Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgAz Apollo-1 tragédiája után komolyan felmerült, hogy lefújják az egész holdraszállást. Wernher von Braun természetesen a program folytatása mellett foglalt állást, beszédében a holdutazást Charles Lindbergh transzatlanti repülőútjához hasonlította. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A tragédia következtében fejek hullottak az űrprogram hierarchiájának csúcsán. A hibák, a hozzá nem értés, a biztonsági előírások be nem tartása utáni aprólékos hajsza vezérelt mindent.
A NASA tudta, hogy sikerrel kell járnia, hiszen az ügynökség feje fölött Damoklész kardjaként lógott az az igencsak valószínű eshetőség, hogy az egész Apollo-programot leállítják. Az Apollo-1 tűzesete országos vitát robbantott ki: vajon az országnak tényleg nagyjából huszonnégy milliárd dollárt el kell költenie azért, hogy embereket juttasson a Holdhoz, amikor annyi más gondja-baja is volt? Ott volt Vietnám, a növekvő adóterhek, a polgári jogok és a környezetvédelem. A közvélemény-kutatások szerint egyre több és több amerikaiban fogalmazódott meg a kérdés: Vajon tényleg szükség van erre az utazásra? A kritikusok szerint az űrprogram túl sokba került, és az egész holdverseny politikai kaszkadőrmutatvány volt. Sok jeles tudós a kevésbé költséges, legénység nélküli robotszondák mellett érvelt, amik révén szerintük többet meg lehetne tudni a Holdról, mintha asztronautákat küldenénk oda.

Az Apollo-program támogatói reálisnak tartották az árcédulát. Johnson elnök szavaival élve, az elkövetkező kilenc évben a program az amerikaiak 120 dollárjába kerül. Azt mondta, hogy az amerikaiak egy évben sokkal többet költenek cigarettára és alkoholra. A program védelmezői szerint tömérdek tudományos és technológiai haszonnal jár, és megmutatja, hogy az ország képes vezető szerepet betölteni a technika korában.

Wernher von Braun is beszállt a vitába, mondván, hogy az Apollo nem csak arról szól, hogy két ember leszáll a Holdra, hanem arról is, hogy az űrkutatás új korszaka nyílik meg általa. „Amikor Charles Lindbergh híres útján először átrepült Párizsba” – mondta – „nem hiszem, hogy volt, aki komolyan elhitte, hogy csak annyi a célja, hogy eljusson Párizsba. A célja az volt, hogy bebizonyítsa: lehetséges az óceán átrepülése. Előrelátó volt, és felismerte: a legjobb módja annak, hogy ezt az egész világ számára megmutassa az, ha egy mindenki által ismert úticélt választ magának. Az Apollo-program esetében a Hold a mi Párizsunk.” A védők kerekedtek felül, főképp Lyndon Johnson erős támogatásának és befolyásának köszönhetően. Csúszásra ugyan számítani kellett, de még mindig volt esély arra, hogy az évtized vége előtt amerikaiak szálljanak le a Holdra.

1967. április 3-án a NASA vezetőségének Grumman Gulfstream repülője a Washingtoni Nemzeti Repülőtér termináljából kigurult a felszállópályához. Úticélja Houston volt, és a fedélzetén más utasok mellett Bob Gilruth és George Low is ott volt. Ekkoriban Low volt Gilruth helyettese az Emberes Űrhajó Központnál. Az osztrák származású, negyvenegy éves, Nagy-Britannia és Svájc magániskoláiban képzett Low 1938-ban érkezett az Egyesült Államokba megözvegyült anyjával egyetemben. Rendszermérnöknek tanult, és 1949-ben a NASA elődjénél, a régi NACA-nál állt munkába. Egy évtizedig ezoterikus légügyi problémákkal foglalkozott, majd tudását a világűr kutatásának szolgálatába állította, és a Mercury-űrhajó tervezésében is segédkezett. Szerény, puritán és módszeres ember volt, aki mindenben a harmóniát és a rendet kereste.

Jim Webb olyan nagyra értékelte Low vezetői képességeit, hogy annak a bizottságnak az elnöki posztját bízta rá, ami Kennedy elnök asztalára letette az emberes holdraszállás mellett érvelő jelentést. Low sokszor találkozott Kennedyvel, és válaszolt az elnök holdprogrammal kapcsolatos kérdéseire. Válaszai és magyarázatai révén állhatott Kennedy az ország nyilvánossága elé, amikor elkötelezte Amerikát az évszázad kihívása előtt.

Most, hat évvel később, Low összevonta szemöldökét, amikor a Gulfstream lassítani kezdett, váratlanul megfordult, majd visszagurult a kapuhoz. A torony egy titokzatos üzenetet küldött a pilóta részére, amiben az állt, hogy jöjjön vissza a terminálhoz, rakja ki az utasokat, és kérje meg őket, hogy a pilótáknak fenntartott váróban várakozzanak.
„Hamarosan” – mesélte Low – „megérkezett Jim Webb igazgató, helyettese Bob Seamans, az emberes űrrepülésért felelős George Müller és Sam Phillips, az Apollo programigazgatójának társaságában. Bob Gilruth-ot leszámítva mindenki jelen volt a NASA-tól, aki a hierarchiában köztem és az elnök között állt.”
„Jim Webb a szokásosnál is tömörebben beszélt, és rögtön a lényegre tért: az Apollo-program sorsa bizonytalan, a január 27-i tragikus tűz miatt jelentős hátrányba kerültünk… Kifutunk az időből.”
Ezután Webb váratlan meglepetéssel állt elő. „Azt akarom, hogy a továbbiakban te vezesd az Apollo-űrhajó átépítését.”
Low megdöbbent. Webb azt akarta, hogy ő vegye át Joe Shea helyét az Apollo-programban. Nem is tudott elképzelni ennél nehezebb feladatot, mint életre kelteni a főnixet a hamvaiból. Végigfutott rajta a mérnöki szakterületek egész sora, az útelágazások, döntési pontok sora. Webb azt akarta, hogy ő csinálja azt, amit a szakmabeliek közül annyian lehetetlen vállalkozásnak tartottak.
George Low pedig azt akarta, hogy Amerika eljusson a Holdra. Igent mondott az állásra.

„A legutolsó részletkérdést sem lehetett figyelmen kívül hagyni” – mondta. „Kérdeztünk, válaszokat kaptunk, majd újabb kérdéseket tettünk fel. Az éjszaka közepén felébredtünk, és eszünkbe jutottak azok a kérdések, amiket meg kellett volna kérdeznünk, ezeket papírra vetettük, hogy aztán reggel feltehessük őket. Ha hibáztunk, az nem a NASA és az alvállalkozók, vagy a mérnökök és az asztronauták közötti nyíltság hiányára volt visszavezethető; csak azért történhetett meg, mert nem voltunk elég okosok ahhoz, hogy a megfelelő kérdéseket tegyük fel. Minden kérdésre választ kaptunk, minden hiba, amit megértettünk, egyben a megoldást is jelentette.”

„George Low azt tette, hogy beléjük csöpögtette az elkötelezettség érzetét, és célt adott mindazoknak, akik neki vagy vele dolgoztak” – idézte fel Alan Shepard. „Mi, asztronauták csodáltuk, ahogy az új Apollo-űrhajó formát öltött. Ismét megtanultunk a történtek után bizni abban, hogy igen, olyasmit hoznak létre, amivel biztonságosan repülhetünk. Azok után, ami Gus-szal, Ed-del és Rogerrel történt, ez nem volt csekélység.”

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr835678051

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.