Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgSzemélyesen Kennedy tanácsadója fúrta meg a Glenn után következő asztronauta űrrepülését. Deke Slaytonnak ugyanis szívritmuszavara volt. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A NASA központjából megérkezett az ukáz: a küldetéseket folytatni kell. Minél előbb sort kell keríteni a következő Mercury repülésére. Deke Slayton következett a Kettes Számú földkörüli repüléssel, és tartalékával, Wally Schirrával együtt munkához látott. Mit sem sejtett arról, hogy sötét felhők gyülekeznek a feje fölött.

Jerome Wiesner sarokba szorította James Webbet a NASA-főnök irodájában. „Hallgass rám, Jim” – mondta Wiesner. „Nagy hiba lenne ezt a Slaytont felküldeni. Feltételezzük – csak feltételezzük – hogy a küldetés balul sül el. Amikor az egész véget ér, mi pedig fekete karszalagot viselünk, egyszer csak kiderül, hogy az űrhajón repülő asztronautának szívproblémái voltak. Szerinted kit fognak vádolni? Senkit nem érdekel majd, hogy a szívének semmi köze nem volt a kudarchoz. Te és a kormány kerül majd a célkeresztbe.”
Webb feszengett a székében. Gyűlölte, hogy ezt kell hallania. De az igazságnak megvan az a rossz szokása, hogy fájni szokott. Rámeredt az elnök tudományos tanácsadójára. „Értem, mire gondol” – mondta Webb boldogtalanul.
„Vedd el tőle a küldetést, a fene egye meg” – ismételte meg Wiesner. „Ezt a kockázatot nem engedhetjük meg magunknak. Ne hallgass az érzelmeidre, Jim.”
Webb érzékelte, hogy Wiesner még mindig feszült volt amiatt, hogy javaslata ellenére az elnök mégsem állította le az egész emberes űrprogramot. Felülbírálták akkor is, amikor megpróbálta töröltetni Shepard küldetését. Most viszont nem akarta, hogy bármi rosszul süljön el, ami esetleg befeketíthetné az elnököt.

Ha Slayton küldetése kudarcba fulladna, John Kennedy hideget-meleget kapna. Wiesner egy megkerülhetetlen érvvel fejezte be mondandóját: „Miért kockáztatnánk az ismeretlent, mikor tökéletes fizikai állapotban lévő asztronautáink is vannak, akik bármikor készek indulni?”
Webb azután adta meg magát, hogy megkérte a Légierő főorvosát, és egy repülőorvosokból álló bizottság kivizsgálta az esetet. Deke-nek idiopathiás paroxizmális pitvarfibrillációja volt, ami a szív felső részében található szívizomszövet ritmuszavarát jelentette. Senki nem tudta, hogy mi okozta.
Szívritmuszavara nagyjából kéthetente jelentkezett. Deke szempontjából ez csak annyira volt súlyosnak tekinthető, mint az, ha valakinek az egyik szeme kék, a másik pedig barna. Korábban pusztító erejű gépezetekkel repült anélkül, hogy bárki tudott volna szívproblémájáról. Dr. Bill Douglas és a többi repülőorvos, aki megvizsgálta Deke-et, egyetértett abban, hogy állapota nem életveszélyes, és meghagyták repülőengedélyét. A Webb által kezdeményezett, a Légierő repülőorvosaiból álló új bizottság ugyanerre a következtetésre jutott, és Slaytont „tisztnek és pilótának teljes mértékben alkalmasnak” találták.
Ugyanakkor Webbet ez nem nyugtatta meg, és bevont három jeles kardiológust. Ők is megvizsgálták Deke-et, és arra az álláspontra helyezkedtek, hogy bár nem lehet minden kétséget kizáróan kijelenteni, hogy Slayton állapota veszélyeztetné teljesítményét, elég ismeretlen volt ahhoz, hogy a NASA ne kockáztasson. Deke-et meg kell fosztani repülős státuszától.
„Az Isten verje meg, Bill, nem tehetik ezt velem a rohadékok” – kiabálta magából kikelve Bill Douglasnek, amikor megtudta a döntést. „Ehhez túl régóta és túl keményen dolgozom.”

Nem tett jót az sem, hogy miután Deke szembesült a rossz hírrel, szinte azonnal egy washingtoni sajtótájékoztatóra kellett mennie, aminek témája repülős státusza elvesztése volt. „Egy orvos társaságában el  kellett magyaráznunk a történteket, nekem pedig ezalatt úgy kellett viselkednem, mintha egy kibaszott emberi lény lennék” – mondta. „Képes lettem volna a teremben mindenkit kinyírni.”
Elképesztő önuralomról téve tanúságot, Deke elmondta a sajtónak, hogy többé nem repülhet. „Természetesen csalódott vagyok. Asztronautaként félreállok, de minden rendelkezésre álló módon segítem az űrprogramot.”
Voltak más rossz hírek is. A szabályok értelmében ilyen esetben a tartalékpilóta vette át a küldetést. Ez azt jelentette, hogy Wally Schirrán volt a sor. De Bob Gilruth úgy döntött, hogy Scott Carpenter, John Glenn sokat halogatott küldetésének tartalékpilótája több időt töltött szimulátoron, mint Schirra, így végül Scott kapta a megbizatást.

Deke ellenezte a dolgot. Azt akarta, hogy Wally repüljön, és ennek érdekében sok mindent kész volt megtenni, ugyanakkor nem akarta felhergelni a NASA tisztviselőit. Az ügynökség a jövőre nézve jegelte repülős státuszát, és nem akarta eljátszani esélyét – bármilyen csekély is volt – hogy egyszer részt vehessen egy űrrepülésen. Deke betartotta a játékszabályokat.
A NASA gondoskodott arról is, hogy Carpenter küldetésének idejére eltávolítsa Deke-et a közelből. Amikor az Aurora Seven 1962. május 24-én felszállt, Deke Slayton egy távoli megfigyelő-állomáson volt Ausztráliában. De ez az űrrepülés teljesen rácáfolt a várakozásokra.

Amikor Scott Carpenter egy rakéta vállán kiszáguldott a világűrbe, többé már nem voltak olyan kardinális kérdések a napirenden, mint amilyen a súlytalanság emberi testre gyakorolt hatása, vagy a légkörbelépés veszélyei. Ő már birtokában volt Gagarin, Shepard, Grissom, Titov és Glenn űrbeli tapasztalatainak, és Scott a maximumot ki is hozta küldetéséből. Az első két keringés alkalmával többet evett, ivott, majd a Mercury-űrhajót irányító segédhajtóművek kezelőszerveinek csavargatásával gyakorlatilag kimerítette az űrhajó helyzetváltoztatására szánt üzemanyagot. Egy rakás fényképet készített, és szakavatottan végigfutott küldetése tudományos kísérleteinek ellenőrzőlistáján, többek között egy ballont kellett kiengednie a kapszulából. Ezen kívül annyi időt töltött a látványos napkelték és naplementék tanulmányozásával, amennyit csak tudott. Jól érezte magát.

Az első két földkörüli keringés után, ami oly sok üzemanyagot emésztett el, a Mercury Irányításnál komolyan mérlegelni kezdték, hogy egy keringéssel hamarabb visszahozzák Carpentert. De aztán végül az utolsó pillanatban mégis inkább úgy döntöttek, hogy földkörüli pályán hagyják, feltéve, hogy kiüzemelt állapotban „sodródik” az űrhajó, amivel takarékoskodhat megmaradt üzemanyagával. Scott ezt jó ötletnek tartotta, és így is tett, de közben az űrrepülés minden pillanatát kiélvezte. Egy napfelkelte alkalmával aztán kezével rácsapott a kapszula belső falára.
Ez egy nagyon eredményes ütés volt, és nem várt jutalommal járt. Ahogy megütötte a falat, abban a pillanatban előkerültek John Glenn „szentjánosbogarai”, és körbevették az űrhajót. Aztán még egyszer rávágott a kapszula testére, és még több szentjánosbogár rajzott elő. Bár fogytán volt a segédhajtóművek működtetésére szolgáló üzemanyag, begyújtotta azokat, megfordult a kapszulával, és minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a rejtélyes szentjánosbogarakat az űrhajóból távozó pára hozta létre. Az emberi test párája.

Az asztronauta légzése – különösen a kilégzés – során a testből távozó párát és gázokat az űrhajóból kivezették, ami így a kapszula oldalán található nyíláson át a világűrbe távozott. Amikor ez a nedvesség a világűr hideg vákuumába ért, azonnal megfagyott, és jégrészecskék jöttek létre. Egy részük a kapszula körül rajzott, esetleg eltávolodott tőle, más részük az űrhajó külsejére tapadt, és innen szakadt le, amikor Scott rácsapott a kabin falára. Amikor a Nap sugarai megfelelő szögből érkeztek – napkelte vagy napnyugta alkalmával – ezek a részecskék a híres „égi szentjánosbogarakká” váltak.
Egy rejtéllyel kevesebb.

Carpenter ezután valahogy kezdett lemaradni az ellenőrzőlistáival. Már közel volt a fékezőrakéták begyújtásának ideje, amikor egy irányító a Hawaii állomásról ezt jelentette: „Olyan érzésünk, hogy nagyon össze volt zavarodva a teendőket illetően. Ugyanakkor nagyon nehéz megmondani, hogy tényleg össze volt-e zavarodva, vagy egyszerűen csak sok dolga akadt.”
Nem tudni miért, de Caprenter végül három másodperces késéssel gyújtotta be a fékezőrakétákat, emiatt az Aurora Seven oldalirányban huszonöt fokkal elfordult az ideálistól.
„Remélem, kitart az üzemanyagom” – mondta Carpenter az ereszkedés kezdetén. Nem tartott ki, és kénytelen volt fékezőernyőjét és főernyőjét hamarabb kiengedni, hogy így stabilizálja a csúnyán rázkódó űrhajót.
Keringési sebességgel repülve pár másodperces késlekedés is komoly eltéréssel jár a földön. A fékezőrakéták megkésett gyújtása és a rossz pozíció miatt az Aurora Seven 400 kilométerrel suhant túl Atlanti-óceáni kijelölt leszállóhelyén. Carpenter magára maradt, kívül minden rádió vételkörzetén. Harminc percre eltűnt a rémült Küldetésirányítás és a világ szeme elől, akik a küldetést rádión vagy a tévében követték figyelemmel.
Egy mentőrepülő végül fogta rádiójelét, és meghatározta az eltűnt asztronauta koordinátáit. Amikor a gép legénysége rátalált Carpenterre, zavartan viselkedett, miközben a vízen hánykolódó űrhajóhoz erősített mentőcsónakban üldögélt. És közben édességet majszolt."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr695717191

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.