Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

15.
január

A nagy verseny

MoonShot  |  1 komment

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgAz Apollo-8 kapcsán sokakban felmerült, hogy miért kellett épp karácsonykor asztronautákat küldeni a Holdhoz. A válasz egyszerű: az oroszok miatt. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Frank Borman, az Apollo-8 parancsnoka mély álomból tért magához, de egyelőre ellenállt a hullámokban rátörő ébredésnek.
Hol vagyok?
Teljesen mozdulatlanul feküdt, mintha a semmiben lenne felfüggesztve. Talán vízben lebeg, karjánál és lábánál fogva felfüggesztve? De nem: szabályosan lélegzett, nem vízben volt.
Nem akarta még kinyitni a szemét. Hangok hatoltak el a tudatáig, csöpögés és halk moraj zaja. Halk volt ugyan, de folyamatos. Kezdte beazonosítani az egyes hangok forrását. A csöpögésből az űrhajó bugyborékoló, mesterséges vízforrásának hangjára ismert.
Lassan kinyitotta a szemeit, és a szemközti vörösen, zölden, sárgán és halványfehéren világító körökre bámult. Számok, betűk, körök, négyzetek, gombok, kezelőszervek, kijelzők.
Tudom már, hol vagyok: 320 000 kilométerre az otthonomtól…
Megragadta a hosszú szövetcsík szélét, és kinyitotta a tépőzárat, ami eddig megakadályozta, hogy teste kilebegjen az űrhajó üléséből. Rápillantott a kabinban alvó másik két társára. Elmosolyodott, hogy még pár pillanat erejéig saját gondolatai magányában maradhat. Oldalra fordult, és eltávolította az ablakról a takarást.

Döbbenet és csodálat érzése szállta meg. Az Apollo-8 lassan forgott, hogy a legközelebbi csillag, a Föld nevű bolygó Napjának hőjét egyenletesen elossza a háromszemélyes űrhajó külsején. Egy fényes gömbre lett figyelmes: a Nap fényét tükröző Jupiter acélos ragyogása volt az.
Hirtelen a Föld úszott be a látóterébe. Nem egy távolban lágyan alábukó hatalmas horizontot látott, hanem az egész bolygót, amit kék tengerek és fehér felhők uralnak, hatalmas esőerdőkkel és a felszín fölé magasodó hegyekkel. A Hold felé közeledve a Föld tökéletesen kereknek tűnt, amit égi erők alakítottak ilyen megdöbbentően szabályos gömbbé.
Ahogy az Apollo forgott a tengelye körül, úgy tűnt el az emberiség lakóhelye is csöndesen a szemei elől. Különös érzés volt.

Másnap Szenteste. Valószerűtlennek tűnt, hogy Borman és legénysége itt legyen. A Földet Amerika legnagyobb rakétája hátán hagyták el, a valaha épített legerősebb gépezettel, ami függőlegesen felemelte, majd kirántotta őket a bolygó gravitációjából. Ezzel az acél-, jég- és tűzszörnnyel még senki sem repült előttük – ők pedig mindent kockára tettek azért, hogy eljussanak a Holdig.
Olyan lutri volt ez, amilyenhez fogható nem sok van a történelemben. A roppant rakéta, a Saturn-V utazásuk előtt csak kétszer szállt fel. Mindkétszer legénység nélkül. Először sikerrel, másodszorra viszont akadt pár hiba.

Az Apollo-8 kúpformájú kabinjának kicsiny univerzumába zárt három asztronautának jutott a televízió történet legnagyobb közönsége. Több mint félmilliárd ember készülékén olyan látvány tárult a nézők elé, mint még soha, és aki csak látta, alig hitt a szemének.
Élő adásban láthatták lakhelyüket egy űrhajó fedélzetéről, messzebbről, mint a Föld-Hold távolság fele. Frank Borman volt az idegenvezetőjük, és a Föld jellemzőiről beszélt. „Amit most látnak, az a nyugati félteke” – magyarázta olyan magától értetődően, mintha csak egy repülőgép utasainak mutogatná a Grand Canyont. „Ott középen, a középponttól kissé lejjebb Dél-Amerika látszik, egészen a Horn-fokig. Kivehető Baja California és az Egyesült Államok délnyugati része.”

Borman asztronauta-társa, Jim Lovell is bekapcsolódott a közvetítésbe. „Ami a színeket illeti, a vízek a királykék árnyalataiban játszanak. A felhők vakító fehérek. A szárazföldi területek általában barnás-világosbarna színűek.” 320 000 kilométerre lévő közönsége nagyra értékelte a színek leírását – a világűr mélyéből érkező televízióadás ugyanis még mindig fekete-fehér volt.
Ezután Lovell olyasmiről beszélt, amivel elgondolkodtatta hallgatóságát. „Megpróbálom elképzelni” – mondta olyan hangon, ami jól kiegészítette a mélyenszántó gondolatokat – „hogy mit gondolnék a Földről ilyen távolságból, ha egy másik bolygóról érkező magányos utazó lennék … lakottnak hinném-e, vagy lakatlannak.”
A hirtelen jött komolyság egycsapásra semmivé lett, amikor Mike Collins – aki a houstoni Küldetésirányításnál a CapCom feladatait látta el – hangja megtörte a varázst. „Ugye, senkit nem látsz integetni?”
Az Apollo-űrhajó harmadik lakója, Bill Anders, beérte annyival, hogy csodálattal szemlélje ezt a távoli, törékeny világot hagymahéj-vékonyságú légkörével, ami nyüzsgő embermilliárdoknak adott életet azon a csillogó, iszonyúan elszigetelt, magányos bolygón.

A közvetítésnek a Küldetésirányítás vetett véget, az asztronauták pedig visszatértek az Apollo-8 fedélzetén rájuk váró feladataikhoz. Percek múlva az űrhajó egy láthatatatlan leplen hatolt át, ami a bolygó és kísérője között húzódott: ez volt az égi alkonyzóna, ettől kezdve az utazás hátralevő részében már a Hold gravitációja érvényesült. Eddig a pontig az Apollo „dombnak felfelé”, a Föld gravitációja ellenében utazott, mintha csak a bolygó a markában kívánta volna tartani az űrhajót, hogy az ne menjen távolabb. Most, kevesebb, mint 65 000 kilométerre a Holdtól, ennek az égitestnek a gravitációja legyőzte a távoli Földét.
Amikor az Apollo a Hold tömegvonzásának hatására gyorsulni kezdett, a küldetés egy újabb hatalmas lépéssel került közelebb a beteljesüléshez. Ettől kezdve gyorsultak, és egyre rohamosabban közelednek a sebhelyes felszínhez, ahol majd Hold körüli pályára állnak. Amerika pattanásig feszülő idegszálakkal figyelte az eseményeket, és ünnepelte azt a tettet, ami az emberiség legzseniálisabb lépése lehet a jövőbe vezető úton.
De nem mindenki vette ki a részét az ünneplésből. A Földön sokan azt kérdezgették: „Miért éppen Karácsonykor utaznak a Holdhoz? Nem repülhettek volna az ünnepek után?”
Az Apollo-8 asztronautái pontosan tudták a választ. A Zond miatt nem lehetett késlekedni.

Évekkel korábban az oroszok egy sor robotműholdat küldtek a Holdhoz annak érdekében, hogy lefotózzák a felszínt, és számos kísérletet hajtsanak végre, amik előkészítik az utat a kozmonauták számára.
Amerikának hatalmas hordozórakétája a Saturn-V volt. De Oroszországnak is megvolt a maga hatalmas rakétája, az N-1. Amíg azonban Wernher von Braun irányítása alatt a Saturn-V fejlesztése szépen haladt, a szovjet hordozórakéta fejlesztése egy helyben toporgott.
A tesztrepülés csúszásai az N-1-et a földhöz láncoltak, így az oroszok átszervezték a dolgokat. Jó pár Szojuz-űrhajót és egy egész flottára való tanker-űrhajót gyártottak, amiket kisebb, R-7-es rakétáikkal földkörüli pályára állíthattak. Moszkva sürgette Szergej Koroljovot, az ország fő rakétatudósát, hogy a Szovjetunió még Amerika előtt jusson el a Holdig. Koroljov bocsátotta fel az első műholdat, és az oroszok most azt akarták, hogy orosz televíziókamerák mutassák meg a világnak a távoli Földet, és a közvetítést orosz kozmonauták izgatott hangja kísérje a holdi hegycsúcsok messzeségéből.

A terv szerint Koroljov csapatának öt legénység nélküli, rakéta-üzemanyaggal csurig töltött tanker-űrhajót kellett földkörüli pályára állítani. Ezeket kozmonauták követnék, akik összeterelik a tankereket, mint valami óriási, földkörüli birkanyájat, majd az elemekt egyetlen nagy szuperrakétává szerelik össze: egy hatalmas holdrakétává, ami az emberes űrhajóból és öt üzemanyagtartályból állna. Az egyszerűségében is nagy kihívást jelentő tervvel olyan előnyre tehetnének szert, amivel az oroszok megelőzhetik az Egyesült Államokat a holdraszállásban.
Akár már 1968-ban.

Ez volt az oroszok álma, ez volt minden vágyuk. Az új Szojuz-űrhajót az indítóállásra állították, hogy földkörüli pályán kipróbálják az űrrandevút, a dokkolást és az űrsétát, ami elengedhetetlen volt a holdutazáshoz.
Aztán Vlagyimir Komarov meghalt a Szojuz-1-ben, a szovjetek pedig lemaradtak. Koroljov csapata ismét átcsoportosította erőit. Átalakították a Szojuz-űrhajót, hogy képes legyen egy vagy két kozmonautát elröpíteni a Holdig, hogy aztán az égitest háta mögött pályája azonnal a Föld felé íveljen vissza.
Ez ugyan nem landolás lenne, viszont elsőként lehetne embereket juttatni a Hold tőszomszédságába. Ezután a szovjetek joggal ujjonghatnának, hogy megverték az amerikaiakat az értékes trófeáért folytatott versenyben.
Ezt az új, átalakított hajót Zondnak nevezték el. 1968 szeptemberében egy nehézsúlyú Proton rakéta segítségével – ez kisebb volt az N-1-nél, de nagyobb az R-7-nél – egy legénység nélküli Zond megkerülte a Holdat, majd visszatért a földre.

A következő Zond fedélzetére teknősök, legyek és kukacok kerültek. Novemberben indították útnak, és megkerülte a Holdat. A küldetés végén az élőlények biztonságban érkeztek vissza a földre, és ezt a CIA, valamint más titkosszolgálatok a Hold legénységgel való megkerülésének kosztümös főpróbájának tekintették.
De az amerikai titkosszolgálat tévedett. Az orosz vezetés még több legénység nélküli tesztre akart sort keríteni, hogy még jobban megbizonyosodjanak a rakéta és az űrhajó megbízhatóságáról, mielőtt akár egy embert is ilyen kockázatos vállalkozásra küldenének. A kozmonauták azért harcoltak, hogy mielőbb sorra kerüljenek.
Moszkva azonban további próbarepülések híján elzárkózott ettől. A Hold még várhat. Még mindig volt idő learatni a babérokat. Meg aztán az amerikaiak is hibázhatnak."

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr755759089

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Circus 2014.01.15. 18:27:43

NASA-főnökhöz beront az egyik csillagász:
- Uram, óriási baj van, az oroszok leszálltak a holdon, és vörösre festik az egészet!
- Nyugalom! Megvárjuk, még kész lesznek, majd fehérrel ráfestjük, hogy Coca-Cola!