Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgA NASA houstoni központjának otthont adó ezer hektáros földterületet 99 évre kapta meg az űrügynökség, de a döntést hatalmas politikai mutyi előzte meg. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A NASA Emberes Űrhajó Központ új lakhelyének kiválasztása egy lovasroham eleganciájával történt. Jeb Stuart sem csinálhatta volna mesteribben a dolgot azoknál a washingtoni berkekben járatos politikusoknál, akik a politika útvesztőjében bolyongva próbáltak mindent elkövetni azért, hogy a Houstontól negyven kilométerrel délre fekvő terület legyen a befutó.
Bob Gilruth, a korábbi Space Task Group igazgatója kapta meg az új központ vezetését is, és olyan helyet akart kiválasztani a központ számára, aminek semmi köze nincs Houstonhoz, vagy bármi máshoz. Azt akarta, hogy minden Langley-be kerüljön, hiszen a Chesapeake Öbölnél az egész világon nem létezett jobb hely a vitorlázáshoz. Ő és emberei nagy része már a régi NACA-s korszaktól kezdve a Langley Fielden éltek, és szükségtelennek tartotta, hogy minden mérnök és technikus az ország másik felébe költözzön.
Langleyben azonban egész egyszerűen nem volt elég hely az Apollo-program megvalósításához szükséges hatalmas léptékű növekedéshez – ez az ambiciózus program kívánt amerikaiakat juttatni a Holdra. Nem volt hely az egyre népesebb asztronauta-csapat számára, de nem fértek el a kiképzésükhöz szükséges berendezések és a nagy irányítóközpont sem, ahonnan majd felügyelik a másik világ felfedezésére induló legénységek küldetését. Ugyancsak nem lehetett volna itt elhelyezni a laboratóriumot sem, ahol a Holdon összegyűjtött értékes kőzeteket vizsgálják majd, de szűkös volt a hely a beszállítóktól érkező mérnökök, technikusok, menedzserek és mások ezrei számára is, akik az új központban az álom valóra váltásán fáradoznak majd.

„Mondd csak, Bob” – fordult James Webb, a NASA igazgatója Gilruthhoz – „mit tett érted ez a Harry Byrd?”
Webb a kérdéssel a lényegre tapintott. Byrd virginiai szenátor egyebet sem csinált, mint szapulta az űrprogramot. Webb egy kaliforniai vagy texasi birtok megszerzésében gondolkodott, annál is inkább, mivel a két állam nagyhatalmú politikai szereplői egyúttal az űrprogram elkötelezett támogatói is voltak.
Így aztán Gilruth létrehozott egy bizottságot, ami az egész országot átfésüli, hogy rátaláljanak az ideális helyszínre. Végül pár kaliforniai és texasi birtok került a listájukra, amit Webb részére el is küldtek, hogy ő mondja ki a végső szót az ügyben. Webb a kaliforniai Mare Szigetet választotta, és javaslatát Lyndon Johnson alelnök részére is elküldte.

Webb két befolyásos texasi politikus fricskájával nem számolt. Az egyik a houstoni Albert Thomas volt, aki a Képviselőház tulajdonszerzéssel foglalkozó albizottságának kulcsfontosságú szereplője volt. A másik Johnson alelnök volt, ő vezette Kennedy elnök Nemzeti Űrtanácsát.
Thomas, akinek lelki szemei előtt ideális helyszín gyanánt mindvégig a houstoni kopár legelő lebegett, megkereste Johnsont. Átbeszélték a dolgot, és az alelnök végül felülbírálta Webbet, mondván, hogy Houstonban kellene területet szerezni – azon a helyen, ami Gilruth kedvencei között is szerepelt.
A houstoni földszerzés támogatói szerint ez a tökéletes helyszín a NASA céljaira, mivel autópályán, vasúton, vízi és légi közlekedéssel egyaránt megközelíthető. Ez persze más helyszínekről is elmondható volt. A „rendelkezésre álló földterület” keresése hamvába hullt, azután, hogy a NASA akkoriban 88 000 hektár földterületet vett meg Cape Canaveral közvetlen szomszédságában. Ez a Merritt Islandon elterülő terület, ahol kezdetben leginkább csak narancsligetek voltak, hatalmas ipari létesítménnyé és űrkikötővé nővi ki magát, ahonnan emberek utaznak majd a világűrbe.

Akkor már nem lenne jobb, ha minden ide költözne? Ez a hely nem csak, hogy Houston minden előnyével rendelkezett, de még jó hasznát is vehette a földi támogatással, a start és az űrhajók útját a világűrben megfigyelő hálózattal kapcsolatban itt felhalmozott páratlan szaktudásnak.
Lyndon Johnson beosztottai számára jelezte, hogy keveset, vagy még annyit sem tudnak az űrhajózás művészetéről, illetve arról a logisztikai háttérről, ami mindehhez szükséges. Fontolják meg Cape Canaveralt – mondta jól irányzott politikai éllel. Ez egy katonai objektum, ahol a legerősebb fegyvereket tökéletesítik. Rakéták egész erdeje sorakozott itt: az Atlas-szal, a Titannal, a Polaris-szal, a Thorral és a Jupiterrel bármikor csapást lehetett mérni a világ többi részére, nem beszélve a többi titkos fegyverről, ami annyira pusztító erejű volt, hogy létezésük nem is volt nyilvános.
Johnson megemlítette, hogy a Cape-en egyre több rakétát tesztelnek, épp ezért a megfigyelő-hálózat, a kommunikációs- és rádióhálózat túlterhelt, és nehéz, talán lehetetlen kihívás a NASA számára zavartalan kommunikációs csatornákat biztosítani egy hosszabb emberes küldetés idejére.
Épp ezért mi lenne, ha a NASA rakétáit a Cape-ről indítanák, de a távolból kommunikálnának velük – lehetőség szerint egy houstoni irányítóközpontból? Egy új központnak – jelentették ki Johnson szövetségesei – legalább 200 kilométerre kell lennie, elég messze ahhoz, hogy Cape Canaveral rádióforgalma ne zavarja a NASA-ét.

Hát, lássuk csak! A floridai különítmény számára nem volt idegen a gondolat, hogy saját malmukra hajtsák a vízet, és kerek-perec hazugság terjesztésével vádolták meg Lyndon Johnsont.
Ha az új központot a Cape-től 200 kilométer távolságra kell létesíteni, akkor miért Houstonba költözzön, mikor Floridában adott a tökéletes helyszín? A MacDill Légibázis Tampában kiváló létesítmény volt, amit adófizetők dollárjaiból építettek, és rendelkezésére állt a város teljes ipara, gazdasága, a sztrádák, a vasúti közlekedés, vízi- és légikikötők, meg minden, amire egy új létesítmény kialakításánál szükség lehet. A bázisnak hosszú felszállópályái voltak, saját kommunikációs központja révén pedig az egész világgal összeköttetésben állt, ráadásul elhelyezkedése könnyebbséget is jelentett a közlekedés és a kommunikáció terén, mivel a startközpont Florida keleti partján, mindössze 240 kilométerre volt tőle. Emellett a Légierő épp készült jelenlétét jelentősen korlátozni a MacDill Légibázison, így jelentős kormányzati pénzeket lehetett volna megtakarítani: a MacDill tárt karokkal várta az új NASA-csoportot.

Lyndon Johnson dörzsöltebb volt annál, hogy az adófizetők pénzéből megspórolható, akár egy dolláros megtakarítás ellen érveljen. Inkább összehívta a földterületek kiválasztását végző csapatát, elmagyarázta nekik a helyzetet, majd arra utasította őket, hogy álljanak elő egy hihető magyarázattal: miért is nem megfelelő helyszín a MacDill?
Így történt, hogy mielőtt még beköszöntött volna az új korszak, megváltoztak a földterülettel kapcsolatos elvárások. AJohnson-bizottság új irányelveket fogalmazott meg, ezek értelmében egy második NASA irányítóközpontnak legalább 400 kilométer távolságra mindenképp kellett lennie a Cape Canaveraltól.
Johnson mosolygott. MacDill kihúzva, és a houstoni kassza hangjai csilingeltek. Legalább már fejben hallotta a hangjukat. A végsőkig eltökélt volt arra, hogy ez a zsíros üzlet végül saját államában landoljon. Amikor a kongresszusi bizottságok a lehetséges területek számát tízre szűkítették, közülük hét Texasban volt. Most a mérleg a Stetson-fivéreknek kedvezett. Albert Thomas kongresszusi képviselő bevetette erőit, és a tényeket úgy csűrte-csavarta, hogy borítékolható legyen az általa kezdeményezett szavazás kimenetele. Thomas történetesen a Képviselőház tulajdonszerzésekért felelős bizottságának elnöke volt, ami a jövőbeli NASA-projektek finanszírozását is felügyelte.
Charles Donlon, a Space Task Group igazgatóhelyettese csak álmélkodva csóválta a fejét, amikor egy interjú során beismerte: „Olyan mintha egy útvesztőben bolyonganánk, miközben végig tudjuk, melyik ajtón távozunk.”

A NASA kitartott amellett, hogy legalább ezer hektár földet kapjon, mindenfajta korlátozás nélkül, és lehetőség szerint adomány útján, hogy ezzel is takarékoskodjanak az adófizetők pénzével. Utóbbi elvárásnak olyan vehemenciával tettek eleget, mint egy bártáncos, akinek egy texasi kisváros lokáljait kell feltakarítania.
LBJ Humble Oil-os barátainak sok ezer hektár legelő volt a birtokában, és felajánlottak ezer hektárt. A vállalat amúgysem sok hasznát vette a földnek, ami az olaj-kitermelés szempontjából értéktelennek bizonyult. A Humble az ezer hektárt nem a NASA-nak, hanem a houstoni Rice Egyetemnek adományozta, azzal a kikötéssel, hogy az iskola a földet kilencvenkilenc évre az űrügynökség rendelkezésére bocsátja.

Egyesek már jóval ezelőtt elégedetten dörzsölhették tenyerüket a legközelebbi városban, Clear Lake vidékén. Az Emberes Űrhajó Központ (MSC) környékének csendjét rövidesen buldózerek, útegyengető munkagépek, betonkeverők és ki-be mászkáló teherautó-konvojok hangja verte fel. A hangsúly a NASA MSC-be költöző embertömegeit kiszolgáló létesítményeken volt: új egészségügyi intézmények, iskolák, közművek és az új közösség szövete elképesztően rövid idő alatt jött létre a nagy alföldeken, és vált virágzó zöldövezetté, ahol szó szerint tízezrek törték magukat azért, hogy új házat vegyenek, vagy új apartmanokat lízingeljenek.
Lyndon Johnson és Albert Thomas sok barátja rettenetesen megtollasodott azzal, hogy végül Houston lett a befutó. A már eleve dúsgazdag emberek bukszái dagadtak az új alapok bevételétől. Senkit nem lepett meg igazán, hogy a Brown & Root vezetése - LBJ közeli barátai - kapta meg az Emberes Űrhajó Központ építésére szóló szerződést.

Minden más körülménytől eltekintve, Houston volt ez a javából. Hétszáz mérnök és családjaik dobozokba, poggyászokba pakolva felkerekedtek autóikkal, hogy Virginia és a Chesapeake Öböl barátságos környékéről megtegyék azt a hosszú utat a lapos texasi farmra, ami az új űrprogram központjává válik."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr835733184

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.