Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpg1969. február 21-én a Szovjetunió sort kerített az N-1 holdrakéta startjára. Célja az volt, hogy az első ember a Holdon ne Neil Armstrong legyen. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Volt még teendő bőven. A legénység több száz fényképet készített a jövőbeli Apollo-küldetések tervezett öt leszállóhelyéről, ahova majd emberek szállnak le, sétálnak és utaznak sebhelyes felszínen.
Aztán – egyik pillanatról a másikra – véget kellett vetni az utazásnak. Karácsony napjának reggelén az Apollo-8 tizedik, és egyben utolsó holdkörüli keringésén, ismét rádiócsendben került sor a kritikus gyújtásra, ami vagy elindítja őket hazafelé, vagy - kudarc esetén - holdkörüli pályán rekednek. Amikor eljött a gyújtás ideje, Borman, Lovell és Anders érezte ahogy valami előre löki őket: az izzó hajtómű fúvókája szétnyitotta vöröslő gázból álló hosszú, széles tolldíszét.
A 304. másodpercben a hajtómű tökéletes időzítéssel állt le. A másodpercek világszerte csigalassúsággal teltek a rádió- és tévékészülékeik előtt ülő közönség számára, de az izgalmukban körmüket rágcsáló küldetésirányítóknak is ugyanilyen kínkeserves volt kivárni az idő múlását. Olyan volt ez, mint egy rossz álom, amikor futóhomokban kell minden lépésért megküzdeni.
Végül felcsendült Lovell hangja: „Tájékoztatom Önöket, hogy a Télapó létezik. A gyújtás jól sikerült.”

Ennél többről volt szó. Miután húsz dicső órát töltöttek holdkörüli pályán, az Apollo-8 tökéletes pontossággal kezdte meg hazaútját azon a „folyosón”, ami egy matematikai úton kiszámolt, láthatatlan alagút volt: ha az űrhajó ezen halad, 122 000 méterrel a Föld felett érkezik meg, pontosan a megfelelő szögben, pozícióban és sebességgel, készen arra, hogy megkezdje a légkörbe lépést olyan száguldással, amiben még egyetlen embernek sem volt még része.
Ötvennyolc órával azután, hogy elhagyták a Holdat, a Föld gravitációja 40 000 km/h sebességgel berántotta az Apollo-8-at a légkörbe. A valaha volt leggyorsabb űrhajó ezután egy rövid időre mesterséges meteorrá változott. Úgy felhevült, hogy hőmérséklete a csillagok felszínének forróságával vetekedett. Miközben menetiránynak háttal ülve beleszáguldottak a légkörbe, az asztronauták jól tudták, hogy most minden azon múlik, hogy milyen jól építették meg hajójukat.
Senki nem látta, ahogy az Apollo-8 az atmoszféra védőrétegein átszáguldott. Csak tüzet lehetett látni, egy intenzív fényű, vakítófehér lángot, amit vörös hüvely vett körbe: csóvája 200 kilométerre nyúlt!

Az Apollo-8 hatalmas sebessége hővé alakult. Minél nagyobb tűz keletkezett a hőpajzson, annál lassabban repült az űrhajó. Aztán egyszer csak véget ért a légkörbelépés okozta pokoljárás. Három kilométerre a Csendes óceán fölött, épp a hajnal előtti pillanatokban, nagyjából látótávolságra a Karácsony-szigettől, három nagy ejtőernyő bújt elő az űrhajóból, és nyílt ki előbb részlegesen, később teljes pompájában.
A vízre szállás, a mentés és a hatalmas éljenzéssel kísért visszatérésen volt a sor. Az egész világ ünnepelt, és mindenki tisztában volt azzal, hogy a Földre többé már nem lehet úgy tekinteni, hogy ne lennénk tudatában szépségének és törékeny voltának.
A bolygó három lakója számára épp most ért véget az utazás, amit a New York Times „fantasztikus odüsszeiának” nevezett.
Ezzel elhárult az akadály a holdutazások útjából.

„Ezt nézd meg, a kurvanyját!” A CIA egyik ügynöke épp azokat a felvételeket nézegette, amit Amerika kémműholdjainak nagy teljesítményű fényképezőgépei készítettek a Szovjetunió hatalmas startkomplexumáról. „Nézd ezt a valamit” – mondta a társának, akivel közösen a számítógéppel feljavított fotót vették szemügyre. „Nagyobb, mint a mi Saturn-V-ünk, és a rohadék tuti, hogy jóval erősebb is. Elkészültél a jelentéssel?”
„Itt van nálam” – felelte a társa. Hirtelen kezdett derengeni, hogy mi is zajlik olyan feszített tempóban a Szovjetunió mélyében. A fényképeken egy futballpályánál is hosszabb rakéta látszott – akkora volt, mint egy harminchét emeletes épület. Az ügynökök által megszerzett információk révén egyre jobban összeállt a kép. A nagy teljesítményű szörnyeteg hivatalos neve N-1 volt, és mindössze egyetlen célja volt: kozmonautákat juttatni a Holdra. Le, egészen a felszínére, mégpedig az amerikai asztronauták előtt kellett eljutniuk oda, majd visszatérni a Földre.
1969 eleje volt. Az orosz űrprogram nagy része szétforgácsolódott. Az erőltetett menetben készített hordozórakétákról sorra derült ki, hogy nem voltak megbízhatóak: vagy az indítóállványzaton vagy a levegőben egymás után felrobbantak. Az ambiciózus Zond-programot az Apollo-8 útját követően leállították. Már semmi szükség nem volt rá. Ekkor már csak a holdraszállás számított.

„Ugye tudod, mit jelent ez?” – kérdezte a CIA munkatársa kollégájától. „A fődíjra fáj a foguk. Ha ez a szörnyeteg működik is, megtörténhet, hogy előttünk szállnak le a Holdra.”
Társa bólintott. „Pláne, ha mi kudarcot vallunk.”
„Hát, az már a NASA dolga. Nem a miénk. Mutassuk meg nekik ezeket a fotókat.” Majd hozzátette: „Jobban tennénk, ha kémműholdjaink ettől kezdve még inkább szemmel tartanák az indítóállást. Sok álmatlan éjszakát szerezne a NASA-nak, ha ez a hordozórakéta végül tényleg felszállna.”

Megkezdődött a már rutinszerű visszaszámlálás Bajkonurban az első N-1 legénység nélküli tesztrepülésének nyitányaként. Csúszás jött és ment, ahogy arra számítani is lehet egy ilyen hatalmas és bonyolult hordozórakéta esetében. A start pillanatához közeledve végre elhangozhatott a régóta várt kiáltás: Gyújtás!
1969. február 21-én moszkvai idő szerint délután 12:18-kor a technikusok, az irányítók és a kozmonauták lenyűgözve nézték, amikor a harminc hajtómű begyújtott. A tűzelvezető aknákba a lángtenger valóságos Niagarája zúdult, majd végigsöpört a vasbeton szerkezeten.
A valaha épített legnagyobb rakéta felemelkedett az indítóállásról, és 45 millió N tolóerejével megindult felfelé. Sikeres küldetés esetén az oroszok készek voltak felgyorsítani programjukat, hogy legalább egy, vagy talán két emberrel leszálljanak a Holdra még az amerikaiak előtt.

Az N-1 lángtengert okádott ki magából. Épp csak elhagyta az indítóállványzatot, amikor a 12-es és 14-es számú hajtómű leállt – a fedélzeti számítógép valami problémát észlelt, és leállította üzemanyag-utánpótlásukat. Az N-1 ennek ellenére tovább gyorsult és elérte azt a pontot, ahol maximális aerodinamikai nyomás érte a testt. Pont a kellő időben a huszonnyolc megmaradt hajtómű teljesítménye csökkent, hogy ezzel is mérsékeljék a Max-Q által okozott lökéshullámokat. Ezután a rakéta átlépte a „sokk-határt”. Hatvanhat másodperccel a felszállást követően a hajtóművek ismét teljes erőre kapcsoltak.
Az átmenet nem volt sima. Az újra maximális teljesítménnyel dolgozó hajtóművek miatt rettenetes vibráció lépett fel. Az óriási rakéta olyan hevesen remegett és rázkódott, hogy az egyik folyékony oxigént szállító vezeték nem bírta tovább, és eltört. Elképesztően hideg, illékony folyékony oxigén zúdult le a rakéta belsejében.

Ezután tűz ütött ki a meghajtórendszerben. Az egyik hajtómű túlhevült. A számítógépeknek elvileg le kellett volna állítaniuk a kiugróan magas üzemi hőmérsékleten üzemelő hajtóműveket, a biztonsági rendszer azonban csődöt mondott. A tűz egyre gyorsabban terjedt tovább, mígnem a hajtóművek felrobbantak. A világ legerősebb rakétájának haláltusájában a turbópumpák mindent szétroncsoltak. Magasan a lángok és a robbanás fölött, a rakományra rögzített mentőrakéta a holdkörüli pályára szánt űrhajó legénység nélküli makettjét az óriási tűzgolyótól biztonságos távolba menekítette.

Vörös lángok takarták el az eget, és a pusztulás egy szempillantás alatt kibontotta gyilkos virágjának szirmait: az N-1 teste pedig immár nem volt több egy tehetetlenül bukfencező, égő roncsnál.
Maradványai az indítóállástól 50 kilométerre értek földet. A sztratoszférában most lángok kígyóztak ott, ahol nemrég az N-1 még az ellenében ható légnyomással birkózott, a gomolygó füst pedig gombafelhő formájában emelkedett felfelé a haldokló óriás utolsó leheleteként.
A startot felügyelő teremben szükségtelen volt bármit is mondani. Most már csak a csoda segíthetett, hogy a Szovjetunió a ringben maradjon az első ember holdraszállásáért folytatott versenyben."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr725773015

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.