Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGAz Apollo-8-at eredetileg földkörüli pályára szánták a leendő Apollo-9 legénységével a fedélzetén. Aztán George Low kitalálta, hogy inkább kerüljék meg a Holdat. Houston rettegett attól, hogy az oroszok nyerik a holdversenyt. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

A Kennedy Űrközpontban az összeszerelési munkálatok során vettem először alaposan szemügyre a Saturn-V és a Saturn-1B rakétát – ezek hátán emelkedik majd az Apollo a világűrbe. Az űrprogram elején már jártam az alabamai Huntsville-ben működő Marshall Űrrepülő Központban, ahol Wernher von Braun és rakétamérnökei a Saturn-V-ön dolgoztak, és egyszer-kétszer tanúja voltam a hajtómű tesztelésének is. Korábban, még az 1960-as évek elején – ekkor még a berepülő pilóta iskolába jártam – már ízelítőt kaptam a hajtóművek által keltett durva rengésekből – a hajtóműveket a Rocketdyne Company gyártotta Los Angelesben, és kilométerekre az Edwards Légibázistól tesztelték ezeket.
De most, teljesen összeszerelt állapotukban csak alig akartam hinni a szemeimnek méreteik láttán. A Saturn-V több mint 100 méterrel magasodott fölém. Feltankolva és az Apollo-val együtt tömege 2,7 millió kilogramot nyom majd, és 34 millió Newton tolóereje lesz. Első reakcióm majdnem az volt, hogy „egy ekkora valami kizárt, hogy működjön” – bár rettenetesen bíztam benne, hogy működni fog.
A Saturn-V tetejére illesztett legénység nélküli Apollo első tesztútja 1967 novemberében szó szerint megrengette a világot. A 135 tonna üzemanyag begyújtása, valamint a rakéta és az Apollo felszállása a veterán tudósító, Walter Cronkite stúdiójának mennyezetéről is leverte a hangszigetelő paneleket, holott az épület több mint öt kilométerre volt az indítóállástól.
Ilyen erő egyrészt szétrázza az ember belső szerveit, másrészt viszont megnyugtató volt a tudat, hogy ekkora teljesítmény állítja majd az űrhajót pályára.
A Saturn-V-nek volt pár gyermekbetegsége. A második legénység nélküli tesztút alkalmával olyannyira rázkódott az űrhajó, hogy két hajtóműve idő előtt leállt. De Wernher von Braun biztos volt benne, hogy a problémát orvosolni lehet. Az eredeti terv szerint az első két emberes küldetést – az Apollo-7-et és a 8-at – a kisebb Saturn-1B emelné a magasba. De mielőtt még az Apollo-7 1968 októberében útnak indult volna, George Low az űrprogrammal kapcsolatban lényeges módosítást javasolt.
Látnoki változtatás volt, és fordulópontot jelentett. Kezdetben azonban a NASA felsővezetésének többi tagja megrettent az ötlet merész voltától.
Az eredeti terv szerint, ha minden rendben megy az Apollo-7-tel, az Apollo-8 legénysége a parancsnoki és műszaki egységgel földkörüli pályára állna, és bonyolult űrrandevú manőverekre kerítenének sort. Nem csak, hogy első alkalommal próbálnák ki a holdkompot földkörüli pályán, hanem az Apollo-program első űrrandevúját is végrehajtanák a holdkomp és a parancsnoki egység részvételével, ráadásul egy elég durva űrséta is várna rájuk. Ez volt a D-vel jelölt küldetés, és én ennek legénységébe tartoztam. Igazi, szaftos küldetésnek ígérkezett, ami minden berepülő pilóta álmainak netovábbja.
A papírforma szerint a mi utunkat az E-jelű küldetés követné, ami első ízben startolna a Saturn-V-tel, ami az Apollot és a holdkompot magas földkörüli pályára állítaná: a legénység a Hold közeléből visszatérve tesztelné a parancsnoki egység rendszereit a légkörbe lépés során. A holdkomp problémái miatt azonban a D- és az E-típusú küldetések 1968 nyarán még nem kecsegtetett túl jó kilátásokkal.
Attól tartva, hogy az oroszok megelőznek minket a Hold megkerülésével, mire a holdkomp minden gondját-baját kijavítjuk, Low azt javasolta, hogy hozzuk előrrébb a Holdat megkerülő küldetést. A parancsnoki és műszaki egység egymagában – holdkomp nélkül – indul útnak. És nem csak hurkot ír le a Hold körül, de holdkörüli pályára is áll: tízszer kerüli meg a Holdat, mielőtt visszatérne a Földre. Ez azt jelentette, hogy a parancsnoki és műszaki egység hajtóművének kétszer kell nagyon precízen működnie. Ha ez nem sikerül, az Apollo-legénység holdkörüli pályán reked.

Merész és kockázatos terv volt, de úgy tűnt, hogy csak így lehet megnyerni a versenyt. Amikor a NASA vezetése végül rábólintott, Deke Slayton behívta Jim McDivittet az irodájába, és felajánlotta, hogy Rustyval és velem elsőként kerülheti meg a Holdat. Jim nemet mondott. Azt hiszem, jó döntést hozott. Siker esetén a Holdat megkerülő küldetés izgalmas vállalkozásnak ígérkezik. De nem ér fel az űrséta, az űrrandevú és dokkolás által jelentett kihívással, amire az eddigiek folyamán olyan keményen készültünk.
Ezzel Frank Borman – ő eredetileg az utánunk következő küldetés parancsnoka lett volna – az Apollo-8 parancsnoka lett, Jim Lovell és Bill Anders volt a legénység másik két tagja, és az új C-típusú küldetés vár rájuk. Az új felállás szerint ezután jönnénk mi az Apollo-9-cel, ami még mindig D-típusú küldetésnek minősült. A változás azzal is járt, hogy az Apollo-9 tartaléklegénysége az Apollo-8 tartaléka lett, és ezután nagy valószínűség szerint az Apollo-11 elsődleges legénységét alkotják majd. Ha minden a terv szerint halad, az Apollo-11 kísérelheti meg elsőként a holdraszállást. A legénység parancsnoka Neil Armstrong volt.
Hiába épültek egymásra a program egyes elemei, senki nem tudta megmondani, hogy kifizetődő lesz-e kockáztatni – ehhez ugyanis az egymást követő összes küldetésnek sikeresnek kell lennie. 1968 októberében az Apollo-7 végre felszállt, a küldetés azonban nem volt éppen zökkenőmentes.
Az Apollo-7 legénysége – Wally Schirra parancsnok, Walt Cunningham és Donn Eisele – már tizenegynapos küldetésük elején megfázott. Szörnyen érezték magukat. Ennél is rosszabb volt, hogy ingerlékenyek lettek, ami a legénység a Küldetésirányítás közti konfrontációkhoz vezetett.
A legnagyobb konfliktus középpontjában egy tévéműsor állt, amit a parancsnoki egységben felszerelt kamerával kellett elkészíteni. Wally-nek a küldetés huszonnegyedik órájában élőben kellett bejelentkezni a világűrből. De amikor Houston elrendelte a dolgot – „OK Wally, itt az idő a TV-showra” – ő úgy ítélte meg, hogy az adás ütközik a repülési tervében foglaltakkal. Nem volt hajlandó rá. És ezt elég egyértelműen a Küldetésirányítás értésére is adta.
„Én vagyok ennek a küldetésnek a parancsnoka. Akkor lesz tévéműsor, amikor jónak látom” – mondta a legvégén. Elvileg igaza volt. Ő volt a főnök. A Küldetésirányítás szerepét gyakran félreértik: Houston nem „irányította” a küldetéseket. Javaslatokat tettek, de az űrhajót nem tudták irányítani – ez a legénység feladata volt. Az űrhajó parancsnoka döntött mindenben. Másfelől viszont nem ártott kellő tiszteletet tanúsítani a Küldetésirányítás irányába. Ők ugyanis jóval több adat és információ birtokában voltak egy küldetés alkalmával, amit a parancsnok csak a közvetítésükkel tudhatott meg.
Wally döntése mellett ki kell állnom, bár ez nem vonatkozik a stílusára. Hatalmas nyomás nehezedett rá. Ez volt az első emberes küldetés az Apollo-1 tragédiája óta, és tudta, hogy nem hibázhat. Hatalmas felelősség nyomta a vállát. De túl nyersen és bántóan fogalmazott, nem jól kezelte a helyzetet. Egy ehhez hasonló nyílt konfliktus nem jól veszi ki magát. Wally nagyon belegyalogolt az irányítók lelkivilágába, és közülünk azok, akik a küldetés során a Küldetésirányításra támaszkodtunk, elég kínosan éreztünk magunkat. Chris Kraft csöppet sem volt megértő - ezidőtájt ő volt a Küldetésműveleti igazgató (director of Flight Operations). Szűk körben megfogadta, hogy a legénység egyik tagja sem repül többé. És így is történt. Ezzel a küldetéssel mindhármójuknak végetért asztronauta-karrierje, igaz ugyan, hogy Wally már a küldetés előtt bejelentette visszavonulását.

1968 novemberében Richard Nixon lett az Egyesült Államok elnöke, és a demokrata adminisztráció után republikánus következett. Alapvetően ez jó hír volt a NASA-nak – a republikánusok általában több pénzt költenek az űrkutatásra és katonai célokra. Az űrprogram akkor is folytatódott volna, ha nem Nixont választották volna meg. A NASA költségvetését évente hagyja jóvá a Kongresszus, és ha a büdzsét visszanyesik, a program óhatatlanul csúszásba kerül. Közel volt a Kennedy által kitűzött határidő. Ebben a szakaszban nem engedhettük meg, hogy pénzügyi megszorításokkal találjuk magunkat szemben.

Röviddel az Apollo-7 startja után a szovjetek két Szojuz-űrhajót indítottak földkörüli pályára. Bár az első űrhajó, a Szojuz-2 fedélzetén nem utazott legénység, ez volt az első emberes küldetés Komarov halála óta. A Time magazin egy nagy címlapsztorit hozott le ”Verseny a Holdért” címmel. Az köztudott volt, hogy a szovjetek a mi Saturn-V-ünknél is nagyobb rakétát fejlesztenek, ami elegendő tolóerőt biztosít ahhoz, hogy űrhajójukat holdkörüli pályára juttassa. Aztán 1968 novemberében egy legénység nélküli Zond következett – ez volt a Zond-6, a Szojuz holdutazásra átalakított verziója: megkerülte a Holdat, és drámai felvételeket készített a holdi horizont fölött látható fél-Földről.
A verseny egyre szorosabb lett. Ha az Apollo-8 meg is előzi az oroszokat a Hold első, emberes körberepülésével, valós félelem volt, hogy a Szovjetunió hajtja majd végre az első holdraszállást. Ez akkora feszültséget okozott, hogy nagy papírlapokra kézzel írott dátumokat ragasztottak ki a houstoni Küldetésirányítás főbb pontjain – ezeken azok az indítási ablakok voltak, amik alkalmasak voltak arra, hogy az oroszok megkíséreljék a holdraszállást. Holdutazásra csak huszonnyolc naponta nyílik lehetőség, és csak akkor, amikor kedvezőek a Holdon a fényviszonyok. Ideális esetben a napfény beesési szöge 12 fok körüli – ha ennél sokkal kisebb szögben éri a fény a felszínt, akkor az árnyékok túlságosan hosszúra nyúlnak. Abban az esetben, ha ennél jóval magasabban áll a Nap, a vakító fény „kiégeti” a holdfelszínt, és a tereptárgyakat nem lehet megkülönböztetni egymástól.
Ugyanakkor képtelenség volt nagyobb tempót diktálni. Már így is teljes erőbedobással dolgoztunk.

Az Apollo-9 küldetésének átütemezése miatt jóval bonyolultabb és embert próbálóbb küldetés elé néztünk. Emiatt kiképzésünket jelentősen fel kellett turbózni: sokkal több szimulációs tréningre került sor, hogy felkészüljünk olyan helyzetekre, amikkel az űrrepülés során találkozunk, vagy legalábbis találkozhatunk. A küldetés egy részében egyedül irányítom a parancsnoki és műszaki egységet, miközben Jim és Rusty a holdkomp első tesztrepülését hajtja végre. Ez azt jelentette, hogy nem csak a ránk váró számos egyéni teendőre kellett felkészülni, de rengeteg veszélyhelyzetet is szimulálni kellett, ami a két jármű különválása után leselkedhet ránk. A parancsnoki egység pilótájaként számomra ez azzal járt, hogy meg kellett tanulnom egyedül végrehajtani két fő repülési profilt: az űrrandevút és a légkörbe lépést. A legsúlyosabb vészhelyzetet a holdkomp komoly meghibásodása idézheti elő, amikor Jim és Rusty nem tudna visszamanőverezni a parancsnoki egységhez. Ebben az esetben nekem kellene a segítségükre sietni, és egyedül kell az űrrandevút végrehajtani. Ha valamilyen okból a holdkomp irányíthatatlanná válna, megtörténhet, hogy egyedül kell a parancsnoki egységgel a Földre visszatérnem.
Ahhoz, hogy az Apollo-űrhajót egymagamban visszahozzam a földre, többek között el kellett sajátítanom a legénység három posztjának jónéhány teendőjét: a parancsnok Jimét, a rendszermérnök Rusty-ét, és persze, saját navigátori feladataimmal is tisztában kellett lennem. A három ülés egyikéből átülni a másikba már önmagában is nagy logisztikai kihívás volt. A vészhelyzet szimulációja során a Cape-en és Houstonban is fizikailag váltogatnom kellett a három ülést: a parancsnok baloldali, a navigátor középső és a rendszermérnök jobboldali ülései között vándoroltam.
Ahhoz, hogy megbirkózzam mindkét eshetőséggel, úgy alakítottam a dolgokat, hogy a jobboldali ülésen ülve elindítottam az űrrandevúhoz vagy a légkörbelépéshez szükséges szekvenciát, majd megbizonyosodtam a kommunikációs, elektromos és életfenntartó rendszerek tökéletes működéséről. Ezután a középső ülésbe csusszantam át, itt a számítógépbe programoztam az űrrandevú vagy a légkörbelépés programját, majd a parancsnoki ülésből irányítottam az űrrandevút, vagy a légkörbelépés esetén a nagy hajtómű pályaelhagyó manőverét.

Amikor beszíjaztam magam a baloldali ülésbe, meg kellett győződnöm arról, hogy hozzáférek-e az összes számomra fontos rendszerhez. Egy botkormánnyal szimuláltuk a parancsnoki egység kézi vezérlését is: az űrhajót nagyon akkurátusan a légkörbe lépéshez megfelelő helyzetbe igazítottam, majd pontosan a kellő pillanatban beindítottam a műszaki egység nagy hajtóművét, hogy lelassítson minket a földkörüli pálya elhagyásához, illetve a Föld légkörébe való visszatéréshez. Ezután következtek azok a kapcsolók, amik révén a parancsnoki egység leválik a műszaki egységről; az előbbit úgy kell tájolni, hogy a hőpajzs a megfelelő irányba nézzen, nehogy az űrhajó elégjen a légkörbe lépés közben. Ezt a vészhelyzetet féltucatszor biztos elpróbáltam. Fölöttébb kimerítő feladat volt. Az ülések váltogatása már önmagában elég sok fizikai erőfeszítést igényelt. Természetesen, a világűrben a helyváltoztatást megkönnyíti a súlytalanság.

Ezen kívül komplikált szimulációk során gyakoroltuk azt az eshetőséget, ha a holdkomp megsemmisülés helyett csak súlyosan meghibásodna, és emiatt tesztrepülését követően képtelen lenne visszatérni a parancsnoki egységhez. Különböző pályavariációkon kellett végigvenni – ezekkel közelíthetem meg a holdkompot, és menthetem ki a legénységet. Az előírás szerint, ha a manőver tervezett indítását követő egy percen belül nem sikerül megkezdeniük az űrrandevút, Jim és Rusty nem kísérletezik tovább, és egyszerűen megvárja, amíg odaérek hozzájuk, és kimentem őket. A szimulátorban egymás után kipróbáltam a megközelítés során számításba jövő különböző pályatípusokat. Eközben a holdkomp képét figyeltem a velem szemben elhelyezett televízió-képernyőn: mintha csak éppen a parancsnoki egység egyik ablakán át nézném a megsebzett járművet. A látványt váltogatták: egyszer nappali fényben, más alkalommal éjszaka gyakorolhattam a holdkomp megközelítését, utóbbi esetben mindössze egy villogó fény mutatta hollétét.

Két további eshetőségre is fel kellett készülni: egyrészt arra, hogy a parancsnoki egységgel nem sikerül a holdkomppal összekapcsolódni, illetve az is megtörténhet, hogy a két járművet összekötő átjáró a dokkolás után nem nyílik ki teljesen. Jimnek és Rustynak mindkét esetben űrsétával kell visszajutni a parancsnoki egységbe. Egy nap, amikor a Cape-en a reggeli órákban épp a végére értünk egy bonyolult űrrandevú szimulációnak, autóba ültünk, és levezettünk a Patrick Légibázisra. Itt aztán bevágtuk magunkat T-38-asainkba, és Houstonba repültünk, ahol egy újabb hosszadalmas és bonyolult szimuláció következett: az űrsétát gyakoroltuk.
Ehhez elő kellett venni a parancsnoki egység és a holdkomp makettjeiben tárolt szkafandereinket: ezek életnagyságú makettek voltak, de semmiféle elektronika nem volt bennük, és számítógéppel sem voltak összekötve. Ezután magunkra kellett venni a szkafandert és a sisakot, illetve be kellett kötni vezetékeinket a megfelelő helyekre: időigényes folyamat volt. Ezt követően Jim és Rusty teljes felszerelésben egyszerűen átsétált a holdkomp-makettből hozzám, a parancsnoki egységbe. A világűrben egy ilyen űrséta komoly veszélyt jelentene Jim és Rusty számára, mivel csak korlátozott mennyiségű oxigén áll a rendelkezésükre. Különösen Jim esetében lenne nagyon veszélyes a művelet, aki Rusty hátizsákjának vésztartalékából kapja az oxigént, és belehal, ha olyan negyvenöt percen belül nem sikerül befejezni az űrsétát. Ez a gyakorlat jóval éjfél után ért véget, ekkor már közel huszonnégy órás kiképzés volt a hátunk mögött. Rettenetesen kimerítő volt.

A szimulációs gyakorlatok sem mentek simán. Ritkán fordult elő, hogy egy adott folyamat lépéseit szépen egymásutánban végigvegyük. Hogy fokozzák az izgalmakat, a szimulációkat figyelemmel kísérő mérnökök és technikusok hibákat iktattak közbe, hogy a lehető legkompikáltabb helyzeteket kelljen megoldanunk, és lássák, miként birkózunk meg ilyen esetekkel. Sokszor viszont a szimulátorok mondtak csütörtököt, így a gyakorlatot a hiba kijavításáig fel kellett függeszteni. Az Apollo-9 útjáig rengeteg probléma adódott ezekkel a bonyolult szimulátorokkal – különösen az okozott nehézséget, amikor a Küldetésirányítást is be akarták kapcsolni az ún. „integrált szimulációkba”. Startunkat kis híján későbbre kellett halasztani, mivel nem tudtunk eleget gyakorolni – ez főképp az űrrandevú-típusok szimulációjára volt igaz. Minden alkalom után kikérdeztek minket, és gyakran el kellett mondani, hogy miért nem sikerült egy adott helyzetet megoldanunk. Erőltetett menet volt."

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr306546533

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tiszteltetem Brüsszelet 2014.07.26. 18:47:22

Elég gáz hogy amerika arra tudja verni amit 40-50 éve csinált.

Meddig elég ez?

Pumpah 2014.09.12. 23:44:47

Amerika arra veri?

Tehát úgy gondolod, hogy az USA férfilakossága folyamatosan azzal a képzettel onanizál, hogy holdraszállnak az asztronauták? Ha így gondolod, akkor szerintem még sokáig elég lesz számodra.

Te pl. mit csináltál, és kérdés, hogy vered e rá?

kekegsm 2014.11.27. 16:23:46

"eltankolva és az Apollo-val együtt tömege 2,7 millió kilogramot nyom majd"-> szerintem 2,7millió gramm, nem kilogramm

CSL 2018.01.07. 11:28:23

Megszűnt ez a blog?
süti beállítások módosítása