémát és lehetőséget előre megjósolni. A repülés hajnalától kezdve ezért szállt a magasba a repülőterek mentén lezuhant kísérleti gépek füstje. Mindenki tudta, milyen esélyei vannak, még azelőtt, hogy belebújtatta volna lábát a repüléshez használt csizmát. Ezúttal sem volt ez másként.
Ugyanakkor Shepard és Mitchell korábban már kipróbálta azt a szükségmegoldást, amikor az asztronauták kiképzéséhez használt víztartályban az egyik hajóról át kellett menni a másikra. Voltak ugyan gondok, volt csalódottság, és megtörtént, hogy összegabalyodtak, de végül sikerült. És aztán ismét meg tudták csinálni. Semmi szükség nem volt arra, hogy garantálják a dokkolás sikerét. Enélkül is teljesíthető a küldetés.
A CapCom emlékeztette Alant és legénységét, hogy immár tizenkilenc órája vannak ébren. „Pihenjetek egyet” – szóltak rájuk. A centrifugális csúzli előnye, hogy amíg alszik a legénység, a Kitty Hawk emberi beavatkozás nélkül robog a Hold felé.

Shepard éberen aludt: ha sikerült is rövid időszakokra mély álomba szenderülni, többségében félálomban volt. Tisztában volt azzal, hogy váratlan helyzetek várnak rá, és a megoldásukon kezdett gondolkozni; igyekezett alternatívát találni rájuk még mielőtt bekövetkeznének. Így gyakorlatilag minden eshetőségre fel tudott készülni, és nem kellett értékes időt fecsérelnie arra, hogy rájöjjön: ki vagy mi akarja meghiúsítani holdraszállását.
Sokszor felébredt, és ilyenkor a Kitty Hawk ablakai magukhoz vonzották tekintetét: újra és újra meggyőzte magát arról, hogy tényleg valóság az, ami oly sokáig álom volt csupán: a holdutazás. Mérhetetlen ostobaságnak tűnt számára akár csak egy pillanat erejéig is fontolóra venni, hogy a cél teljesítése előtt megfutamodjanak egy bosszantó mechanikus hiba miatt. Pláne azután, hogy már olyan akadályokat legyűrt, amelyek láttán másik száz embert rég meghátrált volna. Minden porcikája tiltakozott a feladás ellen.

Nem csak vadászpilóta és berepülő pilóta múltja miatt érezte ezt. Shepard szilárdan hitt abban, hogy a gyerekkor szinte minden tekintetben meghatározza, hogy kiből milyen felnőtt lesz. Sok szempontból a sors kegyeltjének tekintette magát, nem utolsósorban az apjának köszönhetően, akinek veleszületett érzéke volt a gépekhez. A dolgok működővé tétele legalább olyan mindennapos volt az ijfú Alan Shepard életében, mint az, hogy fellapoz egy repülésről szóló könyvet, ahogy ezt számtalanszor meg is tette. Négy éves volt, amikor Charles Lindbergh egymagában, megszakítás nélkül átrepült New Yorkból Párizsba. Shepardot ekkor ragadta menthetetlen magával a repülés szeretete.
És ez az apjától örökölt tehetség már tinédzser korában meghozta jutalmát. Alan Shepard állandóan a repülőtéren kujtorgott, és ez nem becsmérlésként értendő. Ő is egy volt az olyan gyerekek közül, akik állandóan a repülőtereken lógnak, és furábbnál fura feladatokra kaphatóak: alig várják, hogy kiseperjék a hangárokat, lemossák a repülőgépeket, üzemanyagtöltő-vezetékeket hurcibáljanak, olajat cseréljenek, vagy lemossák a szélvédőket – mindezt azért, hátha felcsendülnek a bűvös szavak: „Hé, kölyök, elvigyelek egy körre?”

Ott és akkor kezdődött minden, és a söprögetés, tisztogatás közben a helyi pilóták hamar rájöttek arra, hogy a fiatal Shepard műszaki csodákra képes. Meg tudott javítani eltört üzemanyag- és olajvezetékeket, és gond nélkül cserélt gyújtógyertyákat. Meg lehetett bízni azzal, hogy a gépekkel a repülőtér egyik végéből átguruljon a másikba. Ezek során megtanulta érteni a motorok hangját, és érezte, hogy a szárnyas masina miről mesél pilótájának.
„Az ezermester kölyök” – ez volt Alan Shepard.
„Született pilóta.” Ezekkel a szavakkal szintén őt illették a tapasztalt repülősök. A tinédzser, aki időnként kijárt magának egy-egy potyautat, vagy épp a pedált taposta az otthona és a repülőtér között, belekezdett álmai megvalósításába. A legjobbak közé tartozik majd.

Azt viszont még a legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy ez a pillanat valóra válhat. A srác, aki elakadó lélegzettel gondolt az óránként százötven kilométeres repülésre, hosszú utat tett meg a felmosórongytól a vasakig, a propelleres gépektől a sugárhajtóművesekig. Olajos farmerjét és kezeslábasát G-ruhákra cserélte, majd sisakkal a fején átlépte a hangsebességet.
És belső fülproblémája, valamint a betegséggel hosszú évekig vívott harc dacára mégis megtörtént. Itt volt ő, Alan Shepard, úton a Hold felé, és most nem fogja hagyni, hogy valamilyen mechanikus hiba vagy pár összekaristolt fémdarab meghíúsitsa az Ő küldetését. Persze, az Apollo-14 problémája összetettebb volt egy olajcserénél, vagy egy „defekt” megjavításánál, azt azonban eldöntötte magában, hogy le fogja tenni ezt a holdhajót a Viharok Óceánja partján elterülő Fra Mauro fennsikjaira. „A pokolba azzal, hogy mi lesz a holdséta után a dokkolással” – mondta magában Shepard. Ha Roosanak nem sikerül összekapcsolódni a Holdról visszatérő egységgel, Alan készen állt arra, hogy minden szabályt megszegjen, és majd ő maga megjavítja a sérült gépezetet. Rajta kívül ott lesz Stu, aki majd a segédhajtóművek segítségével szorosan egymás mellett tartja a két hajót, amíg ő szkafanderében bemászik a holdkomp és a parancsnoki egység közé, és kézi erővel összehúzza a két űrhajót eggyé.

Az irányítóknak nem említhette meg ezeket a terveit. Ők arra utasítanák, hogy ne tegyen ilyen ostobaságot. De eltökélte magát, hogy mindent megtesz a küldetés folytatása érdekében.
Houston a tízórás pihenő leteltével üdvözölte őket. „Hogy aludtatok, fiúk?” – kérdezte a CapCom.
„Kemény volt a matrac” – panaszkodott Roosa. Ez jó duma a súlytalanságban, de Stunak egy arcizma sem rándult.
Alan nem volt jó passzban a csevegésre. A kabinban lévő hangszórókra meredt, míg a Küldetésirányítás ki nem mondta: „Engedélyezve”.
A holdraszállás ismét visszakerült a napirendre. A földi tesztek során kiderült, hogy akár még egy kis koszdarab is meghiúsíthatta Roosa dokkoló manővereit, szükség esetén az asztronauták megismételhetik korábbi „letámadó” manőverüket. Shepard felvidult a hírek hallatán. „A mindenit!” – kiáltotta.

Újabb probléma nélkül nélkül eljutottak a holdutazás feléig. A Föld gravitációs vonzása lelassította őket, sebességük most már alig több, mint a tizede volt a korábbinak, de még így is szédítő 5150 km/h-val haladtak. A türelmetlen Shepard számára ez vánszorgásnak tűnt.
Hosszú órák után ismét rácsodálkoztak a Holdra, ami az eltelt időben nagyon megnőtt. A beütemezett újabb pihenő alkalmával Alan Shepard minden lehetőséget megragadott a távolodó Föld és úticéljuk tanulmányozására, utóbbi egyre több részletet mutatott meg magából. „Kitty Hawk, mekkorának látjátok most a Holdat?” – kérdezte a CapCom.
„Nagyjából félholdat látunk” – felelte Alan. „Kábé akkora, mint egy kartávolságra nyújott narancs. Némi barnás és szürkés színt kezd felvenni, és már nem olyan fényes, amilyennek a Földről látszik. Innen nézve már kivehető a felszín struktúrája.”
Miután felébredtek a második alvásból, Alan és Ed átlibegett az Antaresbe, és aprólékosan ellenőrizték leszállóegységüket. Két óra múlva értesítették Houstont, hogy a madárka „makulátlan”, és indulásra kész.

A földi gravitáció hatása megszűnt, és a Hold vonzásába kerültek, ami folyamatosan gyorsította őket az alig 65 000 kilométerre lévő kis világ felé. A nagy méretek újszerű megközelítést igényelnek. A Hold átmérője nagyjából akkora, mint a Los Angeles-New York távolság.
„A Hold most az űrrandevú-ablakon át látszik” – tájékoztatta Mitchell Houstont. „Nagyon gyorsan száguldunk felé.”
Másnap megkezdték harminchárom perces útjukat a Hold túloldala mögött, ez idő alatt szünetel a Földdel a rádiókapcsolat. Tizenhárom perc múlva Roosa begyújtotta a nagy hajtóművet, hogy 3200 km/h-val csökkentse sebességüket.
„Holdkörüli pályán vagyunk” – erősítette meg Roosa, amikor előbukkantak a Hold mögül. „Ez tényleg vad vidék” – kiáltott fel Shepard.
„Fantasztikus!” – rikoltotta Roosa. „Nem fogjátok elhinni, de szakasztott olyan, mint a térképen.”
Mitchell lenyűgözve bámult lefelé. „Ez a legridegebb és legsivárabb táj, amit valaha láttam” – tette hozzá.
„Lássunk munkához, emberek” – mondta Alan, véget vetve a bámészkodásnak.

Roosa az űrhajót ellipszis alakú pályára állította, aminek legalacsonyabb pontja 16 kilométerrel volt a felszín fölött. Így Shepard és Mitchell üzemanyagot spórolhat meg a leszállást megelőző kritikus szakaszban. A hajszálpontos landoláshoz tökéletes pályán voltak.
A tizenkettedik holdkörüli keringés alkalmával Alan és Ed túlnyomás alá helyezte szkafanderüket, majd a holdkomppal leváltak a Kitty Hawkról. Stu Roosa figyelte a két, immár különvált űrhajó minden mozdulatát. „Oké” – tájékoztatta az Antarest – „távolodtok. Nagyon stabilnak tűnik a holdkomp mozgása. Most elhátrálok tőletek.”

A következő négy órában Shepard és Mitchell a holdtájat tanulmányozta valahányszor elrepültek a Fra Mauro felvidékén lévő leszállóhelyük fölött. Mielőtt engedélyt kaptak volna a leszállóegység hajtóművének begyújtására, és megindultak volna a felszín felé, ellenőrizniük kellett űrhajójuk rendszereit és a számítógép programját.
Amikor ismét elrepültek a Fra Mauro fölött, a holdkompban a tetőfokára hágott az izgalom. „Itt van, teljes életnagyságban” – rádiózta Mitchell. „A Nap sugarai a következő alkalommal nagyon jó szögből érik majd.”
Shepard készen állt a hajtóműves ereszkedésre. De még nem kezdhette meg. Eddel együtt minden percet kihasználtak a rendszerek ellenőrzésére, Houstonnal egyeztették az adatokat, így biztosítva, hogy az Antares tökéletes állapotban legyen a süllyedés megkezdéséhez.

Amikor áthúztak a leszállóhely fölött, Alan ráismert a közeli kráterekre. „Látom a Kúpkrátert, a Három kráter és a Kettős krátert” – mondta Mitchellnek. A két férfi újabb részleteket fedezett fel. „A Csillag és a Napkelte. Odalenn…”
„Ott elől” – erősítette meg Mitchell.
„Látom őket” – felelte Shepard, egyre több izgalommal a hangjában. „Ja, tényleg azok. Hűha! Még egy kör, és szerintem közelebbről is megismerkedünk velük.”"

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr815816947

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.