Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpg„Tutira alakzatban kellett repülniük, mivel valamennyien egy irányba haladtak. Legalábbis, nagyjából.” Ilyesmikkel ugratták a Légierő pilótái a Haditengerészetnél dolgozó kollégáikat. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"[Al Shepard] ezt követően egy bár felé vette az útját, ahol a Légierő pilótái szurkálós megjegyzései vártak rá. Nem érdekelte, mit mondanak. Ahogy fogalmazott: sürgősen át kell csoportosítani érzékeit, helyre kell jönni a leszállás után, és ehhez be kell csókolni valami magas alkoholtartalmú gyógyitalt. Emellett, tűrte és osztotta is a hecceket, amikről jól tudta, hogy nem maradhatnak el.

A kékzubbonyos fiúk ilyenkor mindig belekezdtek az ősrégi heccbe, ami arról szól, miből állapítható meg, ha a haditengerész pilóták alakzatban repülnek. „Tutira alakzatban kellett repülniük” – így a szöveg – „mivel valamennyien egy irányba repültek. Legalábbis, nagyjából.”

Alant nem zavarta a heccelődés. Igazából, elég jól sikerült poénnak tartotta. Ő viszont – akárcsak a többi, repülőhordozón szolgáló pilóta –egy hatalmas aduval rendelkezett a kék-zubbonyosokkal szemben. Egyetlen szárazföldi pilóta sem akadt, függetlenül attól, milyen jó repülős volt, aki ne tartotta volna nagyon nagy tiszteletben a repülőhordozón dolgozó srácokat. Tisztelték életmódjukat, munkájukat, amikor fel- és le kellett szállniuk egy úszó leszállópályára. Kevés dolog képes jobban felkavarni egy szárazföldi pilótát, mint az a lehetőség, hogy egy bukdácsoló, folyton arrébb mozgó szürke csíkra kell egyszer leszállnia: a repülőhordozó fedélzetére.

Ez a helyzet nappal. Éjszaka, esőben és ködben, ronda szélben viszont mindez olyan, mintha egy forgó betonkeverőbe hajítanák az embert. Valahányszor egy Légierő-pilóta kérkedni kezdett érdemeivel, Alan azonnal felajánlotta, hogy leszállhat egy repülőhordozó fedélzetére. Valahogy soha, senki nem vállalkozott erre.

Alan Shepard azért válhatott a fedélzetre landolás egyik klasszisává, mert érdekes kihívásnak tartotta valahányszor a repülőhordozó fedélzetére „zuhant” – nem pedig ijesztőnek, amikor minden egyes alkalommal rettegni kell az életéért.

Ez szerinte a gyerekkora miatt alakult alakult így. A New Hampshire-i East Derryben apja, a Szárazföldi Erők nyugalmazott tábornoka ébresztet szeretetet fiában arra, hogy mindenféle repülő, forgó vagy csak zümmögő dolgokat barkácsoljon, építsen, alkosson. Az összes közül a legkülönfélébb fajta – és méretű – repülőgépmodell volt a favoritja.

Amikor látta makettjeit repülés közben, fellobbant a tűz az ifjúban, és ezt már semmi nem olthatta ki. A következő állomás a helyi repülőtér volt, ahova iskola után járt: itt mindenféle fura teendő várt rá – olyan gépekkel dolgozott, amik forogtak, vagy más esetekben olyanokkal, amiknek szárnyaik voltak, és repültek.

Középiskolásként Shepard egy két lábon járó szivacs volt, aki minden tudást magába szívott, elemezte azokat, egyes kategóriákat szétválasztott egymástól, hogy aztán újra összerakja őket, és közben folyton kérdezett: egyre csak kereste a válaszokat, és sosem elégedett meg velük.
Kemény munka, szorgalom, és jó jegyek: ez volt a belépő az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiájára. Szinte már magán érezte a haditengerészeti repülősök aranyjelvényét, de a Haditengerészetnél másképp mentek a dolgok."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr454918110

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.