Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgA Gemini-8 volt az első küldetés, amikor egy amerikai legénység tényleges életveszélybe került. A parancsnok nem más volt, mint Neil Armstrong. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Az űrprogram újabb mérföldkőhöz érkezett a Hold felé vezető sztrádán. De még mindig hátra volt a nagy kérdés: vajon két űrjármű képes földkörüli pályán dokkolni egymáshoz? A válasz a Gemini-8 Neil Armstrongból és Dave Scottból álló legénységére várt. Az Agena céltárgy egy Atlas rakéta és részben saját hajtóműve segítségével 1966 március 16-án állt pályára. Kilencven perc múlva a legénység is felszállt, hogy üldözőbe vegye, és ezzel kezdetét vette a Gemini-program leginkább szívet szorító küldetése.
A Gemini-6 űrrandevúval kapcsolatos tanulságaival felfegyverkezve, Armstrong és Scott mindössze öt órán belül beérte az Agenát. Valamivel több mint félóráig Armstrong parancsnok körözött körülötte, és szemügyre vette a nyolc méteres műholdat, meggyőződött arról, hogy mozgása stabil, majd a Gemini-8 orrát nagy műgonddal az Agenára szerelt dokkológallérba illesztette. Satuk, elektromotorok keltek életre, a csatlakozások a helyükre kerültek, és a két jármű immár eggyé vált.
„Küldetés, dokkoltunk” – jelentette Armstrong a Küldetésirányítás részére. „Könnyen ment, semmilyen észrevehető remegést nem tapasztalunk.”
Ezután az összekapcsolódott járművek hajtóműves manőverei következtek. Ennek során az Agena segítségével magasabb pályára akartak állni, és a pályasíkot is meg akarták változtatni. De ebből már nem lett semmi. Kína fölött, a földi megfigyelő-állomások vételkörzetén kívül Scott épp a Gemini/Agena-kettős mozgását tanulmányozta. Számára a dokkolás után tapasztalt stabilitás hirtelen semmivé lett. „Neil, bedőlünk” – mondta. Alighogy ezt kimondta, a nehéz, hosszú űrhajó „pörögni kezdett, és legyező irányban elfordult” – olyan volt, mint egy vízben forgó farönk, aminek az orra vadul jobbra-balra kaszál.Portrait_of_the_Gemini_8_prime_crew.jpgPillanatokon belül Armstrong és Scott egy szimpla küldetés helyett már a puszta túlélésért küzdött: váratlanul bekövetkezett az emberes űrrepülés történetének első igazi vészhelyzete.
300 kilométer magasan a világűrben nagyon magukra voltak utalva, ráadásul a küldetésirányítással sem tudtak kapcsolatba lépni, miközben vadul forogtak egy nagy erejű rakéta társaságában, ami 1800 kiló halálos, illékony üzemanyaggal volt feltankolva. A Gemini/Agena kettőse szó szerint egy pörgő-forgó bombává változott, ami csak a megfelelő pillanatra várt, hogy felrobbanhasson.
A forgás és a legyezőirányú mozgás egyre gyorsabb lett, mégpedig olyan rövid idő alatt, ami a két asztronautát is meglepte: ez a repülőgépekkel előforduló súlyos, kontrollálhatatlan turbulencia megfelelője volt – csak földkörüli pályán. Armstrong, aki korábban az X-15 rakétarepülőn szerzett tapasztalatokat, a kezelőszervekkel birkózott. Rövid időre úgy tűnt, mintha visszanyerte volna az irányítást az űrhajó fölött. Aztán a Gemini/Agena megvadult. „A probléma ismét jelentkezett” – mondta Armstrong már jóval később, a történtek kiértékelésekor – „és a bukdácsolás felerősödött, attól tartottunk, hogy a két jármű szétszakad egymástól.”

A parancsnok szakadatlanul küzdött az irányítás visszaszerzéséért. A forgás sebességét lecsökkentette annyira, hogy biztonsággal le lehessen válni a Geminivel az Agenáról. Egy durranással a két űrhajó elszakadt egymástól, és az asztronauták döbbenten tapasztalták, hogy ettől csak még gyorsabban kezdtek forogni. A közel 3200 kilós űrhajó másodpercenként valamivel több, mint egy teljes fordulatot tett meg a tengelye körül.
Mindeddig arra gyanakodtak, hogy az Agena-val van a baj. A hiba azonban saját Geminijükben volt. Az űrhajó tizenhat, manőverezésre használt segédhajtóművének egyike nyitott állásban beragadt, és üzemanyagot okádott a világűrbe, ez idézte elő a vad forgást. Amíg ki nem kapcsolják, lehetetlenség visszanyerni az irányítást a hajó fölött. A forgás olyan gyors volt, hogy egy hajszál választotta el az űrhajót a pusztulástól, vagy attól, hogy a legénység rövid időn belül elveszítse az eszméletét.
 
Messze kint a Csendes-óceán vizein a Gemini-program egyik megfigyelő-hajója, a Coastal Sentry Queen vette Armstrong sokkoló üzenetét, aki egyaránt küzdött a levegővételért és az űrhajó fölötti kontroll visszaszerzéséért. „Nagy bajban vagyunk … Az űrhajó egyik végéről bukdácsol a másikra. Leváltunk az Agenáról.” Hihetetlen volt, hogy az átélt megpróbáltatások közepette hogyan maradhatott ilyen nyugodt a hangja.
A Küldetésirányítás ekkor tudta meg a rossz híreket. Milyen messze van az Agena a Geminitől? Vajon a két űrhajó összeütközhet egymással, ami a legénység számára végzetes lenne, és az űrhajót is elpusztítaná? Vajon a két pilóta a hányinger, a szédülés, esetleg a kettő kombinációjának határán van-e, és csak másodpercek választják-e el őket attól, hogy cselekvőképtelenné váljanak?
„Csak forog és forog, és már semmink sincs, amit ki lehetne iktatni” – jelentette Armstrong. Scott tudta, hogy közel az a pillanat, amikor „még lehet tenni valamit, máskülönben már túl késő lesz mindenhez.”

Armstrong megszegte az előírást, és úgy döntött, hogy a Gemini orrán lévő segédhajtóműveket használja – ezeket eredetileg a légkörbe lépés során a kabin irányítására tervezték. Egyesével leállította a többi tizenöt, manőverezéshez használatos segédhajtóművet, majd rögtön begyújtotta a légkörbe lépésre szánt rakétákat, és addig működtette azokat, amíg apránként vissza nem nyerte az irányítást az űrhajó fölött. Versenyben volt az idővel, és csak abban reménykedhetett, hogy a légkörbelépés során használatos segédhajtóművek üzemanyaga tovább kitart, mint a beragadt segédhajtómű üzemanyaga.
Fél órába telt mire Armstrong a Gemini-8 fölött átvette az irányítást. Ismét életbe léptek a jó öreg szabályok: ezek értelmében, ha bármilyen okból be kellett indítani a légkörbe lépésre tartogatott segédhajtóműveket, az asztronautáknak a lehető leghamarabb vissza kellett térniük a földre. Azért ez volt a szabály, nehogy a segédhajtóművek folyamatos használata miatt kifogyjon annak a rendszernek az üzemanyag-tartaléka, aminek segítségével az űrhajót irányítani lehet a légkörbe lépés kritikus ideje alatt.

A Gemini-8 azonban ekkor minden mentőkörzettől távol volt. A Küldetésirányítás a papírformát kihajította az ablakon, és arra utasította a legénységet, hogy készüljenek fel a légkörbe lépésre, aminek eredményeképp a Csendes-óceán nyugati részén kijelölt vészhelyzeti leszállókörzetbe érkeznek majd. Magasan az afrikai Kongó fölött, a sötétben begyújtottak a fékezőrakéták, és ezzel kezdetét vette az atmoszférát átszelő harinckét perces száguldás.
Sötétben végrehajtott süllyedésük ideje alatt egyetlen megfigyelőállomás sem tudta helyzetjelentésekkel segíteni munkájukat. Elképesztő módon az asztronauták a légkörbe lépési manővert gyakorlottan és pontosan hajtották végre: Okinawától 800 kilométerre keletre szálltak vízre, egy alig tizenegy órás küldetést követően. Rövidesen a Légierő gépe dübörgött a fejük fölött, és mentőcsapatok vetették le magukat a fedélzetéről. Újabb három óra múlva az űrhajósok már a Haditengerészet egyik rombolójának biztonságában voltak.
Az űrhajó vizsgálata során kiderült, hogy a pörgést előidéző gikszert egy megmagyarázhatatlan áramlöket okozta, emiatt a 8. számú segédhajtómű nyitott állásban beragadt, és teljes erővel üzemelt.

Chris Kraft hajmeresztő jelentést adott le: „A pörgés sebessége elérte a másodpercenkénti 550 fokot. Ez nagyjából az a határ, amikor az ember elveszítheti eszméletét, vagy képtelen lesz bármit is tenni. Neil Armstrong felismerte, hogy nagyon komoly bajban vannak, és teljesen kiüzemelte a Geminit, hogy ezzel megfékezze az űrhajó pörgését. Rájött arra, hogy az egyetlen megoldást a visszatérés során használatos attitűd-szabályzó rendszer üzembe helyezése jelenti. Ilyen körülmények között ez fantasztikus mentőötlet volt, és egyúttal igazolta, miért is van szükség az űrhajókon berepülő pilótákra. Valószínűleg elvesztettük volna őket, ha kevésbé jó pilótákból állt volna a legénység.”"

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr15750331

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

SaturnV 2014.01.10. 22:33:00

Ismét egy remek poszt! Köszönjük!

röhögő 2014.01.11. 05:07:01

Nagyon jó! Köszönjük!

sityak 2014.01.11. 10:34:52

"ejtőernyős csapatok" - biztos jól fordítottad? LOL!

MoonShot 2014.01.11. 10:52:21

@sityak: Az eredetiben ez szerepel: "Soon an Air Force rescue plane roared overhead to disgorge para-rescue teams."

sityak 2014.01.11. 14:26:01

Egyetlen gépből természetesen.
Annál inkább javaslom a (kereső/kutató)csoportokat. A csapat fogalma állandó reguláris alegységeket takar. Pl. a Frontex akciócsoportjait első változatban csapatoknak fordították. Képzeljük el, ahogy "csapatok" vagy akciócsoportok szállják meg a parkolókat drog vagy bevándorlók után kutatva... Micsoda különbség! Az óceánba sem eje. századokat vagy zászlóaljakat dobtak le, hanem speciálisan összeállított és igen kis létszámú, mondjuk 2-3 fős eje.-búvár csoportokat (team!). Csak ennyi állt a nem kekeckedésnek szánt megjegyzés mögött (szakmámba vág ugyanis). Üdv.