Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpg1969-ben duplán teljesült Kennedy elnök ígérete: az évtized vége előtt két legénység is leszállt a Holdra, majd tért vissza a Földre biztonságban. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Conrad a Surveyor robotűrhajótól kevesebb, mint 200 méterre akart landolni: a Surveyor harmincegy hónappal korábban szállt le a Viharok Óceánjára, hogy feltérképezze a leszállóhelyet. Intrepidre keresztelt holdkompjuk fedélzetén Conrad és Bean „hihetetlen pontossággal” ereszkedett a holdkörüli pályáról egyre lejjebb. Pete azt nyilatkozta a CapComnak, hogy a Surveyor valószínűleg már várja őket. Az Intrepidet megtáncoltatta, amíg kiválasztotta a landoláshoz legmegfelelőbb helyszínt, majd finoman letette a holdkompot a felszínre.
„Kiváló!” – kiáltotta Pete a mikrofonjába. „Alig várom, hogy kiszálljunk! Azok a kövek négy és fél milliárd éve várják, hogy odamenjünk hozzájuk, és összeszedjük őket. Te szent tehén, gyönyörű látvány van odakinn.”
Pete volt az asztronauták közül a legalacsonyabb a maga mindössze 167 centiméterével. Emellett ő volt az egyik legviccesebb is. Hátrafelé mászott ki az Intrepid ajtaján, leküzdötte magát a létrán, majd elrugaszkodott, hogy a talajra pottyanjon, majd az egész világnak elkiáltotta magát: „Lehet, hogy kis lépés volt Neilnek, de nekem nagy.”

Az elnyűhetetlen Conrad társával, Alan Beannel együtt a leszállóegységtől kétszer kétórás kirándulásra indult: tudományos műszereket helyeztek el, és 34 kiló követ és anyagot gyűjtöttek össze a felszínről. Egy széles kráter lejtőjén lekocogtak a Surveyorhoz, majd levágtak róla 7 kiló alkatrészt, hogy hazahozzák tanulmányozás céljából. Olyan felszínen vergődtek, ami jelentősen eltért az Apollo-11 leszállóhelyén található talajtól.
„A por!” – kiáltott fel Pete. „Mindent ellep a por. Minden lépésünket csinos kis porfelhő kíséri.” A csizmáikra és szkafanderes lábukra olyan vastagon ült meg a por, hogy a pihenőidejükben és alvás közben inkább nem vetették le szkafanderüket, nehogy az életfontosságú alkatrészeket eltömítse.
A pihenő után odakinn váratlan látványosság csigázta fel a kutatók érdeklődését. Conrad „apró vulkánoknak látszó … kúpformájú buckacsoportról” számolt be. Zöld sziklákat és halványbarna port találtak. A por még a Surveyort is beborította, ami azt jelentette, hogy az Intrepid landolásakor a hajtómű több mint 300 méterre is felkavarta a homokot.

Rövidesen – Conrad és Bean számára túl hamar – az Intrepid elhagyta a Viharok Óceánját, és tökéletes repüléssel közelítette meg Dick Gordont és a Yankee Clippert. A zavarba ejtően precíz manőverek sorozata után hazaindultak.
Kétszeresen sikerült megvalósítani John F. Kennedy célját: még az évtized vége előtt emberek szálltak le a Holdra, és tértek vissza a földre biztonságban.

Deke számára csigalassúsággal követték egymást a hónapok. Miközben barátait egyre-másra történelmi holdutazásokra küldte, ő még mindig az íróasztalához volt láncolva. Mindenkinek feltűnt, amikor a frusztráció sötét felhő módjára néhanapján megtelepedett rajta. De nem hibáztathatták érte.
Némi büszkeséget érzett, hogy közeli barátja, Alan Shepard végül egy holdküldetés parancsnoka lehetett. De ez nem sokkal enyhítette azt a csillapíthatatlan vágyat, hogy ő maga is „kimenjen” a világűrbe.
Akadozó szívritmusa súlyos teher volt számára. Meg mert volna rá esüdni, hogy az eredeti Mercury-asztronauták közül neki jutott a legkevésbé irigylésreméltó sors. Ő volt az egyetlen, aki még sosem járt a világűrben.
Asztronauta-társai közül Deke a legtapasztaltabb berepülő pilótának számított. Bármivel repülhetett, aminek csak szárnya volt. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy mindig készen kellett állnia a váratlan eseményekre.

1970 elején aztán ez a váratlan esemény be is következett: a sötét és kilátástalan jövő végre halvány reménysugarat küldött Deke számára. Épp a Cape-en volt, hogy előkészítse az Apollo-13 legénységét a küldetésükre. Elvesztett „szárnyai” miatt amúgyis rossz hangulata volt, közérzete azonban még rosszabb lett azóta, hogy megfázott. A repülőorvosokhoz fordult segítségért.
„Egyél vitaminokat” – tanácsolták neki, és pontosan tudták, sem ők, sem más nem tudhatja, mi okozta a megfázást. „Egyél vitamint, rohadt sok vitamint.”
 
Deke morogva bár, de hatalmas mennyiségű B, C és E-vitamint öntött magába. Persze, pontosan ismerte a régi mondást: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz – akár kúrálja magát, akár nem, a megfázás sehogyse múlik el hamarabb. Ez a megfázás azonban most nagyon komoly volt, ő pedig nap mint nap szorgalmasan nyelte a vitaminokat.
Azóta, hogy elvették tőle a Mercury-program második földkörüli küldetését, szivritmuszavara átlagosan havonta egyszer jelentkezett. Aztán rádöbbent, hogy ez megváltozott, amióta vitaminokat szed. Dr. Charles Berry irodájába sietett, aki az asztronautákért felelős repülőorvos-csoportot vezette.
„Chuck, ezt hallgasd” – kezdte izgatottan. „Baromi régóta nem jelentkezett az a probléma a szívemmel. Valami van!” Berry megvizsgálta régi barátját. „Másként csinálsz valamit?”
„Hogyne. Vitaminokon élek.”
Chuck Berry lassan bólintott. „Deke, ne hagyd abba. A járt utat a járatlanra ne cseréld. Ha továbbra sem jelentkeznek a problémáid, nos…”
„Nos?” – követelte Deke a választ.
Berry előbb felnézett az égre, aztán vissza, Deke-re. „Talán, barátom, csak talán…”
Talán…

Ideje volt megkavarni a fagyos „erőlevest” az Apollo-13 gyomrában. Négy nagy gömbalakú tartályában szuperhideg folyékony oxigén és folyékony hidrogén volt, ez jelentette az „élet italát” az űrhajó és háromfős legénysége számára. Az Apollo-13-at hosszú felfedezőútra találták ki: apró keverőmotorok kavarták a tartályokban tárolt folyékony oxigént és hidrogént – nélkülük megfulladna a legénység, de ez a két folyadék biztosította számukra az ivóvízet, valamint előállította a hajó működéséhez szükséges áramot is. Jack Swigert asztronauta hosszan nyújtózott egyet. Jó napot zárt, és betervezett feladatai többségével végzett. Swigert a műszerfal felé nyúlt, és átbillentett egy kapcsolót: ez indította be a tartály belsejében található apró keverőket.
Az egyik ilyen keverőhöz futó két vezeték összeért egymással. Szikrázott egyet, majd a Teflon-szigetelést rövidesen lángnyelvek nyalogatták. A tűz gyorsan továbbterjedt a tartály oxigénvezetéke irányába. A nagy hő hatására megnőtt a belső nyomás, ami pillanatok alatt szétvetette a tartályt. Kupolája a puskagolyó sebességével lőtt ki, és életfontosságú vezetékeket és rendszereket zúzott szét. Az Apollo-13 olyan hajó volt, amit belülről ért torpedótámadás. A szelepek elzárták a kritikus fontosságú folyadékok útját, a robbanás pedig mindent elpusztított, ami csak az útjába került. Az Apollo-13 műszaki egységének oldala a robbanásban eltűnt. Az űrhajó megkezdte haláltusáját.

Egészen eddig a pontig – ötvenöt órával és ötvenöt perccel az Apollo-13 Cape Canaverali startja után – Jim Lovell parancsnok a küldetésre a „program legsimább útjaként” gondolt. Olyan eseménytelen volt, hogy pár órával korábban Joe Kerwin, a CapCom még azt panaszolta a rádión Lovellnek, hogy „sírunk az unalomtól idelenn”.
Amikor az asztronauták életbevágó üzemanyagát és hajtóművét tartalmazó műszaki egység oldala felrobbant, a legénység egy hirtelen durranás érzett. 330 000 kilométerre a Földtől elszabadult a pokol. Az Apollo-13 olyan volt, mint egy kis vonat az egymáshoz kapcsolt elemekkel: műszaki egység, parancsnoki egység, holdkomp – és ez az egész vadul rázkódott.
Az Odyssey parancsnoki egységének belsejében tengernyi vészjelző villant fel, amit a riasztórendszer éles hangja kísért. Jack Swigert hangjában érezhető volt az ijedtség: „Houston, van itt egy kis probléma”.
Az irányítók teljes készültségben voltak. Egyikük felkiáltott: „Mi a fene történik az adatokkal?”

„Nem csak egy kis probléma van” – jelentette be egy másik irányító, aki hitetlenkedve meredt a monitorjára. Sy Liebergot, a műszak vezetője a teljes csapathoz fordult. „Figyelem, emberek. Az 1-es és a 2-es üzemanyagcella nyomása megszűnt. A 2-es oxigéntartály nyomása szintúgy.” Mély levegőt vett. „És a hőmérsékletet sem bírjuk tartani.”
A hőmérséklet kulcsfontosságú volt. Ahhoz, hogy az üzemanyagcellákba érkező gázok továbbra is biztosítsák a hajó számára az áramot, a folyékony oxigént elképesztő hidegen, mínusz 183 Celsius fokon kellett tárolni, a folyékony hidrogént pedig még ennél is hidegebben, mínusz 253 Celsius fokon.
A fentiekkel egytől-egyik az irányítók is szembesültek, de még senki nem tudta, hogy pontosan mi is történt. Vajon a műszerek helyes értékeket mutattak? Nem tűnt valószínűnek egy olyan hajó esetében, ami egészen eddig hibátlanul üzemelt. Fred Haise, az Apollo-13 legénységének harmadik tagja ekkor ezt mondta társainak: „Talán egy meteorit talált el minket.”"

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr745787676

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.